Nagyszerű kamarazenélés a legmegfelelőbb helyen

Publikálás dátuma
2019.02.27. 11:00

Fotó: Murat Kula / ANADOLU AGENCY / AFP
Még két éve sincs, hogy legutóbb nálunk járt Joshua Bell, aki ismét kamaraestet adott állandó partnerével kedvenc helyszínén, a Nagyteremben.
A Zeneakadémia Nagyterme egy rohamosan fejlődő nagyváros reprezentatív hangversenyhelyszínéül épült a múlt század elején, de valljuk meg, ebbéli minőségében kissé kicsire sikeredett. A Müpában sokkal jobb helyen vannak a nagyzenekari estek, az itteni szép és jó akusztikájú terem viszont mintha csak olyan világhírű, nagyszámú és – tegyük hozzá – lelkes  közönséget vonzani képes zenészeknek épült volna, akik szívesen adnak szonátaesteket is, és akik közé az amerikai hegedűs, Joshua Bell is tartozik. Simán elhihetjük neki, hogy nemcsak udvariaskodásból dicsérte meg ismét a helyszínt, valóban világszinten sem lehet túl sok a sem nem túl kicsi, sem nem túl nagy terem, amely ilyen feltűnően díszes, emellett a kisebb együttesek hangversenyzéséhez ennyire megfelelő a kialakítása, és nem mindennapi muzsikusok emlékét őrző története, patinája van. Joshua Bell jól ismert alakja tehát a hazai koncertéletnek, és hogy hírneve nem csak afféle felkapott sztárhegedűst takar, azt jól mutatta a nézőtéren feltűnő szakmabeliek nagy száma is.
Érdekes módon építette fel műsorát Bell, a klasszikus stílusú, bár gyakran romantikus hevületű Beethoven szonáta után, megfelelő hosszúságú szünetet tartva, a teljesen más zenei világot felvonultató Prokofjev következett. És ez azért is jó volt, mert kiderült, a Beethoven szonátában a zongorista, Haywood valóban túljátszotta szerepét. Már ennek első akkordjába is olyan erővel vágott bele, hogy elkapta az ember a fejét, ami önmagában még nem lett volna baj, a mű Sturm und Drang jellege megengedte ezt, de azután végig a túlzott romantikus hevület jellemezte kamarapartneri hozzáállását. A zongora a műben gyakorlatilag egyenrangú a hegedűvel, most mintha nagyobb szeletet szeretett volna kihasítani magának, mint ami jár neki, a hegedű kárára. Bell viszont hangjával, a hegedűhang önmagában való megformáltságával is jelezte, még csak a tizenkilencedik század legelején járunk.
Amúgy a két zenész kiválóan működött együtt, és hogy képesek abszolút egyenrangú félként megjelenni, az pontosan a Prokofjev műből derülhetett ki igazán, ezt a szerző már olyan hangszerekre írta, mint amilyenek most ők játszottak, ide a zongorista játékmódja, amely a Beethovenre rátelepedett, már tökéletesen megfelelő volt. Az élmény így maradéktalanná vált, mind a hegedűsnek, mind a neki köszönhetően.
A nagyjából egy órás műsor szünet utáni részét a Grieg szonáta tette ki, ez volt a valódi nagyromantikus hegedűszonáta az esten, ahol kellett, szépen játszott itt is Haywood, de tegyük hozzá, a valódi, nem mindennapi muzsikus Bell, akinek nagyon is kiegyensúlyozott személyisége a feltűnő. Nem igyekszik azt elhitetni, micsoda könnyeden megy neki a hegedülés, de nem is azt akarja megmutatni, szimplán csak mekkora virtuóz ő, vagy azt, célja hidegen csak a remekművek szerkezetének feltárása. Egy szimpatikus, hús-vér embert látunk a pódiumon, aki egy kicsit izzad is, közben nagyon-nagyon jól, odaadóan hegedül, és a művek minden szépségét képes nekünk megmutatni, titkaikat feltárni, nem fukarkodva érzelmekkel sem. Pont itt a helye, a Zeneakadémia nagyszínpadán.

Infó: Beethoven a-moll hegedű-zongora szonáta  Prokofjev D-dúr hegedű-zongora szonáta  Grieg G-dúr hegedű-zongora szonáta  Joshua Bell hegedű  Sam Haywood zongora  2019. február 25. Zeneakadémia, Nagyterem

Névjegy

Joshua Bell 1967-ben született Grammy-díjas amerikai hegedűs. 14 éves korában már Riccardo Muti vezényletével lépett fel. 1985-ben a Carnegie Hallban debütált.1997-ben szerepelt először Magyarországon Kocsis Zoltán vezényletével. Egy háromszáz éves Stradivarin játszik, nem csak zenekarok szólistájaként, hanem kamarazenei hangversenyeken is szívesen fellép.

