Egy gyilkosság két áldozata

Mielőtt elájult, beismerő vallomást tett az a férfi , aki megölte az egyik család és gyermekjóléti szolgálat szociális munkását. A híradások röviden arról szólnak, hogy a tragédia előtt „szóváltásba keveredett az ügyintézővel”. Az előzmények szerint a férfi adósságcsapdába került, emiatt elvesztette a házát, és mivel nem tudta önerőből megoldani lakhatását, a hatóság a gyermekei intézeti nevelése mellett döntött. Segítséget kért a család- és gyermekjóléti szolgálattól, de az nem tudott segíteni. A hírekből látszik, hogy a társadalom nem ismeri a szociális munkát, folyamatosan ügyintézőknek vagy hatóságnak gondolják őket,és olyan elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben, amelyek nem tartoznak a feladatkörükhöz. Az is elképzelhetetlen, hogy „szóváltásba” keveredjenek ügyfeleikkel. A konfrontációs intervenciót nagyon ritkán alkalmazzák, de krízishelyzetekben soha. A szociális munkások olyan diplomás szakemberek, akiket arra készítettek fel, hogy a nehéz élethelyzetbe került személyek, családok számára segítsenek kiutat találni problémáik megoldásához. Ez egy hosszú távú együttműködési folyamat, amely során feltárják a probléma okait, a rendelkezésre álló erőforrásokat, és kidolgozzák a megoldást. Ez egy szoros, elfogadó kapcsolatot jelent, amely során fejlődik a problémával küzdő személy tudása, önértékelése, önbizalma, ezáltal a küzdőképessége. A szociális munkásokat felkeresők nagyon értékelik ezt a kapcsolatot. Találkoznak egy olyan emberrel, aki feltétel nélkül elfogadja őket, nem azt keresi, miben hibáztak, mit csináltak rosszul, nem minősíti őket, hanem erőt ad nekik. Szokták is mondani: végre egy hely, ahol „emberszámba” vesznek. A megoldási folyamat része a társadalomban rendelkezésre álló erőforrások feltárása és felhasználása. Ebbe beletartozhat az információkkal való ellátás, ügyintézés, tanácsadás, adományok biztosítása, érdekérvényesítés segítése, mediáció, jogsegély és minden olyan intézményi közvetítés, ami rendelkezésre áll. De csak azt tudja közvetíteni, ami a társadalomban jelen van. A konkrét esetben ilyen erőforrás lehetett volna egy családok átmeneti otthona, azonban az ilyen intézményekben kevés a férőhely, nagy a sorban állás. Ezen ellátás jelenleg csak a harmincezer főt meghaladó települések kötelezettsége. A szociális munkásoknak feladatuk a társadalom működési problémáinak feltárása is. Ezek nélkül nem lehet felépíteni egy segítő folyamatot, hiszen az emberek problémáinak jelentős részét a társadalom hibás működése okozza. Ez adódhat mulasztásból – hiányos vagy rosszul működő intézmények (az óvoda nyitva tartása nem alkalmazkodik a szülők munkavégzéséhez) – vagy szándékos beavatkozásból (a politika félelmet kelt az emberekben). Látjuk, hogy a mai társadalomban folyamatosan magas fokú feszültség van, amely krónikus stresszt idéz elő. Ezt az emberek nem tudják feldolgozni, mivel az állandó készenléti állapotot igénylő feszültség forrása maga a társadalom. Ez pedig mentális reakciókat vált ki. Ilyen például a szorongás, a depresszió, az elbizonytalanodás, az életvezetési, családi működési zavarok, a gyermekkori veszélyeztetettség, a boldogtalanság, a kilátástalanság, az agresszió enyhébb és szélsőséges megnyilvánulásai, az indulatkezelés problémái, a szerhasználat, alkoholbetegség, a bűnözés, az öngyilkosságok. Ez természetesen nem ment fel senkit a tettei alól, de figyelmeztet, hogy egy szorult helyzetben beszűkült tudatállapotban lévő ember sokszor kiszámíthatatlan, olyan cselekményeket is el tud követni, amelyek normál esetben saját erkölcsi normáitól is távol esnek. A gyermekek családból történő kiemelése az egyik legnagyobb veszteség, amit átélnek a szülők, hatása traumatizáló. Ezért az ilyen esetekben különös gonddal kell eljárni. Nehéz helyzetbe kerülnek a szociális munkások, amikor nem azért kell elvenni a gyermeket a szüleitől, mert veszélyeztetik az életét, fejlődését, hanem azért, mert nincs hol lakni. Ilyen eset elő sem fordulhatna, mivel tiltja a gyermekvédelmi törvény, hogy szociális gondok miatt vegyék el a gyermekeket. Viszont gyermek nem maradhat ellátatlan, nem válhat hajléktalanná, ezért nincs más megoldás. Ez a szociális munkás számára pszichésen és érzelmileg legalább annyira megterhelő, mint az érintett család számára. Ilyen élethelyzetekkel, tragikus sorsokkal naponta találkozunk, ami csaknem feldolgozhatatlan. És ezt a munkát a társadalom minimálbérre értékeli. Egyre kevesebb a szakember, a meglévők túlterheltek, az intézmények létszámhiányokkal küzdenek. Pedig munkájuk egyre nélkülözhetetlenebb, mivel folyamatosan növekszik azon társadalmi csoportok, emberek száma, akik élete, működése nehezen képzelhető el nélkülük.
Szerző
Takács Imre
Frissítve: 2019.02.28. 11:20

