Bihari Tamás: Irkafirkák

Publikálás dátuma
2019.03.03. 17:00

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Gyerekek! Mindenki tegye hátra a kezét a padban, egyenes derékkal üljetek és ne beszélgessetek! – mondta határozottan Mária néni az első napon az iskolában. Megszeppenve kucorogtunk vagy harmincan a padokban. Szigorú arccal ült a katedrán és a naplót kinyitva névsorolvasást tartott. Akinek a nevét felolvasta, annak fel kellett állnia, hogy a tanító néni lássa, melyik név kihez tartozik.
Elveszettnek éreztem magam, de valamelyest javított a hangulatomon, hogy a Bajza utcai zenei általánosban több osztálytársamat ismertem már a Délibáb utcai óvodából, hiszen együtt néztük a Misi mókust, vagy az Öreg néne őzikéje című izgalmas és egyben tanulságos diafilmeket. Együtt rohangáltunk az udvaron és kiabáltuk lelkesen, hogy „Csíkhúzó göbzaj!”, ha egy MIG 21-es vadászgép fehér kondenzcsíkja megjelent az égen. Az óvó nénik éberségét kijátszva csipegettük a kerítést beborító vadsóskát. Viszonylag békésen megfértünk a homokozóban, csak ritkán csaptak magasra az indulatok egy-egy lapát, vödör, vagy homokozó forma birtoklása miatt.
A rivalizálás másik tere a sport, pontosabban a rollerverseny volt. Az egyik ilyen küzdelemre élénken emlékszem, mert a hármasával indított mezőnyben az előkelő harmadik helyet szereztem meg, a Gyuri bátyámtól levetett, kissé ütött-kopott masinával. Végül M. Feri nyert egy csodálatos, nagy gumikerekű rollerrel, amin a hátsó kerék előtt még lábbal lenyomható fék is volt. (Feri később szociológus-történész lett és egy jó hírű vidéki egyetemen oktat.) Valószínűleg nyugatra szakadt rokonok küldhették, mert később a suliban olyan kabrió autómodellt mutatott, aminek ha kinyitotta az ajtaját, még muzsikált is.
Ám eljött az 1960-61-es tanév és véget értek az óvodai aranyidők. Az évnyitóról semmilyen emlékem sem maradt, de biztosan nagyon szép beszédek hangzottak el. Azután jöttek a munkás hétköznapok. És Mária néni!
Megtanultuk, hogy ha egy tanító néni, vagy a már akkor is ritka tanító bácsi, pláne az igazgató bácsi és egyáltalán, ha egy felnőtt belép az osztályterembe, akkor föl kell pattanni és vigyázzban állni, amíg a tanító néni azt nem mondja, ”leülhettek gyerekek.” Akkor lehuppanhattunk a felhajtható írólappal és a tintásüveg számára beépített lyukkal ellátott kétszemélyes padokba. És persze hátra tett kéz, szépen kihúzott egyenes derék és összpontosított figyelem: fegyelem.
Az óvoda, a sok mozgás után hetente három nap 4, két nap 5 órányi dresszúra! Olvasás, írás, számtan, ének váltogatták egymást, Ezt az egyhangúságot kedden ötödik órában a kézimunka, csütörtökön a tornaóra tette változatosabbá. Szombaton, amikor a szülők csak délig vagy kora délutánig dolgoztak, a 3 óránk néptánc, ének és beszélgetés volt.
Gyorsan kiderült, az iskola számomra idegen világ.
Máig ható kudarcélményem volt az írás- és a számtanóra. Újságpapírra kellett vonalakat húzni és a tintatartóba mártott tollal a tanító néni instrukciói alapján, szigorúan a keskeny vonalak közé szorítva, szabályos betűket kellett alkotni. Közepesnél jobbat, ahogy számtanból sem, nemigen kaptam. Azóta egyre olvashatatlanabbul írok, a matek pedig egész iskolai pályafutásom alatt megmaradt a rémálom kategóriában. A sóvárgást sem felejtem, amikor arra vágytam, hogy végre töltőtollal írhassunk. Talán másodikban teljesült is a vágyam, de akkor meg a golyóstoll iránt éreztem leküzdhetetlen vonzalmat. Végül ez is teljesült. Sőt, nyugati csomagból még „vetkőzős” golyóstollra is szert tettem. Amit ha az ember a hegyével fölfelé tartott, a picurka hölgy engedékenyen feltárta addig tinta-ruhával fedett bájait.
Az osztályban hamar kialakultak a „majomszigetek”, vagy klikkek. Kedves óvodai cimboráimmal, K. Andrissal, B. Andrissal, B. Gazsival és B. Tomival alkottunk egy csapatot. Később, talán harmadikban már valamennyien olvastuk az ’56 után ismét kiadott Rejtő Jenő (P. Howard) klasszikusokat és e regények hőseiről neveztük el egymást.
