Sebes György: Kölcsey, Caramel, Mindannyian

Publikálás dátuma
2019.03.03. 13:00

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Három percig helyén volt minden és mindenki. Így kezdődött az Eurovíziós dalválasztó döntője múlt szombaton. Megjelent a színpadon két remek énekes és előadták egyikük sikeres számát. Azt, amelyikkel öt éve – mindössze 16 évesen – feltűnt ugyanebben a műsorban. Ám amikor befejezték az előadást, átvedlettek műsorvezetővé és – megint, immár hatodszor – kiderült, hogy abban már nem annyira profik, mint az éneklésben.
Persze, ne legyünk igazságtalanok. Dallos Bogi – aki 2014-ben még a sokkal komolyabb Dallos-Nyers Boglárka néven szerepelt -, valamint Freddie – akinek ugyancsak van rendes polgári neve: Fehérvári Gábor Alfréd – üde színfolt volt A Dal műsorában hat héten keresztül. Hiba nélkül bekonferálták a szereplőket, a produkciókat, elmondták a nézőknek, hogy épp mit kell tenniük. Az pedig, hogy szinte minden beszélgetésben unalmas álkérdéseket tettek fel – különösen Freddie -, nem is biztos, hogy az ő hibájuk. Nyilván volt egy előre kigondolt forgatókönyv, benne olyan világrengető kérdésekkel, hogy „mit érzel most?”, vagy „kedves zsűritagok, hogy tetszett ez a remek szám?” és ők nem is térhettek el ettől.
Dallos Bogi 21 éves korára igazán szép karriert mondhat magáénak. Miután öt éve felfedezték A Dalban, a duettben most előadott We all (Mindannyian) című számával aratott. Menedzsere, Tóth G. Zoltán szerzeménye többek között a Budapesten először megrendezett női kézilabda BL-döntő, a Final Four hivatalos dala is volt. Bogi megjelentetett lemezeket, majd egyre gyakrabban vezetett műsort a Magyar Televízió különböző csatornáin. Feltűnt az M5-ben és az M2 Petőfi TV Én vagyok itt című magazinműsorában is. Tehát van már képernyős tapasztalata.
Akárcsak Freddienek, aki szintén nagy utat járt be mióta – alig négy éve – negyedik lett a TV2 Rising Star című tehetségkutatójában. 2016-ban már ő képviselte Magyarországot az Eurovíziós dalfesztiválon, miután megnyerte a hazai válogatót Pioneer című dalával. Tavaly már ő volt A Dal férfi műsorvezetője, télen pedig első lett a TV2 Sztárban sztár című műsorában. Jól kamatoztatta énektudását és sokoldalúságát, de mint műsorvezető kissé korlátozottak a lehetőségei. Ennek megfelelően gyakran merev, nehézkes és olyan, mint aki tisztában van vele, hogy számára az éneklés könnyebben megy.
Nem is véletlenül írtunk ennyit a műsorvezetőkről, hiszen a Duna TV hat szombaton át főidőben ezzel a produkcióval csábította a nézőket, tehát érdemes a műsort, mint olyant elemezni. Igaz, a szerkesztők „hozott anyagból” dolgoznak, hiszen a meghirdetett pályázatra beküldött művekből kell kiválogatniuk első körben a legjobbnak tartott harmincat. Az nem nagyon derült ki eddig, hogy mik a fő szempontjaik. Azt tartják-e a legfontosabbnak, hogy egy különleges és valóban magyar dal jusson el a nemzetközi porondra, avagy a zenét osztályozzák elsősorban, netán az ütős – néha magyar, néha angol – szövegre figyelnek döntően. Feltehetően valamennyi szempontot igyekeznek figyelembe venni, ettől aztán a műsorok kissé eklektikusra sikerednek. És akkor még nem említettük, hogy a válogatásnál nyilván a dalra figyelnek, amit azonban a stúdióban meg is kell jeleníteni, s ezzel néha hozzátesznek a produkcióhoz, de gyakran túlcsicsázzák.
Aztán ott van az a négy ember, akiknek meghatározó szerepük van a végső sorrend kialakításában. Zsűrinek nevezik őket, de közös munkáról aligha lehet szó. Négy különböző egyéniséget ültettek össze az idén is, akik egészen eltérő szempontok alapján pontoznak. Ráadásul mindegyik igyekszik magát adni az értékelésnél, ezzel olyan kavalkádot teremtve, hogy néha azt is elfelejtjük, nem ők a főszereplők, hanem a dalok és előadóik.
Ezek után valóságos csoda, hogy az idén egy olyan dal nyert, amely valóban a legjobbak között volt. Pápai Joci már nem először bizonyította, hogy igazán egyéni hangja van és ezúttal egy valóban szép számot énekelt. Nagyon sokat köszönhet Molnár Ferenc Caramelnek, aki a zenét szerezte és akivel együtt írta a szöveget. Az persze az idén is kérdés, hogy a nemzetközi mezőnyben meddig juthat el Az én apám című dallal. Egy igazi versenytársa volt a fináléban, ez pedig a Nyári zápor, amelyet a műsor felfedezettje címet is elnyert Acoustic Planet nevű együttes adott elő. Külön érdekessége e formációnak, hogy egyik tagját Kölcsey Szabolcsnak hívják. Ő a szám szerzője, de ennél fontosabb, hogy leszármazottja a Himnusz költőjének. Bebizonyítva egyúttal, hogy a gének – a tehetséggel együtt - öröklődhetnek.
A közönség tehát jól döntött, hiszen a zsűri által a végső fináléba jutott produkciók közül tényleg a legjobbat választotta. De azért jegyezzük meg, hogy a szerkesztők kicsit irányították a nézőket. No, nem a legvégén, hanem az első elődöntőben. Ott ugyanis elhangzott mind a három olyan szám, amelyet a selejtezőkből - az első három műsorban – a közönség juttatott tovább. Mivel pedig valószínűsíthető volt, hogy a zsűri megint kiejti őket – pontosabban: nem ad nekik elég pontot –, a szerkesztők tettek róla, hogy a közönség-kedvencek közül legfeljebb egy mehessen tovább (végül mindhárom elvérzett ebben a szakaszban).
Jocin kívül így végül nyilvánvalóan a Duna TV nyert. Megoldotta hat este műsorát, a rengeteg szavazó által a bevétel is nőtt és még a nézők is elégedettek lehettek. Jövőre, veletek, ugyanitt.
Frissítve: 2019.03.03. 13:01

"Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt"

Publikálás dátuma
2019.03.03. 12:00

Az év elején egykori kollégánk, publicisztikai rovatvezetőnk halálának negyedik évfordulójára jelent meg a róla szóló és írásaiból válogató "Andrassew - Iván könyve" című kötet. Egy ilyen munkát méltatni felesleges, majd megteszik, kik megveszik, s elolvassák. E helyen inkább arról essék szó, hogy mi késztet egy baráti társaságot ma a könyvkiadásra.
Magam is egyik tagja vagyok a társaságnak. Már nem tudom mikor és hogy kezdődött, de egyszer csak ott termettünk időről-időre Bián vagy Rákospalotán, s Ivánnal ültünk egy asztalnál. Vacsoráztunk. Társaságunk tagjai szinte mind Iván évtizedes kollégái, barátai. Halála évfordulójáról minden évben megemlékezünk hol egy pályázattal, hol egy beszélgetéssel, esttel a Spinozában. Az idei program részeként jelent meg Iván könyve. Az ötlet Horváth Istváné, a Népszava egykori felelős szerkesztőjéé, aki legalább három lapnál dolgozott együtt Andrassew Ivánnal. Ő a műfaji választást így idézte fel: „Véletlen, hogy miért pont könyv, és miért pont ilyen. Azt viszont nagyon akartuk, amióta társaságunk megalakult, hogy valamit létrehozzunk, megmutassunk Ivánról, Ivánból. Először, halálának első évfordulójára pályázatot írtunk ki. Sok pályamű érkezett, köztük több elsőrangú. Ám úgy láttuk, ez még kevés, nem az igazi, nem állt össze a »nagy értékelés«. Gondoltunk arra is, hogy neves irodalomtörténészt vagy kritikust bízunk meg művei elemzésével. Végül rájöttünk, azt hiszem helyesen, hogy nem a mi dolgunk Andrassewnek helyet keresni irodalmunk Parnasszusán. Elég, ha szeretjük őt, mintha ma is köztünk lenne. Egykor együtt örültünk vele, ha könyve jelent meg, ha elkészült új novellája. Sajnos újabbakat már nem tud írni, de jó olvasni azt, amit eddig megírt. Meg amit róla írtak a barátok. Vagy amit vele készült interjúkban elmondott szépségről, fölháborodásról, igazságról, ami ezekben a beszélgetésekben fölvillant különleges érzékenységéből. Hát így jutottunk el a könyvig, hogy olvassunk tőle és róla ismét. Nevezhetjük a kötetet válogatásnak is, engem inkább, ha kézbe veszem, találkozásainkra emlékeztet. Mostanában szívesebben járok könyvesboltba. Ott van Iván."
A munka dandárja Nagy N. Péternek, a Népszabadság és megannyi jónevű lap sokat próbált szerkesztőjének jutott, ő válogatta a interjúkat, az Ivánról szóló írásokat, a verseit. Neki jutott a feladat, hogy megmutassa az egységet e nagyon szerteágazó életműben: „Újságírónak tartottuk - méghozzá nagyon sokra. Ám ő azt mondta: újságírásból él ugyan, de akkor lenne boldog, ha legalább három értékes novella maradna utána. Több kötetben adott esélyt erre a háromra. De ahogy a novellák között bolyongtunk, szembetalálkoztunk versekkel, ezen belül haikukkal is. Tovább kellett keresni. Az újságíró Andrassew Iván ugyanis erőteljesen, mindig éllel fogalmazott, a novellista és a költő éppen ellenkezőleg: az egy életsóvár misztikus. Az elviselhetetlen léten való felülemelkedés játékait próbálgatja, kínálja. Ha a publicisztikák kis hadüzenetek, ezek meg békeüzenetek. De egy másik világból. Tovább kellett hát keresnünk: mit üzennek a kisplasztikái és mit a hangszeres próbálkozásai? És mit köszönhet neki, mint szervezőnek az internetes irodalom. Kiváltképp az erdélyi. Mintha egy hatalmas fával lenne dolgunk, amely szórta a magvait szerte a szélnek, és még kilométernyi távolságokra is találhatók lennének életnyomok tőle, csak éppen más-más környéken landolva eltérő formákban jelennek meg. Ez a könyv szintézis kívánt lenni, de amikor befejeztük, megint csak azzal szembesültünk, hogy töredék.”
