Az év elején egykori kollégánk, publicisztikai rovatvezetőnk halálának negyedik évfordulójára jelent meg a róla szóló és írásaiból válogató "Andrassew - Iván könyve" című kötet. Egy ilyen munkát méltatni felesleges, majd megteszik, kik megveszik, s elolvassák. E helyen inkább arról essék szó, hogy mi késztet egy baráti társaságot ma a könyvkiadásra.
Magam is egyik tagja vagyok a társaságnak. Már nem tudom mikor és hogy kezdődött, de egyszer csak ott termettünk időről-időre Bián vagy Rákospalotán, s Ivánnal ültünk egy asztalnál. Vacsoráztunk. Társaságunk tagjai szinte mind Iván évtizedes kollégái, barátai. Halála évfordulójáról minden évben megemlékezünk hol egy pályázattal, hol egy beszélgetéssel, esttel a Spinozában. Az idei program részeként jelent meg Iván könyve. Az ötlet Horváth Istváné, a Népszava egykori felelős szerkesztőjéé, aki legalább három lapnál dolgozott együtt Andrassew Ivánnal. Ő a műfaji választást így idézte fel: „Véletlen, hogy miért pont könyv, és miért pont ilyen. Azt viszont nagyon akartuk, amióta társaságunk megalakult, hogy valamit létrehozzunk, megmutassunk Ivánról, Ivánból. Először, halálának első évfordulójára pályázatot írtunk ki. Sok pályamű érkezett, köztük több elsőrangú. Ám úgy láttuk, ez még kevés, nem az igazi, nem állt össze a »nagy értékelés«. Gondoltunk arra is, hogy neves irodalomtörténészt vagy kritikust bízunk meg művei elemzésével. Végül rájöttünk, azt hiszem helyesen, hogy nem a mi dolgunk Andrassewnek helyet keresni irodalmunk Parnasszusán. Elég, ha szeretjük őt, mintha ma is köztünk lenne. Egykor együtt örültünk vele, ha könyve jelent meg, ha elkészült új novellája. Sajnos újabbakat már nem tud írni, de jó olvasni azt, amit eddig megírt. Meg amit róla írtak a barátok. Vagy amit vele készült interjúkban elmondott szépségről, fölháborodásról, igazságról, ami ezekben a beszélgetésekben fölvillant különleges érzékenységéből. Hát így jutottunk el a könyvig, hogy olvassunk tőle és róla ismét. Nevezhetjük a kötetet válogatásnak is, engem inkább, ha kézbe veszem, találkozásainkra emlékeztet. Mostanában szívesebben járok könyvesboltba. Ott van Iván."
A munka dandárja Nagy N. Péternek, a Népszabadság és megannyi jónevű lap sokat próbált szerkesztőjének jutott, ő válogatta a interjúkat, az Ivánról szóló írásokat, a verseit. Neki jutott a feladat, hogy megmutassa az egységet e nagyon szerteágazó életműben: „Újságírónak tartottuk - méghozzá nagyon sokra. Ám ő azt mondta: újságírásból él ugyan, de akkor lenne boldog, ha legalább három értékes novella maradna utána. Több kötetben adott esélyt erre a háromra. De ahogy a novellák között bolyongtunk, szembetalálkoztunk versekkel, ezen belül haikukkal is. Tovább kellett keresni. Az újságíró Andrassew Iván ugyanis erőteljesen, mindig éllel fogalmazott, a novellista és a költő éppen ellenkezőleg: az egy életsóvár misztikus. Az elviselhetetlen léten való felülemelkedés játékait próbálgatja, kínálja. Ha a publicisztikák kis hadüzenetek, ezek meg békeüzenetek. De egy másik világból. Tovább kellett hát keresnünk: mit üzennek a kisplasztikái és mit a hangszeres próbálkozásai? És mit köszönhet neki, mint szervezőnek az internetes irodalom. Kiváltképp az erdélyi. Mintha egy hatalmas fával lenne dolgunk, amely szórta a magvait szerte a szélnek, és még kilométernyi távolságokra is találhatók lennének életnyomok tőle, csak éppen más-más környéken landolva eltérő formákban jelennek meg. Ez a könyv szintézis kívánt lenni, de amikor befejeztük, megint csak azzal szembesültünk, hogy töredék.”