Viszlát, Európa!

A tisztességes magyar értelmiség (és az Európai Néppárt) már 2011 óta azon vitázik magával, hogy vajon hol van az a bizonyos piros vonal, amelynek átlépése biztosan a demokrácia végének tekinthető. Kiderült, hogy nem egy, hanem számtalan piros vonal átlépése után is maradhatnak a vonalátlépők, mert mindig találunk magunknak (és talál a Néppárt magának) át nem lépett piros vonalakat. Ezeket, mielőtt átlépi felcsúti hétmérföldes-csizmás legénykénk, még vigasztaljuk magunkat és egymást, hogy azért valamelyest még demokráciában élünk, hiszen az ellenzék ott van a parlamentben, vannak még bíróságok, és tavaly még választás is volt, sőt, idén is lehet, hogy lesz, kettő. Valójában az orbáni alkotmány életbe léptetése óta járt úton már nincs tilalomfa, nem kell sem átlépni, sem átugrani semmit. Szabad a vásár. Látjuk, hogy így van, de inkább becsukjuk a szemünket, nehogy kinyíljon a zsebünkben a bicska. Hihetnők, mégiscsak van az a piros vonal, amikor a szem nem maradhat csukva. Én biztos vagyok benne, hogy a tudomány autonómiájának megszüntetése után nem beszélhetünk többé nemhogy demokratikus köztársaságról, de még felvilágosult autokráciáról sem. Magyarországon megszűnt az egyetemek és a (Széchenyi alapította ) Magyar Tudományos Akadémia autonómiája, a hatalomtól való függetlensége. A tudomány is a szellemi lumpenproletariátus és egy eszét és becsületét vesztett mini-diktátor játékszerévé vált. Ez a mini-diktátor valamikor Széchenyit állította példaképül elénk. Ma már tudjuk, semmit nem értett Széchenyiből, de nem is akart. Csak a liberális 1848-at, „Kossuth apánkat” és a királyokat (képzeletben) fölakasztó Petőfit akarta kiiktatni a nemzet fejéből és szívéből. Széchenyi, amikor megalapította a Tudományos Akadémiát, akkor azzal a bizonyos egy évi jövedelemmel, (60 000 forinttal) véget akart vetni a magyar középkornak. És akkor az véget is ért. Az Akadémia puszta léte miatt. Szerencsére volt március 15., és volt Deák Ferenc 1867-tel, de Széchenyi műve egyedül is leszámolt volna a felvilágosulatlan abszolutizmussal. Viharos, a középkorba visszaerőlködő diktátorokkal zsúfolt magyar időkkel is sikeresen dacolt a tudós társaság. Általában nem harcolt, csak bölcs kompromisszumokkal verte meg a kevésbé bölcs (néha tök-hülye) hatalmon lévőket. Tette a dolgát. Orbánnal, Széchenyi egykori hívével – most nem bírt. Ezzel az államrezon újra a sötét középkorban van. Az uniós választáson kiderül, vajon Európa velünk tart-e? Remélem, és próbálok bízni benne, hogy nem. Sajnos a szekuláris Magyarország már csak keveset tehetne, de még azt sem teszi meg. Szerencsétlenségünkre ugyanolyan ostobán megosztottak vagyunk, mint a mohácsi vész előtt. Akkor azt nem vették észre elődeink, hogy a török a fő veszély. Most azt, hogy Orbán. Így a jövő évi két választásból Mohács lesz. De „Nekünk Mohács kell!”. Megmondta Ady bő 110 éve, bár ő csak Trianonig látott előre.  
Szerző
Haskó László
NER
Frissítve: 2019.02.28. 09:58

