"Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt"

Publikálás dátuma
2019.03.03. 12:00

Az év elején egykori kollégánk, publicisztikai rovatvezetőnk halálának negyedik évfordulójára jelent meg a róla szóló és írásaiból válogató "Andrassew - Iván könyve" című kötet. Egy ilyen munkát méltatni felesleges, majd megteszik, kik megveszik, s elolvassák. E helyen inkább arról essék szó, hogy mi késztet egy baráti társaságot ma a könyvkiadásra.
Magam is egyik tagja vagyok a társaságnak. Már nem tudom mikor és hogy kezdődött, de egyszer csak ott termettünk időről-időre Bián vagy Rákospalotán, s Ivánnal ültünk egy asztalnál. Vacsoráztunk. Társaságunk tagjai szinte mind Iván évtizedes kollégái, barátai. Halála évfordulójáról minden évben megemlékezünk hol egy pályázattal, hol egy beszélgetéssel, esttel a Spinozában. Az idei program részeként jelent meg Iván könyve. Az ötlet Horváth Istváné, a Népszava egykori felelős szerkesztőjéé, aki legalább három lapnál dolgozott együtt Andrassew Ivánnal. Ő a műfaji választást így idézte fel: „Véletlen, hogy miért pont könyv, és miért pont ilyen. Azt viszont nagyon akartuk, amióta társaságunk megalakult, hogy valamit létrehozzunk, megmutassunk Ivánról, Ivánból. Először, halálának első évfordulójára pályázatot írtunk ki. Sok pályamű érkezett, köztük több elsőrangú. Ám úgy láttuk, ez még kevés, nem az igazi, nem állt össze a »nagy értékelés«. Gondoltunk arra is, hogy neves irodalomtörténészt vagy kritikust bízunk meg művei elemzésével. Végül rájöttünk, azt hiszem helyesen, hogy nem a mi dolgunk Andrassewnek helyet keresni irodalmunk Parnasszusán. Elég, ha szeretjük őt, mintha ma is köztünk lenne. Egykor együtt örültünk vele, ha könyve jelent meg, ha elkészült új novellája. Sajnos újabbakat már nem tud írni, de jó olvasni azt, amit eddig megírt. Meg amit róla írtak a barátok. Vagy amit vele készült interjúkban elmondott szépségről, fölháborodásról, igazságról, ami ezekben a beszélgetésekben fölvillant különleges érzékenységéből. Hát így jutottunk el a könyvig, hogy olvassunk tőle és róla ismét. Nevezhetjük a kötetet válogatásnak is, engem inkább, ha kézbe veszem, találkozásainkra emlékeztet. Mostanában szívesebben járok könyvesboltba. Ott van Iván."
A munka dandárja Nagy N. Péternek, a Népszabadság és megannyi jónevű lap sokat próbált szerkesztőjének jutott, ő válogatta a interjúkat, az Ivánról szóló írásokat, a verseit. Neki jutott a feladat, hogy megmutassa az egységet e nagyon szerteágazó életműben: „Újságírónak tartottuk - méghozzá nagyon sokra. Ám ő azt mondta: újságírásból él ugyan, de akkor lenne boldog, ha legalább három értékes novella maradna utána. Több kötetben adott esélyt erre a háromra. De ahogy a novellák között bolyongtunk, szembetalálkoztunk versekkel, ezen belül haikukkal is. Tovább kellett keresni. Az újságíró Andrassew Iván ugyanis erőteljesen, mindig éllel fogalmazott, a novellista és a költő éppen ellenkezőleg: az egy életsóvár misztikus. Az elviselhetetlen léten való felülemelkedés játékait próbálgatja, kínálja. Ha a publicisztikák kis hadüzenetek, ezek meg békeüzenetek. De egy másik világból. Tovább kellett hát keresnünk: mit üzennek a kisplasztikái és mit a hangszeres próbálkozásai? És mit köszönhet neki, mint szervezőnek az internetes irodalom. Kiváltképp az erdélyi. Mintha egy hatalmas fával lenne dolgunk, amely szórta a magvait szerte a szélnek, és még kilométernyi távolságokra is találhatók lennének életnyomok tőle, csak éppen más-más környéken landolva eltérő formákban jelennek meg. Ez a könyv szintézis kívánt lenni, de amikor befejeztük, megint csak azzal szembesültünk, hogy töredék.”