Szerző
Frissítve: 2019.02.27. 11:11

Beleélni magunkat a kiszolgáltatottak helyzetébe - a kórházas sorozatok "varázsa"

Publikálás dátuma
2019.02.27. 09:30
Aki látta, az nem felejti a kórház tetején kávészünetben napozó, majd napszemüvegben levonuló két főszereplőt a Vészhelyzet Anya
Vészhelyzet, Dr. House, Grace klinika – néhány a biztos nézettséget hozó a kórházas tévésorozatok közül. Elvarázsolhatnak és függővé tehetnek, elborzaszthatnak, de közömbösen nem hagyják a nézőt.
A kórházas sorozatok varázsa a meséken nevelkedett nézői igényben rejlik a legyőzhető betegségről, a csodára képes orvosokról és nővérekről vagy arról, hogy a csodatévők is tévedhetnek. Megjelennek bennük a morális dilemmák: megelőzheti-e a sorozatgyilkos az ártatlan gyereket a műtéti sorrendben, megengedhető-e az eutanázia, és szabad-e – talán hamis – reményt adni a reménytelenségben. Ott az orvosi hivatás és a gyógyítás ethosza; a politikai korrektség a karakterekben – ázsiai származású, afroamerikai, latino színészek – és a problémákban a rasszizmustól a szexuális és vallási kisebbségek kirekesztéséig, a hit és az orvosi beavatkozások szembenállásától a hagyományos és a természetgyógyászat közötti ellentétig.
Kórházas sorozatot nézni azért okozhat függőséget, mert nem nehéz beleélni magunkat a kiszolgáltatott betegek helyzetébe, akik életük egy meghatározó pillanatában rájönnek, mi az, ami valóban fontos. Elégtételt nyer az igazságérzetünk, amikor a szabályszegő orvosok átlépik az amerikai egészségügyi biztosítási rendszer korlátait a beteg érdekében. Izgalmas végigkísérni a rezidensből főorvossá váló doktorok, vagy az orvossá lett nővérek fejlődéstörténetét. A műfaj kockázata a nézői hipochondria, hiszen nem is kell nagyon képzelt betegnek lennünk ahhoz, hogy felfedezzük magunkon a tüneteket. Minél különlegesebbek, annál inkább. Nem jó ötlet a 28 hetes terhes nézőnek a sorozat 28 hetes terhes szereplőjének vetélését végignézni, de már késő, akkora a képernyőn látottak vonzása, hogy inkább marad az éjszakai szorongás, mint a távirányító kikapcsoló gombja.
 
Bár igazán nem számított menőnek tévét nézni, a kilencvenes évek közepén egy tévésorozatról, a Vészhelyzetről beszélgetett Budapest több kultikus kávézójának alternatív törzsközönsége is. Ehhez jelentősen hozzájárult egy mára már rendezőként és producerként is bizonyító színész, George Clooney kisugárzása, és az is, hogy a széria egyes részeit rajongott művészek is rendezték. Köztük Quentin Tarantino, aki az Anyaság című epizódot készítette megmutatva, hogy a szigorú műfaji szabályok között is előfordulhat, hogy nem az alkotó idomul a tévésorozathoz, hanem fordítva. Tarantino valóban kihívást látott a szakmai megbecsültség akkor még nem túl magas lépcsőfokát elfoglaló tévésorozat-rendezésben, hisz nem pályája elején dolgozott pénzkereseti céllal az NBC csatornának, hanem azután, hogy az egész világ rácsodálkozott a mozikban a film műfaját forradalmasító, szinte új esztétikát teremtő cannes-i Arany pálmát nyert Pulp Fiction-re.

De ott volt az elviselhetetlenül undok, nehezen szerethető, mégis mindig a legjobb diagnózist felállító orvos, a gyógyszerfüggésével küzdő Dr. House és orvoscsapata, vagy a főként az orvosok magánéletét sebészi pontossággal elemző és ábrázoló Grace klinika, amelynek egyik szereplőjéről másik sorozat is készült Doktor Addison címmel.
 
