A nemrégiben elhunyt Ihász Kálmánnak szédítő két hete volt 1966 őszén. Kezdődött azzal, hogy szeptember 21-én a Szentmihályi – Káposzta, Mátrai, Mészöly, Ihász – Mathesz, Albert – Molnár, Varga, Bene, Farkas összetételű válogatott 6:0-ra nyert a két évvel korábban az Európa-bajnokság harmadik helyéért vívott mérkőzésén – hosszabbítás után – 3:1-re legyőzött dán együttes ellen. A szünetben már 5:0 volt, és a második félidőt nemegyszer füttyel kísérte a Népstadion harmincezer kényes nézője...
Egy héttel később tehát az utolsó tíz percre hagyta a döntést a válogatott. A franciákkal szemben (4:2) hasonló volt az összeállítás – azzal a különbséggel, hogy a sérült Bene helyett Korsós szerepelt a támadósorban –, ám a gólokon nem osztoztak a játékosok: valamennyi magyar dugóval Farkas János szomorította el Carnus kapust és társait. (A dánok ellen Albert duplázott, míg Mészöly, Bene, Farkas és Varga Zoltán egyszer-egyszer iratkozott fel az eredményjelző táblákra.)
Újabb egy hét elteltével BEK-mérkőzést vívott a lisszaboni Sportinggal a Vasas. A találkozóra megtelt a Népstadion, és Ihász több tekintetben is főszerepet játszott a piros-kékek 5:0-ás diadalában. Egyrészt az első félidő végén – 1:0-nál – őt ütötte ki Ernesto Figueiredo, amiért a portugál csatárt kiállította De Marchi olasz játékvezető. (Az öklözést és a leküldést követő tömegjelenetek miatt az első szakasz 52 percig tartott.) Másrészt az abban az évben veretlenül bajnok angyalföldi együttesben kulcsjátékosokká váltak a szélső bekkek, mivel a Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós összetételű Vasas brazil módra, a jobb- és a balhátvéd rendszeres felfutásával játszotta a 4–2–4-et. Egyáltalán nem véletlen, hogy az öt gólból négy Bakos, illetve Ihász előretörése nyomán esett, miként az is jellemző, hogy három egymást követő nemzetközi találkozón 15:2-es gólarányt jegyzett a magyar élfutball. (Pontosabban 18:2-t, mert a Vasas–Sportingot együtt rendezték az FTC–Olimpija Ljubljana VVK-találkozóval, s az előmérkőzésen a zöld-fehérek 3:0-ra nyertek.)
A sajtó áradozott a csillagos ötösről. „A Vasas szemkápráztató bemutatót tartott” – olvashatták másnap a szurkolók. A drukkerek amúgy tudtak minden részletről, mert a tudósításokban az is helyet kapott, hogy „szerencsére a tévé sok milliós közönsége is láthatta a pompás gólokat”. A Képes Sport odáig ment: „Ilyet még nem látott a Népstadion.” Aztán így merült el a lelkendezésben: „Kölykös kópéság, kamaszos komiszság, áradó, ragályos jókedv. Ihász táncol el – Farkas bombáz, Bakos lendül – Puskás pattint. Gólok, gólok és gólok... Kettő, három, négy, öt – számolnánk kórusban akármeddig, tovább és tovább, amíg csak ki nem kukkant a nap a liget fái mögül, pirosra nem festi a fiatal arcokat. Hahó, srácok, ti ott hetvenötezren, hát nem csuda jó dolog ez?”
Ihászt átmenetileg kárpótolta az élet. Hatvanötben úgy nézett ki, a hatvannégyben Eb-bronzérmet és olimpiai bajnoki címet nyerő labdarúgónak bérelt helye van a hatvanhatos vb-csapatban, ám a világbajnokságot megelőző esztendő végén szembekerült Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal. A válogatott dél-amerikai túrára utazott, de előtte próbameccset játszott Frankfurtban az Eintrachttal, majd Londonban a Tottenhammel. Az NSZK-ban a gála-összeállítású együttes 4:2-es vezetés után 5:4-re kikapott – Walter Bechtold, a tizennyolc éves középpályás négy gólt ért el –, a későbbi világ- és Európa-bajnokot, a góllavinát elindító Jürgen Grabowskit őrző Ihász pedig megsérült. Dr. Botár Zoltán csapatorvos úgy vélte, a védő felépüléséhez legalább két hétre van szükség, ezért a bicebóca azt kérte Baróti kapitánytól: hadd jöjjön haza. Ám a szakvezető ragaszkodott ahhoz, hogy Ihász a kerettel maradjon, ő viszont közölte: Pestre repül.