Karácsony Ágnes újságíró-szerkesztő gyermekkorától közeli rokonként ismerte Ivánt, így ő az eredményre is sajátos szemmel tekint: „Szerette volna ezt a kötetet Iván. Pontosabban azt szerette volna benne, hogy rendre összejönnek barátok – bár a rendszerességet ki nem állhatta –, szóval hogy találkoznak barátok, asztal köré gyűlnek, felolvasnak, szöszmötölnek írásokkal, és végül összeraknak egy könyvet. Attól eleinte kicsit zavarban lett volna, hogy éppen az övét, hogy pont az ő gondolataiból. Attól, hogy »nekem«, »rólam«, »enyém«. De a dolgok átlebegését – ahogyan a kötetben következnek az írásai – kifejezetten azzal a bizonyos Andrassew-féle mosollyal, kicsit oldalra billent fejjel nyugtázta volna. Mi mindenesetre az ő méltóságát is meg akartuk őrizni a könyvvel. Hogy legyen nekünk kihez és mihez viszonyítanunk – az idők végezetéig.”
Tamás Ervin a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként volt sokáig munkaadója Ivánnak, ő egy lépéssel távolabbról tekint Iván írásaira. „Andrassew Iván életét zömmel napilapok szerkesztőségeiben töltötte, gondolhatnánk tehát, hogy ritkán engedhette meg magának, hogy a magyar publicisztikai specialitást űzze, a szépirodalom által megtermékenyített tárca és a politikai publicisztika különös találkozását. Számomra ezek okozták a legnagyobb felfedezést, élményt – az életismeret parazsát nála az a hév gyújtotta lángra, amely a társadalmi igazságtalanságot, a peremlét embereinek kiszolgáltatottságát mutatta be, s haragja nem durva és lapos közhelyekkel operált, hanem azzal a különös Iván-stílussal, amely mélyén az elesettek iránti empátia dominált akkor is, ha a kivagyiságot, a korrupciót, a hatalmi arroganciát ostorozta. Miért ne lennének ezen írások legsikerültebbjei örökzöldek? Miért ne élnék túl első megjelenésük napját, vagy magát a szerzőt? Egyrészt úgy tűnik, hogy az emberi gyarlóság a legtartósabb konzerv, s csak részben rendszerspecifikus. Másrészt a szépírói eszközök úgy emelik meg ezeket a publicisztikákat, hogy élet- és emberképei páratlanul ötvöződnek az adott társadalmi-politikai látképpel – leckék az utókornak. Az más kérdés, hogy bárkik, bármikor képesek-e tanulni belőlük.”
Kivételes szereplője lett a könyvnek és ezeknek a vacsoráknak Péterfy Gergely író, aki immár két éve rendszeres alakítója, résztvevője a Spinoza-beli megemlékezéseknek. Ő maga ugyanis soha nem találkozott Ivánnal csak a művein keresztül ismerhette meg. Erről így ír a kötetben „Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt. (…) Amikor az első Andrassew-emlékestre készültem és egy virtuális, kettőnk közötti párbeszédet írtam, öt-tíz évvel ezelőtti szövegeit olvastam, válogattam a passzusokat, amelyeket majd beemelek a párbeszédbe, (...) hirtelen ráébredtem, hogy a válaszok már készen állnak. Ott vannak a szövegeimben azok a bekezdések, amik hiánytalanul illeszkednek Andrassew Iván szövegeihez, mintha együtt üldögélnénk Tahiban, vagy Kisorosziban.” 
A könyv körüli technikai teendőket műveinek egykori kiadója, a Noran Libro vezetője, Kőrössi P. József vállalta. Ő a kapcsolatukról így emlékezett meg: „Nehéz lenne Ivánt ennyi idő után felidézni úgy, hogy ne a medvét, a mackót lássam benne. Medve és mackó, aki hisz abban, hogy a sajtó és a sajtómunkás a negyedik hatalom, a kritikus kontroll. A fék – mindkét oldalon. Eddig és ne tovább! (…) Volt egyszer egy Andrassew Iván, és – emberek! – nem és nem akartuk magunk elé emelni! Nem akartuk megmutatni. Nem akarjuk? Miért nem? Félünk?” (Andrassew – Iván könyve, Noran Libro Kiadó, 2019)
Szerző

