Forgács Imre: Nézünk, mint a moziban

Publikálás dátuma
2019.03.02. 20:00
MARABU RAJZA
Ha a politika művészet, akkor biztosan nem az igazmondás művészete. A The Washington Post szerint Donald Trump hivatali idejének első 649 napja alatt összesen 6420 alkalommal hazudott vagy állított valótlan tényeket a nyilvánosság előtt. Az elnök Twitter-üzeneteinek tartalma néha annyira rémisztő, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző butaságokat talán mégsem maga az elnök írja. A Fehér Ház lakója most éppen alkotmánysértő lépésre készül, miután a törvényhozás megkerülésével akar falat építeni a mexikói határon. Mégsem történik semmi.
Sajnos Európában sem jobb a helyzet. Az olasz populista kormány egy rogyadozó gazdaságban a feltétel nélküli alapjövedelemmel akarja a népszerűségét növelni. Az Öt Csillag Mozgalom már-már hadat üzen – az amúgy NATO-szövetséges – Franciaországnak. A közvélemény-kutatók szerint azonban a számok a kormányon lévőket igazolják: Salvini és Di Maio kivagyisága tetszik az olaszok többségének. Persze a saját házunk táján is söprögethetnénk. Brüsszelben a komolyan vehető politikusok – a néppártiakat leszámítva – páriaként kezelik a magyar miniszterelnököt, akiért viszont hazai hívei vallásos módon rajonganak.
Valamit tenni kéne. A belpolitikai problémákkal is küzdő Angela Merkel vagy Emmanuel Macron hiába szólal meg hetente Európa védelmében. Még az sem látszik elegendőnek, hogy a napokban valóságos csoda történt. A magyar kormány Jean-Claude Junckert és Soros Györgyöt gyalázó plakátkampánya még Joseph Daulnak, az Európai Néppárt elnökének is sok volt. Az első számú közellenségnek kikiáltott Soros egyébként drámai cikkben igyekezett felébreszteni Európát, rámutatva a populista nyomulás veszélyeire. Szerinte megszoktuk, hogy a jövőt a jelen egyszerű meghosszabbításaként képzeljük el, és nem vesszük észre, hogy újra a radikális egyensúlytalanságok korát éljük. A brüsszeli Bizottság is harcol a maga módján. 2019 januárjában komoly szakmai anyagot tettek közzé a következő évtized legfontosabb feladatairól, amiket az uniós tagállamok csak szorosabb együttműködéssel tudnának megoldani (Reflection paper: Towards a Sustainable Europe by 2030). A májusi EP-választások alkalmat adnak arra, hogy Európa felelős polgárai végre megszólaljanak. Remélhetőleg már unják egy kicsit, hogy a populisták gyerekeknek való mesefilmekkel szórakoztatják őket.

A „király” beszéde

Az amerikaiak mindig is irigyelték az európaiakat több ezer éves történelmi múltjuk miatt. Így nem csoda, hogy minden alkalmat megragadnak a hagyományteremtésre. Ezek egyike az elnöki évértékelő (State of the Union), amit a Kongresszus két háza előtt, rengeteg díszvendég jelenlétében rendeznek meg. Az eseményt óriási médiaérdeklődés kíséri, s az sem zavar senkit, hogy a műsor a régen letűnt korokat idézi. Jó ötven évvel ezelőtt Leonyid Iljics Brezsnyev felszólalásait fogadták hasonló lelkesedéssel a szovjet kommunista párt kongresszusain. 2019-ben a republikánus képviselők (néha a demokraták is) percenként álltak fel és tapsolták meg elnöküket, aki „a nemzetnek” szóló üzenetét a súgógépről szinte hibátlanul olvasta fel. Apróságokon persze nem érdemes fennakadni: Kínában vagy Észak-Koreában a kedves vezetőt ugyanígy szokták ünnepelni.
Az idei évben azonban Trump különösen kitett magáért. A sajtó szerint ugyan kicsit visszafogottabb volt Twitter-üzeneteinél (ami nem nehéz), de a tartalommal még mindig sok volt a baj. A The New York Times nem is átallotta csokorba szedni és tételesen cáfolni az elnök legújabb nagyotmondásait, ami – az Egyesült Államokról lévén szó – eléggé zavarba ejtő. Trump szerint például az amerikai gazdaság növekedési üteme elnöki hivatalba lépése óta a leggyorsabb a világon. Ez tényszerűen nem igaz, miután a 2018-as 3,5 százalékos amerikai növekedést számos országban – többek között Kínában és Indiában is - felülmúlták. A győzelmi jelentés része volt, hogy a kínai termékekre kirótt 250 milliárd dolláros büntetővámok komoly költségvetési bevételeket eredményeztek. Ezek a bevételek valóban nőttek, az elnök csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a vámháború költségeit az importtermékek magasabb árában az amerikai fogyasztóknak kell megfizetniük. Ismerősen hangzó politikusi dicsekvés volt az is, hogy soha nem dolgoztak annyian az Egyesült Államokban, mint 2018-ban. A jó foglalkoztatási adat azonban nem az elnök politikájával, hanem éppen ellenkezőleg: a fallal megállítani tervezett gazdasági bevándorlók tömeges alkalmazásával függ össze.