Karácsony Ágnes újságíró-szerkesztő gyermekkorától közeli rokonként ismerte Ivánt, így ő az eredményre is sajátos szemmel tekint: „Szerette volna ezt a kötetet Iván. Pontosabban azt szerette volna benne, hogy rendre összejönnek barátok – bár a rendszerességet ki nem állhatta –, szóval hogy találkoznak barátok, asztal köré gyűlnek, felolvasnak, szöszmötölnek írásokkal, és végül összeraknak egy könyvet. Attól eleinte kicsit zavarban lett volna, hogy éppen az övét, hogy pont az ő gondolataiból. Attól, hogy »nekem«, »rólam«, »enyém«. De a dolgok átlebegését – ahogyan a kötetben következnek az írásai – kifejezetten azzal a bizonyos Andrassew-féle mosollyal, kicsit oldalra billent fejjel nyugtázta volna. Mi mindenesetre az ő méltóságát is meg akartuk őrizni a könyvvel. Hogy legyen nekünk kihez és mihez viszonyítanunk – az idők végezetéig.”
Tamás Ervin a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként volt sokáig munkaadója Ivánnak, ő egy lépéssel távolabbról tekint Iván írásaira. „Andrassew Iván életét zömmel napilapok szerkesztőségeiben töltötte, gondolhatnánk tehát, hogy ritkán engedhette meg magának, hogy a magyar publicisztikai specialitást űzze, a szépirodalom által megtermékenyített tárca és a politikai publicisztika különös találkozását. Számomra ezek okozták a legnagyobb felfedezést, élményt – az életismeret parazsát nála az a hév gyújtotta lángra, amely a társadalmi igazságtalanságot, a peremlét embereinek kiszolgáltatottságát mutatta be, s haragja nem durva és lapos közhelyekkel operált, hanem azzal a különös Iván-stílussal, amely mélyén az elesettek iránti empátia dominált akkor is, ha a kivagyiságot, a korrupciót, a hatalmi arroganciát ostorozta. Miért ne lennének ezen írások legsikerültebbjei örökzöldek? Miért ne élnék túl első megjelenésük napját, vagy magát a szerzőt? Egyrészt úgy tűnik, hogy az emberi gyarlóság a legtartósabb konzerv, s csak részben rendszerspecifikus. Másrészt a szépírói eszközök úgy emelik meg ezeket a publicisztikákat, hogy élet- és emberképei páratlanul ötvöződnek az adott társadalmi-politikai látképpel – leckék az utókornak. Az más kérdés, hogy bárkik, bármikor képesek-e tanulni belőlük.”
Kivételes szereplője lett a könyvnek és ezeknek a vacsoráknak Péterfy Gergely író, aki immár két éve rendszeres alakítója, résztvevője a Spinoza-beli megemlékezéseknek. Ő maga ugyanis soha nem találkozott Ivánnal csak a művein keresztül ismerhette meg. Erről így ír a kötetben „Andrassew Iván azután lett a barátom, hogy meghalt. (…) Amikor az első Andrassew-emlékestre készültem és egy virtuális, kettőnk közötti párbeszédet írtam, öt-tíz évvel ezelőtti szövegeit olvastam, válogattam a passzusokat, amelyeket majd beemelek a párbeszédbe, (...) hirtelen ráébredtem, hogy a válaszok már készen állnak. Ott vannak a szövegeimben azok a bekezdések, amik hiánytalanul illeszkednek Andrassew Iván szövegeihez, mintha együtt üldögélnénk Tahiban, vagy Kisorosziban.” 
A könyv körüli technikai teendőket műveinek egykori kiadója, a Noran Libro vezetője, Kőrössi P. József vállalta. Ő a kapcsolatukról így emlékezett meg: „Nehéz lenne Ivánt ennyi idő után felidézni úgy, hogy ne a medvét, a mackót lássam benne. Medve és mackó, aki hisz abban, hogy a sajtó és a sajtómunkás a negyedik hatalom, a kritikus kontroll. A fék – mindkét oldalon. Eddig és ne tovább! (…) Volt egyszer egy Andrassew Iván, és – emberek! – nem és nem akartuk magunk elé emelni! Nem akartuk megmutatni. Nem akarjuk? Miért nem? Félünk?” (Andrassew – Iván könyve, Noran Libro Kiadó, 2019)
Szerző