Del Medico Imre: Café de la Paix - Budapesten

Publikálás dátuma
2019.03.03. 11:00
Mátay Florence és Ignotus Pál - A börtönben ismerkedtek meg
Fotó: PETŐFI IRODALMI MÚZEUM
Volt egyszer egy kávéház ezen a vendéglátóiparban nemzetközivé vált néven Budapesten is. Az ostromot követő néhány évben a Nádor utca-Vértanúk tere-Vécsey utca sarkán épült palota földszintjén. Amikor egy élelmes vállalkozó felismerte, hogy az ország politikai, gazdasági és közigazgatási központja a Kossuth téren és annak környezetében van. A Lipótvárosban - 1945-ben a mai Szent István körút- Bajcsy Zsilinszky út, József Attila utca és a Duna-part közötti területen - a Parlamentben nemcsak a törvényhozás működött, ott volt a köztársaság kikiáltásáig az államfői tisztséget ellátó Nemzeti Főtanács hivatala és a miniszterelnökség is. A Várból pedig szintén Parlament-közelbe kényszerült költözni több minisztérium: külügy, honvédelmi, pénzügy, belügy. Továbbá a Duna két partját egybekötő, hosszú ideig egyetlen állandó híd a Kossuth téren át volt elérhető. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a Rákóczi-szobor pár éven át a két hurokvágány között állt. A körúti két villamos a Szent István körúton a mai Balassi Bálint utcára kanyarodva a korábbi 16-os (a mai 2-es) vonalán ért a Parlament déli szárnyához, a 46-os pedig a Báthori utcáról kanyarodott ugyanoda.
Munkahelyem 1945 decemberétől 1948 januárig a külügy volt. A minisztérium dolgozói közül néhányunknak törzsasztalunk volt a Pé-ben - ezzel a becenévvel illettük minden hétköznapi, munkaidő utáni tanyánkat. Az asztaltársaság tagjai Ács Tivadar, Horváth István, Jónás Endre, László Iván, Mátay (?) Florence, Rakovszky György, Tóth Miklós és e sorok írója. Rajtuk kívül olykor el-eljöttek mások is.
Nem volt titok a külügyben, hogy kik jönnek össze naponta a Pé-ben. Ezt bizonyítja az is, hogy a külügyi szolgálat demokratikus ellátásának tárgyában 1948 januárban hozott 600/1948. korm. rendelet alapján 1948. január 26-án a szolgálat alól valamennyiüket felmentették. Mai szóhasználattal kifejezve: kirúgtak minket. Amikor e sorokat írom, a törzstagok közül csak én vagyok életben. Vajon miképpen alakult az egykori asztaltársaság tagjainak sorsa?
Ács Tivadar a Magyarok Világszövetsége főtitkára is volt. Lévén régi szociáldemokrata, akit széles körben ismertek és nagyra becsültek a külföldi magyarok körében, az illetékes hazai szervek békében hagyták. Szabadlábról mehetett nyugdíjba. Jónás Endréről csak azt tudom, hogy disszidált. Horváth István visszatelepült szülővárosába, Sopronba. László Iván kitelepítéstől tartva vidékre költözött és mint tsz-jogtanácsos dolgozott. Mátay Florence, aki a moszkvai fegyverszüneti delegáció gépírónőjeként került a külügybe, a Magyar Autóklubnál helyezkedett el. Onnan vitte el a főtitkárral együtt az ÁVO. Kémkedés miatt utóbbit halálra ítélték és kivégezték. Florence raboskodással megúszta. A raboskodás idején ismerkedett meg Ignotus Pállal. A börtön után összeházasodtak és a forradalom alatt disszidáltak. Florence Londonban lakástűz áldozata lett. Rakovszky György egy tervezőintézetben volt figuráns a kritikus évek alatt. Tóth Miklós azonnal disszidált, később hazacsalták és letartóztatták. Kémkedés miatt halálra ítélték és ki is végezték. Del Medico Imre. Magamról „Két év a külügyben” című TIT-előadásomban és rövid életrajzi könyvemben már szóltam.
A Café de la Paix a negyvenes évek végén megszűnt. Helyére iroda került.