Beleélni magunkat a kiszolgáltatottak helyzetébe - a kórházas sorozatok "varázsa"

Vészhelyzet, Dr. House, Grace klinika – néhány a biztos nézettséget hozó a kórházas tévésorozatok közül. Elvarázsolhatnak és függővé tehetnek, elborzaszthatnak, de közömbösen nem hagyják a nézőt.

A kórházas sorozatok varázsa a meséken nevelkedett nézői igényben rejlik a legyőzhető betegségről, a csodára képes orvosokról és nővérekről vagy arról, hogy a csodatévők is tévedhetnek. Megjelennek bennük a morális dilemmák: megelőzheti-e a sorozatgyilkos az ártatlan gyereket a műtéti sorrendben, megengedhető-e az eutanázia, és szabad-e – talán hamis – reményt adni a reménytelenségben. Ott az orvosi hivatás és a gyógyítás ethosza; a politikai korrektség a karakterekben – ázsiai származású, afroamerikai, latino színészek – és a problémákban a rasszizmustól a szexuális és vallási kisebbségek kirekesztéséig, a hit és az orvosi beavatkozások szembenállásától a hagyományos és a természetgyógyászat közötti ellentétig.

Kórházas sorozatot nézni azért okozhat függőséget, mert nem nehéz beleélni magunkat a kiszolgáltatott betegek helyzetébe, akik életük egy meghatározó pillanatában rájönnek, mi az, ami valóban fontos. Elégtételt nyer az igazságérzetünk, amikor a szabályszegő orvosok átlépik az amerikai egészségügyi biztosítási rendszer korlátait a beteg érdekében. Izgalmas végigkísérni a rezidensből főorvossá váló doktorok, vagy az orvossá lett nővérek fejlődéstörténetét.

A műfaj kockázata a nézői hipochondria, hiszen nem is kell nagyon képzelt betegnek lennünk ahhoz, hogy felfedezzük magunkon a tüneteket. Minél különlegesebbek, annál inkább. Nem jó ötlet a 28 hetes terhes nézőnek a sorozat 28 hetes terhes szereplőjének vetélését végignézni, de már késő, akkora a képernyőn látottak vonzása, hogy inkább marad az éjszakai szorongás, mint a távirányító kikapcsoló gombja.

Bár igazán nem számított menőnek tévét nézni, a kilencvenes évek közepén egy tévésorozatról, a Vészhelyzetről beszélgetett Budapest több kultikus kávézójának alternatív törzsközönsége is. Ehhez jelentősen hozzájárult egy mára már rendezőként és producerként is bizonyító színész, George Clooney kisugárzása, és az is, hogy a széria egyes részeit rajongott művészek is rendezték. Köztük Quentin Tarantino, aki az Anyaság című epizódot készítette megmutatva, hogy a szigorú műfaji szabályok között is előfordulhat, hogy nem az alkotó idomul a tévésorozathoz, hanem fordítva. Tarantino valóban kihívást látott a szakmai megbecsültség akkor még nem túl magas lépcsőfokát elfoglaló tévésorozat-rendezésben, hisz nem pályája elején dolgozott pénzkereseti céllal az NBC csatornának, hanem azután, hogy az egész világ rácsodálkozott a mozikban a film műfaját forradalmasító, szinte új esztétikát teremtő cannes-i Arany pálmát nyert Pulp Fiction-re.

De ott volt az elviselhetetlenül undok, nehezen szerethető, mégis mindig a legjobb diagnózist felállító orvos, a gyógyszerfüggésével küzdő Dr. House és orvoscsapata, vagy a főként az orvosok magánéletét sebészi pontossággal elemző és ábrázoló Grace klinika, amelynek egyik szereplőjéről másik sorozat is készült Doktor Addison címmel.

A nyolcvanas években a Fekete erdőben játszódó A klinika hódított Magyarországon, és a már a rendszerváltás előtt televíziót nézők elnéző mosollyal emlékezhetnek a csehszlovák Kórház a város szélén-re, amely a „mi világunk és közülünk valók” kényelmes érzését nyújtotta. Elvégre Sova doktorék élete nem kényszerített senkit a nyugati kórházi körülmények utáni vágyakozásra. Csak a reményre, hogy sosem kell szembesülnünk a valóságos és a tévésorozatokban látható sürgősségi osztályok viszonyai közötti különbséggel.