Del Medico Imre: Café de la Paix - Budapesten

Publikálás dátuma
2019.03.03. 11:00
Mátay Florence és Ignotus Pál - A börtönben ismerkedtek meg
Fotó: PETŐFI IRODALMI MÚZEUM
Volt egyszer egy kávéház ezen a vendéglátóiparban nemzetközivé vált néven Budapesten is. Az ostromot követő néhány évben a Nádor utca-Vértanúk tere-Vécsey utca sarkán épült palota földszintjén. Amikor egy élelmes vállalkozó felismerte, hogy az ország politikai, gazdasági és közigazgatási központja a Kossuth téren és annak környezetében van. A Lipótvárosban - 1945-ben a mai Szent István körút- Bajcsy Zsilinszky út, József Attila utca és a Duna-part közötti területen - a Parlamentben nemcsak a törvényhozás működött, ott volt a köztársaság kikiáltásáig az államfői tisztséget ellátó Nemzeti Főtanács hivatala és a miniszterelnökség is. A Várból pedig szintén Parlament-közelbe kényszerült költözni több minisztérium: külügy, honvédelmi, pénzügy, belügy. Továbbá a Duna két partját egybekötő, hosszú ideig egyetlen állandó híd a Kossuth téren át volt elérhető. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a Rákóczi-szobor pár éven át a két hurokvágány között állt. A körúti két villamos a Szent István körúton a mai Balassi Bálint utcára kanyarodva a korábbi 16-os (a mai 2-es) vonalán ért a Parlament déli szárnyához, a 46-os pedig a Báthori utcáról kanyarodott ugyanoda.
Munkahelyem 1945 decemberétől 1948 januárig a külügy volt. A minisztérium dolgozói közül néhányunknak törzsasztalunk volt a Pé-ben - ezzel a becenévvel illettük minden hétköznapi, munkaidő utáni tanyánkat. Az asztaltársaság tagjai Ács Tivadar, Horváth István, Jónás Endre, László Iván, Mátay (?) Florence, Rakovszky György, Tóth Miklós és e sorok írója. Rajtuk kívül olykor el-eljöttek mások is.
Nem volt titok a külügyben, hogy kik jönnek össze naponta a Pé-ben. Ezt bizonyítja az is, hogy a külügyi szolgálat demokratikus ellátásának tárgyában 1948 januárban hozott 600/1948. korm. rendelet alapján 1948. január 26-án a szolgálat alól valamennyiüket felmentették. Mai szóhasználattal kifejezve: kirúgtak minket. Amikor e sorokat írom, a törzstagok közül csak én vagyok életben. Vajon miképpen alakult az egykori asztaltársaság tagjainak sorsa?
Ács Tivadar a Magyarok Világszövetsége főtitkára is volt. Lévén régi szociáldemokrata, akit széles körben ismertek és nagyra becsültek a külföldi magyarok körében, az illetékes hazai szervek békében hagyták. Szabadlábról mehetett nyugdíjba. Jónás Endréről csak azt tudom, hogy disszidált. Horváth István visszatelepült szülővárosába, Sopronba. László Iván kitelepítéstől tartva vidékre költözött és mint tsz-jogtanácsos dolgozott. Mátay Florence, aki a moszkvai fegyverszüneti delegáció gépírónőjeként került a külügybe, a Magyar Autóklubnál helyezkedett el. Onnan vitte el a főtitkárral együtt az ÁVO. Kémkedés miatt utóbbit halálra ítélték és kivégezték. Florence raboskodással megúszta. A raboskodás idején ismerkedett meg Ignotus Pállal. A börtön után összeházasodtak és a forradalom alatt disszidáltak. Florence Londonban lakástűz áldozata lett. Rakovszky György egy tervezőintézetben volt figuráns a kritikus évek alatt. Tóth Miklós azonnal disszidált, később hazacsalták és letartóztatták. Kémkedés miatt halálra ítélték és ki is végezték. Del Medico Imre. Magamról „Két év a külügyben” című TIT-előadásomban és rövid életrajzi könyvemben már szóltam.
A Café de la Paix a negyvenes évek végén megszűnt. Helyére iroda került.

