Matolcsy, a régi

Januárban a bíróság jogerős ítéletével jóváhagyta Bárándy Gergely (védője: Schiffer András) kijelentésének valóságtartalmát, miszerint az egykori szocialista képviselő a tényekből okszerűen vonta le azt a következtetését, hogy Matolcsy György jegybankelnök "ellopta a közpénzt". Megnyugodhattunk, az igazságszolgáltatás minden fórumán születnek tisztességes döntések. A NER-logikát követve néhány nap múlva a kormányfő meghozta döntését: újabb hat esztendőre az enyves kezűre bízza a Magyar Nemzeti Bank (MNB) irányítását. Nota bene azonosul ezzel a módszerrel; gondolkodásuk és cselekedeteik eggyé forrtak. Az viszont nagy talány, hogy az újrázó elnöknek a gazdasági bizottsági meghallgatása során, hogyan volt bátorsága kijelenteni, hogy az MNB-alapítványok pénze közpénz: "örülök, hogy ezt így egyértelműen kimondták". A 270 milliárd forintot meghaladó, lényegében Matolcsy György saját vízióit szolgáló Pallas Athéné alapítványok forrása a jegybank - egyébként nem tiltott - devizaspekulációinak az eredménye, amelynek jogszerűen a központi költségvetés hiányának mérséklését kellett volna szolgálnia. (Miként hasonlóan jegybankidegen elem volt az az Értéktár is, amely jelentős összegeket áldozott - szinte mindig túlárazva - műkincsekre, amelyekbe belefért egy szalongarnitúra éppúgy, mint egy gránitasztal.) Így azután kevesebb szellemi erő maradt a jegybank alapfeladatának a pénzügyi stabilitás megőrzésére és az infláció féken tartására. Matolcsy György büszkén veri a mellét, hogy az MNB újkori történetében az első olyan elnöki ciklust zárják, amikor nem volt alapkamat-emelés, szigorítás. A mérvadó közgazdászok között - a Monetáris Tanács arctalan jegybankárait aligha sorolhatjuk be ebbe a körbe - nem találunk olyat, aki a három esztendeje bennragadt 0,9 százalékos alapráta alacsony mértékét ésszerűnek tartaná. (Érdekes jelenség, hogy a pénzintézeti elemzők, akik korábban a Matolcsy-féle unortodoxia ádáz bírálói voltak, az utóbbi időben csak a (nem) történések beletörődő követőivé váltak, ugyanis a devizahitelek forintosítását, illetve az elszámoltatást követően gazdáik, a bankok már kényszerűségből az MNB tenyeréből esznek.) "Semmilyen jegybanki döntés nem alapozódik a hiúságra" - védekezik Matolcsy, miközben jó hírként kezeli, hogy röpke két esztendő alatt az alig látható fogyasztói árindex újra a 3 százalék közelébe került, ami az inflációs cél, az az érték, amikor a jegybanknak közbe kellene lépnie a forint értékállóságának megőrzése érdekében. Számítási trükkök regimentjét találták ki, hogy ezt elkerüljék. A Matolcsy-éra változást hozott az euróbevezetés kötelező céldátumának kitűzése ügyében is. Negatívat. Már céldátum sincs. Az elnök szerint akár évtizedek is eltelhetnek, mire az európai közös pénzzel fizethetünk. Az új uniós országok közt utolsóként. Tegnap Matolcsy 330 pontos, önkritikus versenyképességi csomagot jelentett be. A megvalósítás realitása kérdéses, miként az is, hogy a következő hat évben független jegybankunk lesz.   
Szerző
Bonta Miklós

A legveszélyesebb régió

Az utóbbi napok indiai és pakisztáni jelentéseit hallván az az érzésünk támadhat, mintha a régióban mindenki csak győzne. Újdelhi kedden légicsapást intézett egy helyi terrorszervezettel szemben. A Dzsais-e-Mohamed merénylői támadták még február 14-én a paramilitáris indiai rendőri egységeket, negyvenen vesztették életüket. India szerint a válaszcsapás teljes siker volt, mintegy háromszáz terrorista vesztette életét, köztük potenciális öngyilkos merénylők. Csakhogy Iszlámábád szerint nemhogy több száz, egyetlen egy terrorista sem halt meg, viszont India megsértette a pakisztáni légteret, amire az 1971-es háború óta nem volt példa. Pakisztán sem késlekedett a válasszal: lelőtt két indiai harci gépet, majd lezárta légterét. A pakisztáni sajtóban is győzelmi jelentések sorát lehetett olvasni. Addig nincs nagy baj, amíg mindkét fél győztesnek érzi magát. Ám igen aggasztóak a fejlemények, hiszen két nukleáris hatalomról van szó. Kína meg is rettent a fejleményektől, visszafogottságra szólította fel a két államot. Ugyanakkor akadnak azért jelek, amelyek szerint egyik félnek sem áll érdekében, hogy még jobban elmérgesedjen a helyzet. India például a légicsapások után azt közölte, nem katonai, hanem „megelőző” csapást hajtott végre. Ha az előbbi módon kommunikálta volna az akciót, az de facto hadüzenet lett volna Iszlámábáddal szemben. A két állam között felosztott Kasmír mindig is feszültségek forrása volt, s ez még alighanem jó ideig így is marad. Nem véletlenül nevezte a brit Guardian a világ leveszélyesebb régiójának. A mostani helyzet azonban abban különbözik a korábbiaktól, hogy Narendra Modi indiai miniszterelnök parlamenti választásra készül, s meg kell mutatnia: keményen képes visszavágni a muzulmán szomszédnak. Imran Khan pakisztáni kormányfő is belpolitikai előnyöket kovácsolhat most, amikor mind többet támadják az iszlám szélsőségesek. Megoldás aligha lesz Kasmírt illetően, remélhetőleg azonban a két ország mindvégig tudatában marad annak: a világ létezését teszik kockára, ha még jobban hagyják elmérgesedni a konfliktust.

