Mielőtt elájult, beismerő vallomást tett az a férfi , aki megölte az egyik család és
gyermekjóléti szolgálat szociális munkását. A híradások röviden arról szólnak, hogy
a tragédia előtt „szóváltásba keveredett az ügyintézővel”. Az előzmények szerint a férfi adósságcsapdába került, emiatt elvesztette a házát, és mivel nem tudta önerőből megoldani
lakhatását, a hatóság a gyermekei intézeti nevelése mellett döntött. Segítséget kért a család- és gyermekjóléti szolgálattól, de az nem tudott segíteni.
A hírekből látszik, hogy a társadalom nem ismeri a szociális munkát, folyamatosan ügyintézőknek vagy hatóságnak gondolják őket,és olyan elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben, amelyek nem tartoznak a feladatkörükhöz. Az is elképzelhetetlen, hogy „szóváltásba”
keveredjenek ügyfeleikkel. A konfrontációs intervenciót nagyon ritkán alkalmazzák, de krízishelyzetekben soha. A szociális munkások olyan diplomás szakemberek, akiket arra készítettek fel, hogy a nehéz élethelyzetbe került személyek, családok számára segítsenek kiutat
találni problémáik megoldásához. Ez egy hosszú távú együttműködési folyamat, amely során feltárják a probléma okait, a rendelkezésre álló erőforrásokat, és kidolgozzák a megoldást. Ez egy szoros, elfogadó kapcsolatot jelent, amely során fejlődik a problémával küzdő személy
tudása, önértékelése, önbizalma, ezáltal a küzdőképessége. A szociális munkásokat felkeresők nagyon értékelik ezt a kapcsolatot. Találkoznak egy olyan emberrel, aki feltétel nélkül elfogadja őket, nem azt keresi, miben hibáztak, mit csináltak rosszul, nem minősíti őket, hanem erőt ad nekik. Szokták is mondani: végre egy hely, ahol „emberszámba” vesznek. A megoldási folyamat
része a társadalomban rendelkezésre álló erőforrások feltárása és felhasználása. Ebbe beletartozhat az információkkal való ellátás, ügyintézés, tanácsadás, adományok biztosítása,
érdekérvényesítés segítése, mediáció, jogsegély és minden olyan intézményi közvetítés, ami rendelkezésre áll. De csak azt tudja közvetíteni, ami a társadalomban jelen van. A konkrét esetben ilyen erőforrás lehetett volna egy családok átmeneti otthona, azonban az ilyen intézményekben kevés a férőhely, nagy a sorban állás. Ezen ellátás jelenleg csak a harmincezer főt meghaladó települések kötelezettsége.
A szociális munkásoknak feladatuk a társadalom működési problémáinak feltárása is. Ezek nélkül nem lehet felépíteni egy segítő folyamatot, hiszen az emberek problémáinak
jelentős részét a társadalom hibás működése okozza. Ez adódhat mulasztásból – hiányos vagy rosszul működő intézmények (az óvoda nyitva tartása nem alkalmazkodik a szülők munkavégzéséhez) – vagy szándékos beavatkozásból (a politika félelmet kelt az emberekben).
Látjuk, hogy a mai társadalomban folyamatosan magas fokú feszültség van, amely krónikus stresszt idéz elő. Ezt az emberek nem tudják feldolgozni, mivel az állandó készenléti
állapotot igénylő feszültség forrása maga a társadalom.
Ez pedig mentális reakciókat vált ki. Ilyen például a szorongás, a depresszió, az elbizonytalanodás, az életvezetési, családi működési zavarok, a gyermekkori veszélyeztetettség,
a boldogtalanság, a kilátástalanság, az agresszió enyhébb és szélsőséges megnyilvánulásai, az indulatkezelés problémái, a szerhasználat, alkoholbetegség, a bűnözés, az öngyilkosságok. Ez természetesen nem ment fel senkit a tettei alól, de figyelmeztet, hogy egy szorult helyzetben beszűkült tudatállapotban lévő ember sokszor kiszámíthatatlan, olyan cselekményeket is el tud követni, amelyek normál esetben saját erkölcsi normáitól is távol esnek.
A gyermekek családból történő kiemelése az egyik legnagyobb veszteség, amit átélnek a szülők, hatása traumatizáló. Ezért az ilyen esetekben különös gonddal kell eljárni. Nehéz helyzetbe kerülnek a szociális munkások, amikor nem azért kell elvenni a gyermeket a szüleitől, mert veszélyeztetik az életét, fejlődését, hanem azért, mert nincs hol lakni. Ilyen eset elő sem fordulhatna, mivel tiltja a gyermekvédelmi törvény, hogy szociális gondok miatt vegyék el a gyermekeket. Viszont gyermek nem maradhat ellátatlan, nem válhat hajléktalanná, ezért
nincs más megoldás. Ez a szociális munkás számára pszichésen és érzelmileg legalább annyira megterhelő, mint az érintett család számára. Ilyen élethelyzetekkel, tragikus sorsokkal naponta találkozunk, ami csaknem feldolgozhatatlan. És ezt a munkát a társadalom minimálbérre
értékeli. Egyre kevesebb a szakember, a meglévők túlterheltek, az intézmények létszámhiányokkal küzdenek. Pedig munkájuk egyre nélkülözhetetlenebb, mivel folyamatosan
növekszik azon társadalmi csoportok, emberek száma, akik élete, működése nehezen képzelhető el nélkülük.