Az első nagy trauma második osztályban ért, amikor közölte velem Mária néni, hogy az olyan rossz gyerek, mint amilyen én vagyok, nem lehet kisdobos. Kétségtelen, az ellenőrző füzetemet olvasgatva már elsősként sem tartoztam az éltanuló, jó diák kategóriába. Csak néhány beírás ízelítőül: „Lehetetlen magatartásával zavarja a tanítást”. Ez az első év első hónapjának végén került az ellenőrzőbe. Azóta sem derült ki, hogy mi volt a lehetetlen a viselkedésemben. Azután csőstül jöttek az intők: „Nem figyel az órán, színezi az énekkönyvét”. Ugyanazon az októberi napon egy másik beírás: „Figyelmetlensége miatt nem mehet moziba”. Decemberben tovább eszkalálódott a helyzet: ”Verekszik az órán". Majd karácsony előtt a mama és a papa azzal szembesült, hogy drága kicsi fiacskájuk „A szünetben a padon állt”.
Végül, talán statisztikai okokból mégiscsak ott állhattam a kisdobos-avatáson, egy katona bácsi a nyakamba kötötte a kék nyakkendőt és kézhez kaptam az emléklapot meg a kisdobos igazolványt. Azután elöntött a hatalmi vágy és őrsvezető akartam lenni, de a barátaim – utólag belátom, nagyon helyesen – K. Andrist választották meg. Szépségtapaszként megkaptam az őrsi nótafa címet, de még sokáig duzzogtam. A barátságunk azért nem rendült meg ettől az affértól.
Ma már csak „filléres” emlékeim idézik régmúlt gyermekkoromat.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Lottóötös?

Publikálás dátuma
2019.03.03. 16:00

Fotó: Népszava
Néha én is megkísértem a szerencsét, s veszek egy-egy szelvényt. Egyetlen megkötés van, hogy csak milliárdos nyeremény fölött kapcsolódom be a lottólázba, hiszen ha beüt, akkor így gyökeresen változtatja meg az életemet, s nem csak ímmel-ámmal. Meg aztán hogy is néznék Mészáros Lőrinc szemébe a klubban, mondjuk, rongyos négyszázmillióval? Náluk ennyi a családi konyhapénz egy nyereségesebb évben, veszteséges esztendő pedig nincs, ez a kifejezés egyszerűen hiányzik a Mészáros-filozófiából: Isten kegyelmével és segedelmével a hátuk megett szégyen is lenne veszíteni a tenderen.
Mivel én nem vagyok pertuban a Jóistennel, így kettesnél többre eddig nem futotta, de hát rendes ember nem is azért vesz szelvényt, hogy nyerjen. Rendes ember pontosan tudja, hogy nagyobb az esélye annak, hogy verőfényes időben agyonüsse a ménkű, minthogy pikk-pakk meggazdagodjon (kivéve ha politikusnak áll, de az már egy másik történet), így szinte a lehető legtermészetesebb módon fogadja, hogy mindig más számokat húznak ki, és már-már kéjes örömmel tér vissza a kínaiban elfogyasztható menühöz, nyolcszázötvenért, hiszen mégiscsak ez az ő belakott világa. Onnan nem rángatja ki sem rendfenntartó, sem OLAF-ellenőr. Nyugodtan alszik, nem kell attól tartania, hogy mikor lyukad ki a feje fölé feszített ponyva, amit enkezével maga Polt Péter feszített ki.
Rendes ember tehát nem a kézzelfogható, bankószagú nyereményért lottózik, hanem azért a pár perces borzongásért, felelőtlen álmodozásért, a „mi lenne ha” ábrándokért. Az első iksznél még csak arra gondol, hogy milyen arcot vágna, amikor megtudja, higgadt maradna-e, mint egy vérbeli arisztokrata, vagy őrült módjára ugrálna a lottózó előtt, amíg mentőt nem hívnak hozzá, a dokikat persze azonnal meg is hívná valamire. A második iksz a nyeremény felvétele, a lazán megadott bankszámla, amelyre kősziklaként gördül majd rá a vagyon, annyi nullával, hogy meg se lehet számolni. A legjobb, mert erre gondol a leghosszabban, a harmadik iksznél jön el, hogy mit csinál majd a munkahelyén immár milliárdosként, hogyan szól be a főnökének, miként méregeti (tán mint egy döglött halat) a rálőcsölt aznapi feladatot, és hogyan röhögi szembe a munkaügyest, aki eddig folyton betartott neki, amikor meglengeti előtte a fizetéslevonás rémét. Előttük fújja ki az orrát egy tízezresbe. Vagy csak végre kimondja a véleményét, ami már évek óta forr benne, amire már hónapok óta készül, hogy az egész nem ér egy kalap szart se, mert minél feljebb megyünk itt a ranglétrán, annál hülyébb mindenki. A negyedik iksznél azt veszi sorra, hogy kinek ad, majd még nagyobb örömmel, hogy kinek nem ad belőle, ha térden csúszkál, ha toporzékol, ha vörösre sírja a szemét, akkor se. Pár hónapig úgy él, mintha mi sem történt volna, hogy még jobban nevessen a nyolcórázókon, a hó végén hétkrajcározókon, akik között egy volt maga is. Az ötödik iksz pedig, hogy mit vesz magának először a bélszíntől a sportkocsin át a selyemingig, hogyan aggatja magára a gazdagok kellékeit, a luxus szent tárgyait. Hogyan vedlik át, mint egy vég nélküli jelmezbálban, hogyan avatja magát fontossá a fontosak között.