Avar János: Nem áll minden gyanú fölött

Publikálás dátuma
2019.03.03. 10:00

Fotó: SAUL LOEB / AFP
Az Alapító Atyák azért fogalmazták meg aprólékos aggályossággal a hatalom megosztásának amerikai alkotmányát, mert el akarták kerülni a két fő veszélyt: egy uralkodó despotizmusát és a többség tirannizmusát. A (mostanság a jobboldalon folyvást kárhoztatott) felvilágosodás művelt gyermekei ugyanis tisztában voltak azzal is, hogy a demokráciát a többségi zsarnokság is fenyegetheti. (Az Orbánék szerint „egész rendes” horthysta parlamenti rendszerben például nagy többség szavazta meg a zsidótörvényeket is.) Ezért akartak – két választás közt – közjogilag is felelősségre vonható elnököt és nem uralkodót. Benjamin Franklin kiszólása szerint ne csak lenyakazással vagy merénylettel lehessen megszabadulni az elszabadult államfőtől (sajna, a későbbi merénylők nem tartották magukat ehhez).
Ilyen megfontolásból terjesztették ki az első emberre is az alkotmányos felelősségre vonás (impeachment) - amúgy az angol főtisztviselőknél bevett - gyakorlatát. 1789 óta 19 szövetségi tisztségviselő, bíró ellen emelt alkotmányos vádat a képviselőház, s nyolcat marasztalt el, vagyis váltott le az ítélkezésre jogosult szenátus. Nem sok, pedig a későbbi elnök, Gerald Ford még honatyaként cinikusan hangoztatta, hogy alkotmányos vád az, amit a képviselők többsége annak tart. Ámde a mindenkori többség - most például az ősszel nyertes demokratáké - a pártosodás ellenére is nehezen szánja rá magát ilyen lépésre. Pláne az elnök ellenében. 1868-ig egyszer sem került sor impeachmentre, s akkor is ordítóan politikai okokból. Holott az alkotmány idevágó mondata szerint: az elnök, alelnök (és a főtisztviselők) ellen csakis „hazaárulás, vesztegetés vagy más főbenjáró bűn és vétség” esetén emelhető. Utóbbi kettőről két évszázada folyik a jogászok vitája.