Az angol és az olasz beteg

A 2016-os Brexit-döntés várhatóan súlyos gazdasági és társadalmi következményeit ma már mindenki látja. Csak néhány tucat megszállott politikus rohan – Theresa May zászlaja alatt – már-már eszelősen a vesztébe. Felelőtlen hatalmi játszmáikkal persze nemcsak Nagy-Britanniát, hanem az Európai Uniót is képesek megrendíteni. Az olasz gazdaság ezzel szemben évtizedek óta Európa „beteg embere”. Óriási, a GDP 130 százalékát is meghaladó államadósságot görget maga előtt. Az egy főre jutó bruttó hazai termék a 2008-as válságot követően még mindig nem haladta meg azt a szintet, amelyet az euró 1999-es bevezetésekor mértek. A bankrendszer ingatag állapota és a hiteleiket nem törlesztő adósok nagy száma miatt nemcsak az Európai Központi Bank – egyébként olasz – elnöke aggódik. Egy esetleges államcsőd az EU szempontjából is drámai következményekkel járna. A britek távozása után ugyanis az uniós GDP csaknem felét a németek, a franciák és az olaszok állítják elő.
Rónay Tamás a Népszava hasábjain írt arról, hogy a jobboldali populista Matteo Salvini már miniszterelnöki álmokat dédelget. Ennek háttere, hogy az idei februári abruzzói tartományi választáson a szélsőjobboldal sima választási győzelmet aratott. Ha az itt győztes Fratelli d’ Italia párt, a Liga és Berlusconi Forza Italiája megegyeznek egymással, akár előrehozott választások is lehetnek. Ebben az esetben viszont a „lelkes amatőrökből” álló, baloldali populista Öt Csillag könnyen kieshet a hatalomból. Nem véletlen, hogy a csillagosok vezére, Di Maio az utóbbi hónapokban egyre szélsőségesebbé vált. Neki köszönhető a francia nagykövet visszahívásával járó botrány, és az is, hogy az Öt Csillag Mozgalom megakadályozta az EU egységes fellépését a venezuelai válság ügyében.
Olaszország egyre riasztóbb jobbratolódását persze nem csak a populisták hatalmi ambíciói idézik elő. Az igazi baj az, hogy a gazdaság 2019 első hónapjaiban technikai értelemben recesszióba süllyedt. Giuseppe Conte miniszterelnök igyekszik védeni a csaknem egyéves kormányzás siralmas teljesítményét. Szerinte a gazdasági gondok kizárólag külső tényezőkkel, például az amerikai-kínai kereskedelmi háborúval magyarázhatók. Az elemzők persze ezt másképp látják. Ők úgy gondolják, hogy a populista gazdaságpolitikai ígéretek (az alapjövedelem mellett a nyugdíjkorhatár csökkentése) bizalmatlanná tették a vállalatvezetőket és a pénzügyi befektetőket. Az olasz bankrendszer permanens válsága miatt egyébként sincs elegendő tőke a piacokon, ami a növekedést ösztönözhetné. Ráadásul az Európai Bizottsággal megvívott – látszólag megnyert – költségvetési háború könnyen pirruszi győzelemmé válhat. Amikor Brüsszel elfogadta az idei évre vonatkozó 2,04 százalékos hiánycélt, még 1 százalékos növekedéssel számoltak. A jelenlegi recesszió viszont azt valószínűsíti, hogy a kialkudott deficit sem lesz tartható, ami szükségképpen újabb megszorításokhoz vezet. A tízéves olasz államkötvények után fizetendő kamat máris emelkedett. A brit kilépés önmagában is komoly tehertétel Brüsszel számára, de Olaszország „megmentése” a mostani költségvetési keretek között egyszerűen nem lehetséges.

