A Zeneakadémia Nagyterme egy rohamosan fejlődő nagyváros reprezentatív hangversenyhelyszínéül épült a múlt század elején, de valljuk meg, ebbéli minőségében kissé kicsire sikeredett. A Müpában sokkal jobb helyen vannak a nagyzenekari estek, az itteni szép és jó akusztikájú terem viszont mintha csak olyan világhírű, nagyszámú és – tegyük hozzá – lelkes közönséget vonzani képes zenészeknek épült volna, akik szívesen adnak szonátaesteket is, és akik közé az amerikai hegedűs, Joshua Bell is tartozik. Simán elhihetjük neki, hogy nemcsak udvariaskodásból dicsérte meg ismét a helyszínt, valóban világszinten sem lehet túl sok a sem nem túl kicsi, sem nem túl nagy terem, amely ilyen feltűnően díszes, emellett a kisebb együttesek hangversenyzéséhez ennyire megfelelő a kialakítása, és nem mindennapi muzsikusok emlékét őrző története, patinája van. Joshua Bell jól ismert alakja tehát a hazai koncertéletnek, és hogy hírneve nem csak afféle felkapott sztárhegedűst takar, azt jól mutatta a nézőtéren feltűnő szakmabeliek nagy száma is.
Érdekes módon építette fel műsorát Bell, a klasszikus stílusú, bár gyakran romantikus hevületű Beethoven szonáta után, megfelelő hosszúságú szünetet tartva, a teljesen más zenei világot felvonultató Prokofjev következett. És ez azért is jó volt, mert kiderült, a Beethoven szonátában a zongorista, Haywood valóban túljátszotta szerepét. Már ennek első akkordjába is olyan erővel vágott bele, hogy elkapta az ember a fejét, ami önmagában még nem lett volna baj, a mű Sturm und Drang jellege megengedte ezt, de azután végig a túlzott romantikus hevület jellemezte kamarapartneri hozzáállását. A zongora a műben gyakorlatilag egyenrangú a hegedűvel, most mintha nagyobb szeletet szeretett volna kihasítani magának, mint ami jár neki, a hegedű kárára. Bell viszont hangjával, a hegedűhang önmagában való megformáltságával is jelezte, még csak a tizenkilencedik század legelején járunk.
Amúgy a két zenész kiválóan működött együtt, és hogy képesek abszolút egyenrangú félként megjelenni, az pontosan a Prokofjev műből derülhetett ki igazán, ezt a szerző már olyan hangszerekre írta, mint amilyenek most ők játszottak, ide a zongorista játékmódja, amely a Beethovenre rátelepedett, már tökéletesen megfelelő volt. Az élmény így maradéktalanná vált, mind a hegedűsnek, mind a neki köszönhetően.
A nagyjából egy órás műsor szünet utáni részét a Grieg szonáta tette ki, ez volt a valódi nagyromantikus hegedűszonáta az esten, ahol kellett, szépen játszott itt is Haywood, de tegyük hozzá, a valódi, nem mindennapi muzsikus Bell, akinek nagyon is kiegyensúlyozott személyisége a feltűnő. Nem igyekszik azt elhitetni, micsoda könnyeden megy neki a hegedülés, de nem is azt akarja megmutatni, szimplán csak mekkora virtuóz ő, vagy azt, célja hidegen csak a remekművek szerkezetének feltárása. Egy szimpatikus, hús-vér embert látunk a pódiumon, aki egy kicsit izzad is, közben nagyon-nagyon jól, odaadóan hegedül, és a művek minden szépségét képes nekünk megmutatni, titkaikat feltárni, nem fukarkodva érzelmekkel sem.
Pont itt a helye, a Zeneakadémia nagyszínpadán.
Infó:
Beethoven a-moll hegedű-zongora szonáta
Prokofjev D-dúr hegedű-zongora szonáta
Grieg G-dúr hegedű-zongora szonáta
Joshua Bell hegedű
Sam Haywood zongora
2019. február 25. Zeneakadémia, Nagyterem