A kis Sztálin

Kilencszázötvenhárom március 5-én meghalt Sztálin. Illetve hogy tényleg aznap halt-e meg, csak az ördög tudja. Alvezérei – Berija, Malenkov, Molotov, Hruscsov és a többiek – türelmesen vártak napokon át, amíg a zsarnok szélütötten vergődött a dácsáján. Orvost nem engedtek hozzá, nehogy a végén még felépüljön. Ha ugyan nem a titkosszolgálati főnök, Berija mérgeztette meg „a népek nagy tanítóját”, mert már o is félt a mindenhol ellenséget szimatoló paranoiás grúz öregembertől. A kibontakozó utódlási pókerben nem osztottak lapot Sztálin fiának, Vaszilij Joszifovics Dzsugasvilinek. Az akkor 32 éves fiatalember szerény képességű volt. Nem lehetett könnyű gyerekkora.  Kisfiú volt még, amikor édesanyja, Nagyezsda Allilujeva öngyilkos lett. Ki tudja, eljutott-e a fülébe a pletyka, hogy valójában az apja lőtte agyon egy dührohamában.
Sztálin élet-halál ura volt a Szovjetunióban, de a gyerekeivel egyáltalán nem törődött. Második feleségének hirtelen halála után egy belügyes tisztet bíztak meg, hogy gondoskodjék a fiúról és húgáról, Szvetlanáról. Vaszilij a háború alatt a légierőnél szolgált, a győzelem örömére tábornoki rangot kapott. Egy ideig a moszkvai katonai körzet légierejének parancsnoka, apja halálakor már altábornagy. Nem tűnt ki, abszolút jelentéktelen, befolyás nélküli figura volt. De hát mégiscsak Sztálin fia, ráadásul tábornok, az o nevével akár egy katonai puccsot is el lehetett volna adni. Ez nem hiányzott az elvtársaknak, akik a gyász leple alatt a koncért marakodtak a politbüróban, szabadulni akartak tőle. Néhány héttel a temetés után letartóztatták. Hivatalosan azzal a váddal, hogy egy díszvacsorán államtitkokat fecsegett ki külföldi diplomatáknak, habár ez nagyjából tökmindegy volt a zárt tárgyaláson, ahol még ügyvéd sem lehetett jelen. Vaszilij nem akadékoskodott, szófogadóan bűnösnek vallotta magát. Csaknem hét évet töltött börtönben, „Vaszilij Pavlovics Vasziljev elítélt” álnéven.
Mire kiszabadult, a hatalmi harc lezárult – mint tudjuk, Hruscsov győzelmével. A túlontúl veszélyes és ravasz Beriját, híven a sztálini hagyományokhoz, kivégezték. Molotov és Malenkov viszont „más fontos megbízatást” kapott a párttól, a külügyminisztert Ulánbátorba küldték nagykövetnek, a kormányfőt Kazahsztánba, egy vízerőmű igazgatójának. Ebben rejlett Nyikita Szergejevics és a XX. kongresszus nagy újítása: a kegyvesztettséget meg lehetett úszni ép bőrrel. A Dzsugasvili fiú is túlélte, de szánalmas állapotban. Veszélytelen volt a külvilágra, a vodkát pusztította és önmagát. A „kis Sztálin” egy parányi moszkvai lakásban, majd egy kaukázusi üdülőhelyen, végül a távoli Kazanyban töltötte egyhangú végnapjait. Az utolsó kopejkáig elitta 300 rubeles nyugdíját, amit a központi bizottság nagyvonalú döntésére folyósítottak neki. Hatott a töményen adagolt etanol, a szomorú agónia nem tartott sokáig. Az egykori rettegett zsarnok szerencsétlen fia 1962. március 19-én halt bele az idült alkoholizmus szövődményeibe, két nappal a negyvenegyedik születésnapja előtt.
Frissítve: 2019.02.27. 10:28