Vissza a jövőbe

Európának a jövője érdekében fel kell ismernie, hogy a populisták folyamatosan félrevezetik és gátlástalanul manipulálják az embereket. A magyar választók például a voksaikkal hálálták meg a Fidesznek a néhány ezer forintos rezsicsökkentést. A többségnek biztosan nem jutott eszébe, hogy a kormány a 27 százalékra emelt ÁFA-kulccsal a szavazatvásárlásra fordított pénz sokszorosát „szedi be” minden évben. Az olasz választók ugyanilyen könnyen elhiszik majd, hogy a populisták gazdaságpolitikája sikeres és a bajokat kizárólag Jean-Claude Juncker, Soros György és a nemzetietlen liberálisok mesterkedései idézik elő.
A lassan káoszba fulladó Brexit és az EP-választások előtt a helyzet nem túl biztató. Mindez azonban még változhat, ha kiderül például, hogy Salviniék kampányát valóban Putyin pénzeli, ahogyan azt az olasz L’Espresso című lap állítja. Az amerikai elnökválasztáshoz hasonló botrány hatására talán a – gondolkodni még hajlandó – választópolgárok aktívabbá válnak. Soros, a már hivatkozott cikkének azt a sokat mondó címet adta, hogy „Európa, kérlek ébredj fel!” Az antiszemita politikusok céltáblájává vált filantróp üzletember sürgetése indokoltnak látszik. Az európai parlamenti választások közeledtével fel kellene tápászkodnunk a plázamozik kényelmes foteljeiből.
Szerző

Hős vagy áruló? (Kasztner Rezső lezáratlan tragédiája)

Publikálás dátuma
2019.03.02. 15:00
KASZTNER A KOL ISRAEL RÁDIÓBAN
Fotó: SciencePole.com
Hatvankét éve, 1957. március 3-án, Tel Avivban izraeli szélsőségesek halálosan megsebesítették Kasztner Rezsőt. Kollaborált a nácikkal, ő is felelős a magyar zsidóság holokausztjáért, meglakolt bűneiért – hajtogatták megszállott vádlói. Egy évvel később, 1958-ban az izraeli legfelsőbb bíróság felmentette a vádpontok többsége alól, de az indulatos vita máig gyűrűzik: vajon hős vagy áruló az egykori pesti embermentő?
Legutóbb egy fiatal brit szaktörténész, Paul Bogdanor tanulmánya izzította fel a kedélyeket, miután a régi vádakat előráncigálva arra jutott, Kasztner igenis bűnös. A végletes megítélések másik példája, hogy az izraeli parlamentben, a Kneszetben – első ízben a tavalyi holokauszt emléknapon – Kasztner unokája, a képviselő Merav Michaeli, anyjával oldalán gyertyát gyújtott a hős apa-nagyapa tiszteletére. Mire a jobboldal egyik minisztere tiltakozásképpen kivonult, a Likud párt ifjúsági aktivistái pedig nyilatkozatukban „undorítónak és csalódáskeltőnek” minősítették a kegyeletadást.