A nyolcvanas években a Fekete erdőben játszódó A klinika hódított Magyarországon, és a már a rendszerváltás előtt televíziót nézők elnéző mosollyal emlékezhetnek a csehszlovák Kórház a város szélén-re, amely a „mi világunk és közülünk valók” kényelmes érzését nyújtotta. Elvégre Sova doktorék élete nem kényszerített senkit a nyugati kórházi körülmények utáni vágyakozásra. Csak a reményre, hogy sosem kell szembesülnünk a valóságos és a tévésorozatokban látható sürgősségi osztályok viszonyai közötti különbséggel.

New Amsterdam

„Forgassuk fel a rendet, legyünk orvosok újra” – hangzik el a New Amsterdam című sorozat első részében. A Viasat3 igaz történeten alapuló sorozatot ígért, amikor a Dr. Eric Manheimer memoárján, a Tizenkét páciens: Élet és halál a Bellevue Klinikán című íráson alapuló New Amsterdamot ajánlotta. Az NBC-nél tavaly készült 14 részes széria Amerika első közkórházában, a New Amsterdamban játszódik, ahol a biztosítással nem rendelkező betegeket kezelik. Az új orvosigazgató, Dr. Max Goodwin – akit a Feketelistából, a 90210-ből és a Csuklyásokból is ismert Ryan Eggold alakít – úgy kezdi munkáját, hogy kirúg rengeteg orvost, ám felvesz 50 új ápolót. A rend felforgatása azonban elmaradni, a kezdeti lendület pedig lassulni látszik. Az ebolagyanú az ISIS terrorcselekményének gyanújává erősödik, ezért jöhet az FBI; a haldokló beteget csak az éppen szintén ott gyógyuló nagykövet segítségével engedik büntetlenül vissza a hazájába; az agyongyógyszerezett gyerek valódi problémáit az édesanyja sem ismerte eddig. A gyógyításra felesküdött orvos mindennel hajlandó szembenézni, kivéve a saját rákbetegségét, viszont miután feleségével majdnem elveszítik leendő gyereküket, rájön, mennyire fontosak számára szerettei. A New Amsterdamban megvan minden, ami kell: zenében James Brown I feel good-ja és a Coldplay Fix you-jának feldolgozása, szellemesnek szánt mondatok, szimpatikus karakterek. A készítők azonban annyi társadalmi problémát mutatnak fel az első két szűk egyórás részben, mintha kvótakötelezettséget teljesítenének, vagy konyhai mérlegen mérték volna ki a bevált recept hozzávalóit. És épp emiatt egyetlen képernyőre kerülő szakácsverseny döntőjébe sem jutnának be.

Infó: New Amsterdam Viasat 3 február 25. 21.00, 22.00 Folytatások hétfő esténként

Témák
televízió

A magántulajdont is visszatartják: tíz körömmel kapaszkodik az állam a műtárgyakba

Publikálás dátuma
2019.02.27. 07:22
Az Esterházy-kincsek részét képező vezekényi tál
Hiába bizonyítható, hogy közgyűjteményben őrzött műtárgy magántulajdonosé, az új restitúciós szabály szerint a kancelláriaminiszter így is Magyarországon tarthatja az értékes javakat.
Hatályon kívül helyezték a közgyűjteményekben őrzött, vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásának rendjéről szóló 2013-as kormányrendeletet – derült ki a hétfői Magyar Közlönyből. Az egykori kancelláriaminiszter, Lázár János nevével fémjelzett restitúciós szabályozás azt írta elő: ha a közgyűjteményekben őrzött műtárgyak állami tulajdonjoga nem igazolható minden kétséget kizáróan, azt ki kell adni annak a személynek, aki az adott tárgyra vonatkozó tulajdonjogát megfelelően valószínűsíti. Azaz: az állam először lemond a vitatott eredetű műtárgy tulajdonjogáról, majd az igénylő bizonyítja, hogy valóban ő annak a jogos tulajdonosa. Az életbe lépő átmeneti rendelkezések szerint megfordult a sorrend: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. először megvizsgálja, hogy az igénylő tulajdonjoga kétséget kizáróan bizonyítható-e. Amennyiben igen, a műtárgyak visszaadása akkor sem jelent egyet a tulajdonjogi igény eldöntésével. A Miniszterelnökséget vezető miniszter úgy is dönthet, a visszaadott műtárgyat védelem alá helyezteti, azaz a műtárgy nem hagyhatja el Magyarországot. Elutasítás esetén az igénylő továbbra is bíróság előtt keresheti az igazát, ahogy azt teszi például az Esterházy Magánalapítvány is öt éve a közigazgatási bíróságon a fraknói kincsek esetében.

Témák
műtárgy