Karácsony Ágnes újságíró-szerkesztő gyermekkorától közeli rokonként ismerte Ivánt, így ő az eredményre is sajátos szemmel tekint: „Szerette volna ezt a kötetet Iván. Pontosabban azt szerette volna benne, hogy rendre összejönnek barátok – bár a rendszerességet ki nem állhatta –, szóval hogy találkoznak barátok, asztal köré gyűlnek, felolvasnak, szöszmötölnek írásokkal, és végül összeraknak egy könyvet. Attól eleinte kicsit zavarban lett volna, hogy éppen az övét, hogy pont az ő gondolataiból. Attól, hogy »nekem«, »rólam«, »enyém«. De a dolgok átlebegését – ahogyan a kötetben következnek az írásai – kifejezetten azzal a bizonyos Andrassew-féle mosollyal, kicsit oldalra billent fejjel nyugtázta volna. Mi mindenesetre az ő méltóságát is meg akartuk őrizni a könyvvel. Hogy legyen nekünk kihez és mihez viszonyítanunk – az idők végezetéig.”
Tamás Ervin a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként volt sokáig munkaadója Ivánnak, ő egy lépéssel távolabbról tekint Iván írásaira. „Andrassew Iván életét zömmel napilapok szerkesztőségeiben töltötte, gondolhatnánk tehát, hogy ritkán engedhette meg magának, hogy a magyar publicisztikai specialitást űzze, a szépirodalom által megtermékenyített tárca és a politikai publicisztika különös találkozását. Számomra ezek okozták a legnagyobb felfedezést, élményt – az életismeret parazsát nála az a hév gyújtotta lángra, amely a társadalmi igazságtalanságot, a peremlét embereinek kiszolgáltatottságát mutatta be, s haragja nem durva és lapos közhelyekkel operált, hanem azzal a különös Iván-stílussal, amely mélyén az elesettek iránti empátia dominált akkor is, ha a kivagyiságot, a korrupciót, a hatalmi arroganciát ostorozta. Miért ne lennének ezen írások legsikerültebbjei örökzöldek? Miért ne élnék túl első megjelenésük napját, vagy magát a szerzőt? Egyrészt úgy tűnik, hogy az emberi gyarlóság a legtartósabb konzerv, s csak részben rendszerspecifikus. Másrészt a szépírói eszközök úgy emelik meg ezeket a publicisztikákat, hogy élet- és emberképei páratlanul ötvöződnek az adott társadalmi-politikai látképpel – leckék az utókornak. Az más kérdés, hogy bárkik, bármikor képesek-e tanulni belőlük.”
Kivételes szereplője lett a könyvnek és ezeknek a vacsoráknak Péterfy Gergely író, aki immár két éve rendszeres alakítója, résztvevője a Spinoza-beli megemlékezéseknek. Ő maga ugyanis soha nem találkozott Ivánnal csak a művein keresztül ismerhette meg. Erről így ír a kötetben „Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt. (…) Amikor az első Andrassew-emlékestre készültem és egy virtuális, kettőnk közötti párbeszédet írtam, öt-tíz évvel ezelőtti szövegeit olvastam, válogattam a passzusokat, amelyeket majd beemelek a párbeszédbe, (...) hirtelen ráébredtem, hogy a válaszok már készen állnak. Ott vannak a szövegeimben azok a bekezdések, amik hiánytalanul illeszkednek Andrassew Iván szövegeihez, mintha együtt üldögélnénk Tahiban, vagy Kisorosziban.”
A könyv körüli technikai teendőket műveinek egykori kiadója, a Noran Libro vezetője, Kőrössi P. József vállalta. Ő a kapcsolatukról így emlékezett meg: „Nehéz lenne Ivánt ennyi idő után felidézni úgy, hogy ne a medvét, a mackót lássam benne. Medve és mackó, aki hisz abban, hogy a sajtó és a sajtómunkás a negyedik hatalom, a kritikus kontroll. A fék – mindkét oldalon. Eddig és ne tovább! (…) Volt egyszer egy Andrassew Iván, és – emberek! – nem és nem akartuk magunk elé emelni! Nem akartuk megmutatni. Nem akarjuk? Miért nem? Félünk?”
(Andrassew – Iván könyve, Noran Libro Kiadó, 2019)