Vért áruért

Ki ez az ember, aki még halála után két emberöltővel is újra meg újra dühödt szenvedélyeket gerjeszt? Kasztner Rezső sorstalansága a gyászos 1944-es esztendőre nyúlik vissza, amikor az ország március 19-i német megszállásakor Budapesten termett Adolf Eichmann és halálkommandója, hogy az európai zsidóság egy részének likvidálása után a magyarországiakat is elpusztítsa. Miközben parancsára minden korábbi deportálásnál sebesebben, két hónap leforgása alatt 440 ezer zsidót hajszoltak az auschwitzi halálgyár gázkamráiba – nem mellékesen magyar elvbarátai hathatós közreműködésével, marhavagonokba zsúfolva –, a milliók elpusztításáért felelős Eichmann sátáni ötlettel állt elő: ha a magyar zsidóság képviselői rábírják az antifasiszta koalíció angolszász hatalmait, hogy szállítsanak 10 ezer teherautót és más stratégiai áruféleségeket a már mindenhonnan szorongatott náci Németországnak, akkor kiengednek egymillió zsidót. Vért áruért – hangzott a cinikus ajánlat. A rettegett „zsidóügyi führer” magához rendelte egy kis cionista szervezet, a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság (Va’ada) vezetőjét, Brand Jenőt, repüljön a semleges Isztambulba és közvetítsen. Több akkori zsidó intézmény közül választása azért is eshetett az 1943-ban alakult, s a németek elöl menekülteket bújtató Mentőbizottságra, mert feltételezte, annak kapcsolatai révén tárgyalhatnak a britekkel. Brand a frontvonalakon át eljutott ugyan az angolszászokig, de azok – a magyar zsidóság fenyegető katasztrófája ellenére – hallani sem akartak a piszkos boltról, mi több, Brandot egészen a háború végéig fogságban tartották. Miután a Mentőbizottság kétségbeesetten várakozó pesti vezetői számára világossá vált, hogy a Brand-misszió kudarcot vallott, Kasztner Rezső lépett színre, szószólóként. A jogvégzett és a korábban újságíróként is dolgozó cionista nem kevés bátorsággal bemerészkedett Eichmannhoz, s alkudozni kezdett: addig is, amíg a teherautó-üzlet összejön – így az embermentő – legalább a halálraítéltek egy kisebb csoportját engedje ki Palesztinába, búsás fizetségért.
Mint valamilyen pókerjátékos, Kasztner hol blöffölt, hol időt húzva hazardírozott, de nyert – a pusztulás közepette emberéleteket. A Kasztner-vonat néven elhíresült szerelvényen végül több mint másfél ezren túlélhették a poklot, átjutottak Svájcba. Köztük a tudós pszichiáter Szondi Lipót, a remekíró Zsolt Béla, Ernster Dezső operaénekes és egy sor vallási méltóság, így Joel Teitelbaum haszid főrabbi, valamint Kasztner családja is. Mellettük voltak egyszerű emberek, cionista magyarok, szlovák, lengyel menekültek, árva gyerekek, sőt egy újszülött is, aki utazás közben, a marhavagon padlóján jött világra. Ám Eichmann, majd később Kasztner fő tárgyalópartnere, Kurt Becher, a legfőbb SS-vezető, Heinrich Himmler személyes megbízottja nem holmi szánalomból, hanem ellenkezőleg, nagyon is rideg számításból ment bele a mentőjátszmába. A háború utáni túlélésre készülve a nácik ezer (egyes források szerint kétezer) dollárt követeltek utasonként, de miután többségük nem tudott előteremteni ennyit, Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, s a gazdagok fedezték a pénztelenek utazását.
Ladislaus Löb (Löb László), aki 11 évesen rajta volt a vonaton, ma pedig a Zürichi és a Sussexi Egyetem germanisztika professzora, a Kasztnerről írott, magyarul is olvasható, Megvásárolt életek című kötetében idézi Roswell McClelland-t, az USA Háborús Menekültek Irodájának svájci képviselőjét, a magyar embermentő egyik fontos külkapcsolatát. Az amerikai diplomata elöljáróinak írott értékelő jelentésében hűvös tárgyilagossággal summázta Kasztner embermentő erőfeszítéseit. Így a vonaton utazók megmentésén kívül közreműködésének tulajdonítja, hogy 20 ezer zsidó transzportját a halálos Auschwitz helyett a Bécs melletti Strasshofba irányították, gyerekek és öregek sokaságát mentette ki az 1944 novemberében az Ausztria felé hajszolt gyalogos halálmenetekből.