A hála pénze

Egy orvos megint összecsomagolta a műszereit és elment külföldre. Sokáig fontolgatta, hogy menjen, vagy maradjon, aztán mégis az előbbit választotta. Vívódott is magában: szerette az egyetemi légkört, a tanítást, nem szívesen hagyta magára az idős szüleit sem. Tudta, hogy a barátai, a betegei is hiányolni fogják, de azt mondta a feleségének, egy életük van, azt okosan kellene leélniük, és a gyerekeik jövőjére is gondolniuk kell. Elege lett a kórházi pénzhiányból, a rossz munkakörülményekből, abból, hogy egész nap nincs ideje bekapni egy szendvicset sem, az orvosi szoba kopott bútoraiból, a zsebébe dugott borítékokból. Innen nézve az vesse rá az első követ, aki szemrehányást tesz neki, aki felhánytorgatja, hogy hány milliót költött rá az állam, mire megkapta a diplomáját. Azoknak kellene szégyenkezniük, akik nem képesek tenni az egészségügyben uralkodó tarthatatlan állapotok ellen. Fejétől bűzlik a hal, mondogatják azok is, akik belülről bírálják a közállapotokat. A minap megszólalt e témában egy magánkórház korábbi igazgatója is. Durván fogalmazott. Szerinte akkor lehetne helyükre tenni az egészségügy anyagi viszonyait, akkor lehetne örökre száműzni a hálapénz megalázó rendszerét, ha bebörtönöznének néhány orvosbárót és néhány beteget, akit rajtakapnak a „borítékoláson”. Nem gondolom, hogy a börtön bármit megoldana. Politikai akarat nélkül egy tapodtat sem lehet előbbre lépni ebben az ügyben, s éppen ez hiányzik a legjobban. Sokan nem emlékeznek már annak a bizonyos "szociális népszavazásnak" a hullámaira, amellyel az akkor ellenzékben lévő Fidesz megakadályozta a szocialisták és a liberálisok elképzeléseit a hálapénz „kitakarításáról”. Nem volt benne semmi ördöngösség, azt javasolták, hogy engedjék belépni az egészségügy finanszírozásába a biztosítókat. Legyen minden magyar állampolgárnak egy alapbiztosítása, amelyért természetesen tisztességes kezelést kaphat, de aki külön szobát, professzori vizsgálatokat, vendéglői ebédet szeretne kapni a kórházban is, köthessen erre – anyagi lehetőségeinek megfelelően – külön biztosítást. És akkor semmi szükség nem volna külön borítékokra, a biztosító tisztességesen megfizetné az orvosok munkáját, és mindenki elégedett lehetne a körülményekkel. Ma már nem kifogásolja a Fidesz, hogy aki túl hosszúnak tartja a kórházi várólistát, vagy hónapokig nem akarja halogatni a radiológiai vizsgálatot, mert a betegsége ennél sürgetőbb beavatkozást kíván, az köthessen különbiztosítást, elmehessen az orvosa magánrendelőjébe. Bizonyos kutatások szerint a középosztálybeli betegek több mint a fele szükség esetén igénybe is veszi a magánegészségügyet. Különösen a 25 és 40 év közöttiek választják ezt az utat. Mindez már annyira része lett a mindennapi életnek, hogy lassan a magánorvosi hálózat is kezd túlterheltté válni, ott is megjelentek a várólisták. A legismertebb budapesti magánkórházban a nőgyógyászati ambulancián hetekre előre beteltek a fogadóórák. Az a baj, hogy az egészségügy betegsége csak sebészi módszerekkel volna gyógyítható, de akinek kézbe kellene vennie a szikét, annak remeg a keze.        
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.02.28. 09:47