Én fejben ösztöndíjat alapítok, aztán körültekintően befektetek, személyi edzőm lesz, hogy soha többé ne szégyenkezzen alattam a mérleg. Bejárom a világot, felkeresem kedvenc regényeim helyszíneit Patagóniától Tűzföldig, tán még a Holdra is átruccanok. Aztán mindezek végén marad a gyötrő kérdés: vajon tudnék írni milliárdosként? Érdekelnének a csip-csup ügyek? Volna még közöm a mindennapi élethez a felső, ki tudja hányezer tagjaként? Érdekelne még az az időnként gyötrő kihívás, amit az írás jelent, vagy ezt is megpróbálnám valahogy megvásárolni? De hogyan? Szellemírók dolgoznának az alagsorban, ahova minden reggel bekiabálom a kívánt műfajt: tárca, novella, regényrészlet?
Nem mintha ne ismerne a magyar- és világirodalom gazdag, vagy épp műveikből meggazdagodott szépírót (Dumas nem kis iróniával elnevezett Monte Cristo-kastélya lehetne az írói vagyonosodás és fényűzés szimbóluma), akik így is képesek voltak folytatni a termelést. Ám az írósághoz valahogy mégis – nem csupán a közvélekedés szerint – jobban illik a szegénység, vagy a nem túl kihívó, tisztes életvitel. Tán jobban értjük a Baumgarten-díj, s így a gondtalanabb évek után sóvárgó József Attilát, vagy a kiadásait akkurátusan vezető Móricz kínjait, a krónikus pénztelenséget újabb és újabb művekkel (vagy folytatásokkal) legyűrni próbáló Krúdy leleményeit, mint azt, akit sosem fenyegetett a megélhetés veszélye. Szeretjük azt hinni, hogy ihlet és ingatag egzisztencia kéz a kézben jár, mint ahogy azt is, hogy a zsíros nyugalom nem túl csábító a múzsák számára. Lottóötös esetén így talán természetes úton morzsolódnék le az olvasók szemszögéből, hiszen kit érdekelnének egy dúsgazdag férfi panaszai az emberi létezés problémáiról? Kit érdekelne, hogy felmondott a jacht személyzete, nem jutott hely az ötcsillagos szállodában, és kissé kopottnak tűnt ma a Jaguar fényezése?
Könnyen lehet hát, hogy akkor nyerek a legtöbbet, ha nem nyerek semmit.

Bóta Gábor: Árulás

Publikálás dátuma
2019.03.03. 15:00
Ujréti László és Kovalik Ágnes is mindent megtesz a darab érdekében
Fotó: József Attila Színház
Bárkit, egy befolyásos, látszólag totálisan biztos egzisztenciával rendelkező embert is egyik pillanatról a másikra le lehet lenullázni, simán ki lehet húzni a lába alól a talajt, lényegében élő-halottá lehet tenni - erről regél most leginkább Gerhart Hauptmann klasszikussá nemesedett darabja, a Naplemente előtt. Modern kori, polgári Lear királynak is mondják. A Nobel-díjassá lett német szerző Hitler hatalomra jutása előtt egy évvel, 1932-ben írta. Előre megérzett valamit abból, hogyan lehet bárkit, bármikor, teljesen tönkretenni. És sajnos mostanság ez félelmetesen aktuálisnak tűnik, holott Verebes István rendezése a József Attila Színházban az égvilágon semmit nem aktualizál. Mégis időnként összeszorul a gyomrom, hideg futkos a hátamon.