Elhallgatott tanúvallomás

Hihetetlen, de SS tárgyalópartnerével, Himmler megbízottjával, Becherrel úgy összemelegedett, hogy a háború végén, a felszabadító szövetséges erők megérkezése előtt együtt járták be a koncentrációs lágereket, és szólították fel a táborparancsnokokat, hagyjanak fel a foglyok öldöklésével.
Ilyenformán Kasztner joggal remélhette, hogy a háború után megdicsőül, s a fiatal Izrael államban – ahol aztán új életet kezdett – fényes politikai karrier vár rá. Ám messze nem így történt. A hatmillió zsidó elpusztítása feletti traumában mind többen megkérdőjelezték az embermentés tisztességességét. Sőt Izraelben egy szélsőbalos pamflet-író, Malchiel Grünwald oly durván becsmérelte Kasztnert, hogy abból 1954-ben rágalmazási per lett. A becsületsértési jogvita azonban az izraeli belpolitikai csatározások, a baloldali Mapai és a jobboldali Herut párt színterévé terebélyesedett, azzal a közjátékkal, hogy a jogban járatos Kasztner elkövetett egy végzetes hibát. Ma sem tudni pontosan miért, de először letagadta, majd Grünwald védőügyvédjének, az egykori Irgun terroristából később igazságügyi miniszterré lett Shmuel Tamirnak keresztkérdéseire bevallotta: a háború után Nürnbergben Becher mellett tanúskodott, s ennek alapján a háborús bűnökkel gyanúsított volt SS-Obersturmbannführert futni hagyták. Kasztner perében viszont a tárgyalásvezető bíró, Benjamin Halevi (később a Kneszet képviselője) felmentette a rágalmazót, Kasztnerre pedig rásütötte, hogy cimborált a nácikkal, úgymond „eladta lelkét az ördögnek”. Izraelben akkortájt aligha volt megvetettebb ember a pesti embermentőnél, s e felszított lincshangulat vezetett Kasztner életének kioltásához.
Ma már a Kasztner-irodalom tengernyi, számtalan feltáró elemzés született, köztük magyar holokausztkutatók tollából is. A Svájcben élő Löb László dokumentumkönyve mellett a szintén magyar származású Anna Porter, itthon ugyancsak megjelent Kasztner vonata című regényes elbeszélésében a korszak történelmi eseményeibe illesztve követi nyomon a mentővállalkozás históriáját, miközben felrajzolja Kasztner portréját. Ebből kiderül, hogy a kolozsvári, jómódú családból származó, meggyőződéses cionista öt nyelven beszélt, briliáns elme, de ellentmondást nem tűrő, arrogáns, öntörvényű ember lehetett. Már a nácik előtt, ügyvédként amolyan túlélési gyakorlatot szerzett a korrupt, antiszemita hivatalnokok lekenyerezésében, segítette a szomszédos országokból menekülő sorstársai továbbjutását, majd a magyar zsidók megmentése érdekében rettenthetetlen tárgyalókészségről tett tanúbizonyságot. Személyes drámája, hogy azokban az időkben a házas Kasztnert szerelmi viszony fűzte a mentőakciójába belebukott Brand Jenő feleségéhez, Hansihoz. Visszaemlékezések szerint az erős akaratú asszony tartotta Kasztnerben a lelket, hogy a halál árnyékában újra tovább tudjon rulettezni a Sonderkommando hóhéraival.
A vakmerő Kasztner azonban messze nem egyedül cselekedett. Ez kiderül Radó Gyula filmrendező 2006-ban forgatott háromórás dokumentumalkotásából is, amelyben a megmentettek mellett megszólalnak a segítőtársak, sőt egy ellenlábas is, bizonyos Fischer István, aki haláláig elvakultan hajtogatta, hogy Kasztner úgymond átverte sorstársait. Nem kevésbé drámai az amerikai Gaylen Ross filmrendező 2008-ban készült produkciója. A Killing Kasztner (Kasztner meggyilkolása) című dokumentumfilm egyik játékfilmbe illő csúcsjelenete, amikor Kasztner lánya, Zsuzsi már idősen találkozik és leül beszélgetni apja amnesztiával szabadult gyilkosával, Ze’ev Ecksteinnel. De a filmes műalkotásoknak ezzel nincs vége. A sátán csapdája címmel legújabban Edelényi János, a Tel Avivban élő magyar filmrendező és operatőr ezúttal producerként tervez játékfilmet hármas, izraeli, német és magyar koprodukcióban.