Így aztán a vb-keret közzétételekor azzal a megjegyzéssel említették: „itthon készül”. Majd – Szepesi Gusztáv sérülése miatt – a 18-as számmal benevezett beugrójelöltet Baróti kirendelte Sunderlandbe, a szovjet válogatott elleni negyeddöntőre (1:2), de mégsem állította a csapatba. Pedig Ihász rendszerint szerencsét hozott a válogatottnak. Első tizennyolc fellépésén veretlenek maradtak honfitársaink, címeres mezes összmérlege pedig így festett: 20 győzelem, 4 döntetlen, 3 vereség.
Játszhatott volna többször is a legjobbak között, de 1970 tavaszán visszautasította Hoffer József invitálását, mivel az év elején kinevezett szövetségi kapitány első keretében tíz újonc kapott helyet, és Ihászt csak az után hívta meg a tréner, hogy az újpesti Bánkuti megsérült. (Végül a nemzeti együttes kezdőinek egyike, a fehérvári Fejes volt a bal bekk Belgrádban a jugoszlávok ellen.) Az angyalföldi mintaképet nyilván nem különösebben ösztönözte Hoffer értékelése: „A bal oldalon nem valami szívderítő a helyzet. Balhátvédben sem, hát még a szélen!” S a bekk legfőképpen azért volt csüggedt, mert 1969 decemberében a marseille-i Velodrome-ban élte át a csehszlovákok elleni 1:4-es vb-pótselejtezőt, amely után nagyjából olyan volt a hangulat idehaza, amilyen az uruguayiaktól 1950-ben elszenvedett 1:2-t követően Brazíliában. Ihász szikáran és keserűen jellemezte a viszonyokat: „Alacsony prémium, bántó kritikák.”
Majd hetvenháromban ismét összekülönbözött Barótival. Noha májusban ő emelte fel a Magyar Népköztársasági Kupát a Honvéd elleni emlékezetes, 4:3-as döntő után, az akkor már (nem először) Vasas-edzőként tevékenykedő mester ősszel kihagyta a csapatból. Miután a piros-kékek meghökkentő 2:0-ás vereséget szenvedtek a Népstadionban a másodosztályú angol kupagyőztestől, a Sunderlandtől, Ihász megkérdezte Barótit: számít-e rá a KEK-visszavágón. Mert ha nem, akkor inkább itthon marad, hogy részt vegyen a Testnevelési Főiskola kéthetes szakmai gyakorlatán. A mester nem garantálta Ihász helyét a kezdő tizenegyben, mire a Vasasban 363 bajnoki mérkőzést játszó, négyszeres bajnok futballista – 32 évesen – a visszavonulás mellett döntött.
Nemsokára a következő szövegű meghívót küldte szét: „Szeretettel meghívom 1973. november 10-én a Vasas Fáy utcai sporttelepén délután egy órakor kezdődő Vasas–Videoton labdarúgó-mérkőzésre, melynek keretében a 364. bajnoki mérkőzésemmel – 20 éves labdarúgómúlt után – búcsúzom az aktív labdarúgástól. A mérkőzés után Vasas klubhelyiségében zárt körű összejövetelt rendezek. Kérem, hogy megjelenésével tiszteljen meg!” Az NB I-es találkozót megrendezték, de Ihász azon egyetlen percet sem játszott, mivel a Vasas vezetősége – arra hivatkozva, hogy idő közben egy nyilatkozatával kedvezőtlen színben tüntette fel Barótit – a széles körű postázás ellenére letiltotta Ihászt saját búcsújáról.
1974. február 28-án Ihász mégiscsak agyőt intett, mégpedig Farkas Jánossal és Mészöly Kálmánnal együtt a Vasas–Öregfiúk válogatottja gálameccsen, amelyen 28 ezer ember tolongott a Fáy utcában. Ez az esemény mindannyiuk pályafutásához méltó volt, ám Ihász esetében nem jött volna létre, ha három és fél hónappal korábban nem vesztik érvényüket a meghívók. A hármas búcsút illetően pedig az jut az ember eszébe, amit a szintén halhatatlan Sándor „Csikar” emlegetett még nyolcvanon túl is: „Mielőtt hatvannégyben abbahagytam a futballt, azt kérték, legalább addig folytassam, amíg megtalálják az utódomat. Máig játszanom kellene!”