Nixon nem várta meg

Mindenesetre a Lincoln utóda, Andrew Johnson elleni, a szenátusban egy szavazattal elbukott impeachment után jó évszázadig gondolni sem mertek újabbra. Amikor 1973 tavaszán egy publicista a Watergate-botrány láttán e kifejezést meg merte pendíteni, a közélet meghökkent. Hogy aztán ősszel, amikor Richard Nixon elnök kirúgatta a titkos hangszalagjait beidéző különleges ügyészt, Archibald Coxot, s országos volt a felháborodás, már mindenki emlegesse. De a képviselőház jogi bizottsága csak a következő tavaszon kezdte komolyan tárgyalni, miután bekérette Leon Jaworski, az utód különleges ügyész Nixon emberei elleni vádanyagát. Merthogy az csak „meg nem vádolt” társtettesként merte megemlíteni az – egész eltussolást irányító – elnököt.
Különleges ügyész kijelölésére szövetségi szinten éppen a Watergate-botrányban került sor először. Nem véletlenül: az 1972 júniusában kirobbant ügyben eleinte a kormányzat vitte a vizsgálatot – tévútra, ahogyan azt az elnök, tehát a célszemély, kívánta. Máig kacagnak Henry Petersen igazságügyminiszter-helyettesen, aki azzal dicsekedett, hogy alaposabb nyomozást még életében nem látott! S talált is hat, a Watergate-épületben (a demokraták irodájában) poloskát elhelyezni próbáló tettest, akik váltig állították, hogy a saját szakállukra cselekedtek, megbízókról szó sem volt. S kitartottak e meséjük mellett a bíróságon is, noha a The Washington Post híressé vált riporterpárosa már az első napokban rálelt egyikük noteszában egy közvetlen telefonszámra a Fehér Ház egyik munkatársához. Csak akkor tört meg egyikük 1973 márciusában, amikor a hírhedten zord bíró sokéves börtönnel fenyegette: köpni kezdett, s megindult a lavina. Nixon hiába próbálta rábírni (a tettesek száját nagy összegekkel betömő) jogtanácsosát, John Deant a bűnbak szerepére: április végén menesztenie kellett két kulcsemberét, John Ehrlichmant és Bob Haldemant, akik majd a különleges ügyészi vádiratban szerepelnek, az elnök társtetteseként. A felzúdulásban a szenátus csak úgy hagyta jóvá az új igazságügy minisztert, Elliot Richardsont, hogy az ígéretet tett a kormánytól független ügyész kijelölésére: amikor félév múlva ezt akarta kirúgatni az elnök, Richardsont kötötte ígérete és inkább lemondott.
Mivel a különleges ügyészek eljutottak a fő megbízóhoz és az általuk kikövetelt hangszalag-bizonyítékokhoz, a képviselőház jogi bizottsága felbátorodott, és sorra megszavazta a vádemelés cikkelyeit. Ezt Nixon nem várta meg, mert tudta, hogy ha a teljes ház elfogadja az impeachment elindítását, attól fogva (az alkotmány szerint) utóda már nem adhat neki elnöki kegyelmet, s emberei sorsára jut, akár börtönbe is kerülhet. Lemondott, hogy alig egy hónapra rá – újabb felzúdulást okozva – valóban megkapja e mentességet Fordtól, a saját alelnökétől. Mivel Nixon több tucat emberét sikerült felelősségre vonni és elítélni, majd a Watergate-ügy nyomán sorra jöttek kongresszusi vizsgálatok (a CIA, az FBI ellen is), az évtized végén intézményesítették a különleges ügyész hivatalát. Hogy két évtized múlva kiderüljön: amivel vissza lehet élni, azzal visszaélnek.
Nixon bejelenti lemondását
Fotó: AFP FILES / AFP