Megítélése a jövő nemzedékre vár

Amúgy a hosszú évtizedek folyamán cifra dolgok is kiderültek a Kasztner elleni merénylet hátteréről. Többek között az, hogy az izraeli belbiztonsági szolgálat, a Sin Bét tudott a készülő támadásról, a gyilkos Eckstein pedig korábban a szervezet informátora volt. Mellbevágóak azok a sajtófülesek is, amelyek arról szólnak, hogy Kasztner munkáspárti (Mapai) elvtársai hallgattak az 1954-es végzetes per idején. Egyes források tudni vélik, hogy akkortájt az ellátási minisztérium szóvivőjeként dolgozó Kasztner – feljebbvalói tudtával – azért is tanúskodott a háborús bűnökkel vádolt egykori SS tárgyalópartnerei, mindenekelőtt Kurt Becher mellett, mert így remélte visszaszerezni az elrabolt zsidó vagyont, de legfőképpen a főkolompos Eichmann nyomára akart bukkanni (akit aztán később, 1960-ban Argentínában izraeli ügynökök el is kaptak, majd 1962-ben, Izraelben bírósági tárgyalás után felakasztottak). Aztán felemlegetik, hogy a hatalmon lévő pártájából senki sem kelt védelmére, amikor végképp bajba jutott becsületsértési perében. Mint ahogy Löb László is írja, „a per túlfűtött légkörében…a kormányellenes sajtó korbácsolta egyre magasabbra az indulatokat…olyan bélyeget sütött Kasztnerre, amely ma is mérgezi emlékét.”
Kasztner bűnéül felróják, hogy nem figyelmeztette sorstársait a rájuk váró szörnyűségekre, nem szervezett ellenállást, önös érdekek alapján válogatta ki a megmentetteket. Igaztalanok a vádak – hangsúlyozza Veszprémy László Bernát, a magyar holokausztkutatók fiatal nemzedékének tagja. Több történész kollégájához hasonlóan szerinte is csak rossz megoldások közül lehetett választani. Abban a helyzetben – jogfosztottan, kirabolva, fegyverek és tapasztalat nélkül – egyszerűen nem volt hová tömegesen, gyerekekkel, nőkkel menekülni. Kasztner azért hallgatott, mert titokban többet remélt elérni. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy a Kasztner-csoport számos aktivistát küldött a vidéki gettókba, akik figyelmeztették az összeterelt zsidókat. De mindhiába! Legtöbben abban reménykedtek, hogy ha meglapulnak, átvészelhetik a vihart – jegyezte meg Löb László. „Szomorú illúziónak bizonyult ez, de ha Kasztner rá is beszélte volna a zsidókat a menekülésre, vagy az ellenállásra, valószínűleg kevesebb embert tudott volna megmenteni.”
Veszprémy László Bernát – aki tudományos munkásságát az egykori magyar embermentők tevékenységnek szenteli – úgy magyarázza, hogy az üldözöttek tárgyalásos megmentése együttműködést feltételez a gyilkos ellenséggel. Ám felmerül a kérdés: hol a határ, hol húzódik a kooperáció, a kompromisszum vége, meddig lehet elmenni az emberéletek megmentése érdekében?
Örök morális dilemmáról van szó. David Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke egyszer azt mondta, hogy Kasztner Rezső cselekedeteinek megítélése az eljövendő nemzedékekre vár. Úgy tűnik azonban, hogy a vita hatvan év után továbbra is lezáratlan…

Ihász Kálmán búcsúi

Publikálás dátuma
2019.03.02. 14:00

A nemrégiben elhunyt Ihász Kálmánnak szédítő két hete volt 1966 őszén. Kezdődött azzal, hogy szeptember 21-én a Szentmihályi – Káposzta, Mátrai, Mészöly, Ihász – Mathesz, Albert – Molnár, Varga, Bene, Farkas összetételű válogatott 6:0-ra nyert a két évvel korábban az Európa-bajnokság harmadik helyéért vívott mérkőzésén – hosszabbítás után – 3:1-re legyőzött dán együttes ellen. A szünetben már 5:0 volt, és a második félidőt nemegyszer füttyel kísérte a Népstadion harmincezer kényes nézője...
Egy héttel később tehát az utolsó tíz percre hagyta a döntést a válogatott. A franciákkal szemben (4:2) hasonló volt az összeállítás – azzal a különbséggel, hogy a sérült Bene helyett Korsós szerepelt a támadósorban –, ám a gólokon nem osztoztak a játékosok: valamennyi magyar dugóval Farkas János szomorította el Carnus kapust és társait. (A dánok ellen Albert duplázott, míg Mészöly, Bene, Farkas és Varga Zoltán egyszer-egyszer iratkozott fel az eredményjelző táblákra.)
Újabb egy hét elteltével BEK-mérkőzést vívott a lisszaboni Sportinggal a Vasas. A találkozóra megtelt a Népstadion, és Ihász több tekintetben is főszerepet játszott a piros-kékek 5:0-ás diadalában. Egyrészt az első félidő végén – 1:0-nál – őt ütötte ki Ernesto Figueiredo, amiért a portugál csatárt kiállította De Marchi olasz játékvezető. (Az öklözést és a leküldést követő tömegjelenetek miatt az első szakasz 52 percig tartott.) Másrészt az abban az évben veretlenül bajnok angyalföldi együttesben kulcsjátékosokká váltak a szélső bekkek, mivel a Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós összetételű Vasas brazil módra, a jobb- és a balhátvéd rendszeres felfutásával játszotta a 4–2–4-et. Egyáltalán nem véletlen, hogy az öt gólból négy Bakos, illetve Ihász előretörése nyomán esett, miként az is jellemző, hogy három egymást követő nemzetközi találkozón 15:2-es gólarányt jegyzett a magyar élfutball. (Pontosabban 18:2-t, mert a Vasas–Sportingot együtt rendezték az FTC–Olimpija Ljubljana VVK-találkozóval, s az előmérkőzésen a zöld-fehérek 3:0-ra nyertek.)
A sajtó áradozott a csillagos ötösről. „A Vasas szemkápráztató bemutatót tartott” – olvashatták másnap a szurkolók. A drukkerek amúgy tudtak minden részletről, mert a tudósításokban az is helyet kapott, hogy „szerencsére a tévé sok milliós közönsége is láthatta a pompás gólokat”. A Képes Sport odáig ment: „Ilyet még nem látott a Népstadion.” Aztán így merült el a lelkendezésben: „Kölykös kópéság, kamaszos komiszság, áradó, ragályos jókedv. Ihász táncol el – Farkas bombáz, Bakos lendül – Puskás pattint. Gólok, gólok és gólok... Kettő, három, négy, öt – számolnánk kórusban akármeddig, tovább és tovább, amíg csak ki nem kukkant a nap a liget fái mögül, pirosra nem festi a fiatal arcokat. Hahó, srácok, ti ott hetvenötezren, hát nem csuda jó dolog ez?”
Ihászt átmenetileg kárpótolta az élet. Hatvanötben úgy nézett ki, a hatvannégyben Eb-bronzérmet és olimpiai bajnoki címet nyerő labdarúgónak bérelt helye van a hatvanhatos vb-csapatban, ám a világbajnokságot megelőző esztendő végén szembekerült Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal. A válogatott dél-amerikai túrára utazott, de előtte próbameccset játszott Frankfurtban az Eintrachttal, majd Londonban a Tottenhammel. Az NSZK-ban a gála-összeállítású együttes 4:2-es vezetés után 5:4-re kikapott – Walter Bechtold, a tizennyolc éves középpályás négy gólt ért el –, a későbbi világ- és Európa-bajnokot, a góllavinát elindító Jürgen Grabowskit őrző Ihász pedig megsérült. Dr. Botár Zoltán csapatorvos úgy vélte, a védő felépüléséhez legalább két hétre van szükség, ezért a bicebóca azt kérte Baróti kapitánytól: hadd jöjjön haza. Ám a szakvezető ragaszkodott ahhoz, hogy Ihász a kerettel maradjon, ő viszont közölte: Pestre repül.