Clinton megúszta

E két évtizedben sorra zajlottak különleges ügyészi vizsgálatok, amelyek még inkább megosztották a politikát, mint a Watergate-ügy, amelyben végső soron egy hangszalag lett Nixon végzete (a republikánusok ennek megismeréséig kitartottak mellette, s ha nem vall önmaga ellen a saját hangján, aligha jön össze az elmozdításához szükséges szenátusi kétharmad). A még éppen csak létező különleges ügyészi intézménynek az lett a végzete, ami a sikerét - a bő száz év utáni újabb elnökpert - hozta: a Clinton ellen indított Whitewater-vizsgálat. Mert bebizonyította, hogy ha A nyomorultak Javert felügyelője kerül a különleges ügyészi posztra, képtelenség megállítani.
Alig lépett hivatalba Bill Clinton 1993 elején, a már a kampány során elhangzott gyanúsítás új lendületet kapott a republikánus jobboldal jóvoltából. A korábbi arkansasi kormányzó és ügyvéd neje ugyanis belevágott egy ingatlanüzletbe a helyi Whitewater folyónál, s szépen bele is buktak. Clintonékat és helyi társaikat sorra vádolták visszaéléssel arkansasi, majd már országos ellenfeleik, s ezért az elnök maga kérte igazságügyi miniszterét, hogy nevezzen ki különleges ügyészt. Az ügyvéd Robert Fiske-t, aki különben nem talált vádemelésre alapot Clintonék ellen, hamarosan azzal az okkal váltották fel Javert felügyelő reinkarnációjával, hogy őt a miniszter tette a posztra (ez addig sohasem volt gond). Helyébe három Clinton-gyűlölő szenátor javasolta Kenneth Starrt, aki ugyan szintén nem jutott semmire a Whitewater-ügyben, viszont kiterjesztette vizsgálatát az elnök nőügyeire. Ürügyet egy Paula Jones nevű arkansasi hölgy kínált, aki magánvádas zaklatási pert indított a volt kormányzó ellen. A Legfelsőbb Bíróság azzal utasította el az elnök ügyvédjeinek kérelmét a halasztásra (a Fehér Házból való távozása utánra), hogy ez aligha veszi majd el sok idejét…
Ehhez képest jó esztendőre elvették „Amerika idejét”. Jones ügyvédjeinek és Starr csapatának titkos összjátékával belekergették Clintont a csapdába: tanúvallomásakor letagadta viszonyát Monica Lewinskyvel (a szerető barátnője, Linda Tripp vad republikánus volt, aki kiszedte a gyanútlan lányból a részleteket és továbbította azokat az ügyészeknek). Bár ilyen füllentésre polgári perben naponta tucatszor kerül sor Amerika-szerte, a jobboldal véres kardként hordozta körbe a hamis tanúvallomást, mint főbenjáró, vagyis impeachmentre okot adó vádat. S amikor (a nixoni hangszalagot felidézve) előkerült Monica spermafoltos ruhája és Clinton a DNS-vizsgálat után már nem tagadhatott, odaültették az elnököt a vádemelő nagyesküdtszék elé. Noha a több órás meghallgatás titkos volt, az elnök tudta, hogy úgyis hamarosan napvilágra kerül, mit mondott. Ezért nem annyira az esküdtekhez szólt, hanem a majdani országos tévéközönséghez, amely a pár hét múlva következő időközi kongresszusi választáson „felmentette”: az elnök pártja nem a hagyományokhoz ilyenkor illő vereséget szenvedett, hanem még nyert is néhány mandátumot. De ez nem vette el a republikánus többségű képviselőház kedvét az elnökper elindításától.
Starr az összeállított anyagot vádemelést javasolva küldte meg a képviselőház jogi bizottságának. A ház republikánus többsége 1998 decemberében két vádpontot jóváhagyott: a hamis tanúvallomást és az igazságszolgáltatás akadályozását. A szenátusi perben a hangadó republikánus képviselő azt hangoztatta, hogy az előbbit elnézően szokás kezelni nem jelentős ügyekben, s éppen ezért kellene az elnök leváltásával precedenst teremteni. Színezte szavait két friss precedens is: a képviselők vitájának heteiben két republikánus házelnök (az utódlási sorrendben a második poszt az alelnök után) is kénytelen volt lemondani, mert kiderült – házasságtörése… Clintonnak persze esze ágában sem volt lemondani, s a demokraták kiálltak elnökük mellett. A szenátus 1999. február 12-én szavazott, s a két vádat egységesen elutasító 45 demokrata mellé csatlakozott 5, illetve 10 republikánus szenátor is, tehát a testület elvetette mindkét vádat - nemhogy közelében járt volna az elnök eltávolításához szükséges kétharmados többségnek.
Clinton bocsánatot kér
Fotó: STEPHEN JAFFE / AFP

Trump még tagad

Most itt tartunk: az ügyész jelentése elkészült, Trumpnak már egy sor embere ellen vádat emelt, a képviselőházi bizottságok újsütetű demokrata elnökei elkérik tőle az anyagot, s ha a miniszter el akarná tussolni, akkor Robert Mueller különleges ügyészt tanúként meghallgatják. A héten már három bizottságban is beszélt az "új Dean", Michael Cohen, az elnök személyes ügyvédje, aki vádalkut kötve kipakolt: rasszista szélhámosnak nevezte volt főnökét, akinek bizalmasa, Roger Stone Trump tudtával állt kapcsolatban a Hillary e-mailjeit (orosz bedolgozással) közzétevő Wikileaks-szel. Dean kínos vádjait Nixon emberei (utóbb vesztükre) cáfolták, végül a hangszalagok adtak választ egy szenátor legendás kérdésére: „mit tudott az elnök és mikor tudta?” A tagadó Clinton és a bevalló Monica közti vitát tárgyi bizonyíték, az ominózus kék koktélruha döntötte el. A Fehér Ház most is vadul tagad, s ahogy hajdan Deant, most Cohent ócsárolják. De Cohen bizonyítékokat lobogtat, Mueller pedig több vádalkut is kötött, sok papírt, hangszalagot foglalt le. S ahogy elődei, Trump sem áll minden gyanú fölött.
Szerző