Így aztán a vb-keret közzétételekor azzal a megjegyzéssel említették: „itthon készül”. Majd – Szepesi Gusztáv sérülése miatt – a 18-as számmal benevezett beugrójelöltet Baróti kirendelte Sunderlandbe, a szovjet válogatott elleni negyeddöntőre (1:2), de mégsem állította a csapatba. Pedig Ihász rendszerint szerencsét hozott a válogatottnak. Első tizennyolc fellépésén veretlenek maradtak honfitársaink, címeres mezes összmérlege pedig így festett: 20 győzelem, 4 döntetlen, 3 vereség.
Játszhatott volna többször is a legjobbak között, de 1970 tavaszán visszautasította Hoffer József invitálását, mivel az év elején kinevezett szövetségi kapitány első keretében tíz újonc kapott helyet, és Ihászt csak az után hívta meg a tréner, hogy az újpesti Bánkuti megsérült. (Végül a nemzeti együttes kezdőinek egyike, a fehérvári Fejes volt a bal bekk Belgrádban a jugoszlávok ellen.) Az angyalföldi mintaképet nyilván nem különösebben ösztönözte Hoffer értékelése: „A bal oldalon nem valami szívderítő a helyzet. Balhátvédben sem, hát még a szélen!” S a bekk legfőképpen azért volt csüggedt, mert 1969 decemberében a marseille-i Velodrome-ban élte át a csehszlovákok elleni 1:4-es vb-pótselejtezőt, amely után nagyjából olyan volt a hangulat idehaza, amilyen az uruguayiaktól 1950-ben elszenvedett 1:2-t követően Brazíliában. Ihász szikáran és keserűen jellemezte a viszonyokat: „Alacsony prémium, bántó kritikák.”
Majd hetvenháromban ismét összekülönbözött Barótival. Noha májusban ő emelte fel a Magyar Népköztársasági Kupát a Honvéd elleni emlékezetes, 4:3-as döntő után, az akkor már (nem először) Vasas-edzőként tevékenykedő mester ősszel kihagyta a csapatból. Miután a piros-kékek meghökkentő 2:0-ás vereséget szenvedtek a Népstadionban a másodosztályú angol kupagyőztestől, a Sunderlandtől, Ihász megkérdezte Barótit: számít-e rá a KEK-visszavágón. Mert ha nem, akkor inkább itthon marad, hogy részt vegyen a Testnevelési Főiskola kéthetes szakmai gyakorlatán. A mester nem garantálta Ihász helyét a kezdő tizenegyben, mire a Vasasban 363 bajnoki mérkőzést játszó, négyszeres bajnok futballista – 32 évesen – a visszavonulás mellett döntött.
Nemsokára a következő szövegű meghívót küldte szét: „Szeretettel meghívom 1973. november 10-én a Vasas Fáy utcai sporttelepén délután egy órakor kezdődő Vasas–Videoton labdarúgó-mérkőzésre, melynek keretében a 364. bajnoki mérkőzésemmel – 20 éves labdarúgómúlt után – búcsúzom az aktív labdarúgástól. A mérkőzés után Vasas klubhelyiségében zárt körű összejövetelt rendezek. Kérem, hogy megjelenésével tiszteljen meg!” Az NB I-es találkozót megrendezték, de Ihász azon egyetlen percet sem játszott, mivel a Vasas vezetősége – arra hivatkozva, hogy idő közben egy nyilatkozatával kedvezőtlen színben tüntette fel Barótit – a széles körű postázás ellenére letiltotta Ihászt saját búcsújáról.
1974. február 28-án Ihász mégiscsak agyőt intett, mégpedig Farkas Jánossal és Mészöly Kálmánnal együtt a Vasas–Öregfiúk válogatottja gálameccsen, amelyen 28 ezer ember tolongott a Fáy utcában. Ez az esemény mindannyiuk pályafutásához méltó volt, ám Ihász esetében nem jött volna létre, ha három és fél hónappal korábban nem vesztik érvényüket a meghívók. A hármas búcsút illetően pedig az jut az ember eszébe, amit a szintén halhatatlan Sándor „Csikar” emlegetett még nyolcvanon túl is: „Mielőtt hatvannégyben abbahagytam a futballt, azt kérték, legalább addig folytassam, amíg megtalálják az utódomat. Máig játszanom kellene!”

VASAS–VIDEOTON 0-0

Bajnoki mérkőzés, 1973. november 10., Fáy utca, 3000 néző. Jv.: Palotai. Vasas: Mészáros – Török, Fábián, Vidáts, Kántor – Müller, Tóth Bálint (Lakinger, 56.), Szőke – Szabó Sándor, Földi, Gass. Videoton: Kovács László – Vass, Nagy III, Fejes, Mester – Kovács József, Karsai, Burka – Wollek, Csukovics, Szalmásy (Tieber, 46.).

Szerző