A hetvenéves, meglehetősen jó karban lévő, Clausen tanácsos - aki jövedelmező vállalatok hozzáértő tulajdonosa, s akinek meghalt a felesége - ugyanis beleszeret egy fiatal, szép tanítónőbe. Egyetlen kettős jelenetük van csupán, amiből látjuk, ez az érzelem igencsak kölcsönös. Ujréti László jutalomjátékként adja a főszerepet. Áradó csodálattal tartja a karjaiban a lányt, aki Kovalik Ágnes alakításában ugyanilyen rajongással van iránta. Elmerülnek a másik szemében. Belefelejtkeznek egymásba. Kicsit visszafogottan ugyan, de mégiscsak lángolnak. Ezt a kölcsönös szeretetet dúlják szét otrombán a család tagjai. Berezelnek, hogy jaj, jaj, ha ekkora a szerelem, ha ebből hipp-hopp házasság lesz, akkor esetleg fuccs az örökségüknek, netán még az apa halála utáni zsíros vállalatvezetői pozíciónak is. A már felnőtt gyerekek, férjek és feleségek, rútul akciózni kezdenek. Először megy a szelídnek álcázott lebeszélés, hogy ugyan már hatalmas a korkülönbség, nem jöhet ez össze, nem lesz ennek jó vége, ők csak figyelmesen, aggódásból szólnak, külön, együtt, mindenhogyan, szelíden, felemelt hangerővel, jámbornak látszó, csodálkozó tekintettel és fenyegetően egyaránt. Sokat köntörfalaznak, igyekeznek lavírozni. Álságos szeretettel veszik körül a pénzes hozzátartozót. Sopánkodnak, mi lesz, ha a tanítónő átveri, kihasználja, kisemmizi a derék embert, holott eléggé átláthatóan ők akarják mindezt vele tenni.
Van egy nagyszabású, végzetes családi étkezés, ahol abszolút kibújik a szög a zsákból. Már a gyülekezésnél ármánykodik a díszes kompánia. Jó lehetőség ez arra, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét. Verebes szemléletesen rendezi meg a félrevonulva sustorgások, a „magán-szövetkezések" ocsmány sorozatát. Egyszerre vannak sokan a színen, párhuzamosan is történnek dolgok, kidomborodhatnak az egyéni teljesítmények és a koncentrált összteljesítmény egyaránt. Az egész társulaton érződik a jókora nekiveselkedés, az akarat, az elszántság arra, hogy ezt a sok tekintetben „kemény dió” darabot, ami nem feltétlenül illeszkedik a József Attila Színház profiljába, „feltörjék.” Ez most nem könnyed szórakoztatás, nem zenés bohózat, hanem fajsúlyos dráma, és igenis, ők most ezt is el akarják játszani, ahogy a tavalyi évadban az Anna Kareninát is (amit, bevallom, én is csak unszolásra néztem meg, nemigen hittem benne, hogy ebben a színházban jól sikerülhet, de mint a példa mutatta, bizony sikerülhetett). Persze az előítéleteknek lehet valóságalapjuk, láttam én itt már olyan fenemód rosszat, hogy csak viszonylagos jólneveltségem tartott vissza attól, hogy a sor közepéről előadás közben kicsörtessek.
De az az igazság, hogy Verebes tud valamit, és ezt a képességét főleg nyíregyházi színházigazgatása alatt szerezhette. Nem feltétlenül topon, szem előtt lévő, nem éppen divatos, az úgynevezett szakma által nem piedesztálra emelt színészekkel kifejezetten szeret dolgozni, és ki tudja hozni belőlük a maximumot, biztos kézzel „összekapja” őket. Ez nem azt jelenti, hogy nem buknak ki hiányosságok, hogy nincsenek, mint ezúttal is, félrecsúszott hangsúlyok, hamis megszólalások, hevenyészetten értelmetlen gesztusok, hogy nem fordul meg a fejemben, ezt vagy azt a szerepet játszhatná nagyobb formátumú színész is. Igen, mindez látszik, sőt nyilvánvaló. És mégis, amikor érezhetően összeadódnak az energiák, amikor nagy az elszánás, a darab telibe találja a kort, amiben élünk: olyan művészekkel is létrejöhet ütős produkció, akiket nem biztos, hogy kapásból az élvonalba sorolnánk. Nem is olyan régen, a legelsők között jegyzett művészszínházban, nagy rendező irányításával, first class színészek játéka közepette unatkoztam halálra magam. Valószínűleg azért, mert a többség azt a karaktert hozta, amire akár álmából felkeltve is képes, és ez nem volt eléggé fantáziát felgyújtóan ösztönző.
A József Attilában pedig magasra tett lécet kellett megugrani. És a nekiveselkedés rejtett energiákat is előcsalogatott. Ez a bizonyos családi étkezés az egyik csúcspont, ahol a tanácsos úr mindenkinek be akarja mutatni a menyasszonyát, de direkt egy székkel, egy terítékkel kevesebbet tesznek ki, hogy neki ne jusson, és ezzel durván jelezzék, ő semmiképpen nem tartozik a családhoz. Erre megszégyenülten elrohan. Na, itt aztán lesz haddelhadd, elszabadulnak az indulatok, Clausen teljesen kikel magából, a család tagjai fintorognak, pofákat vágnak, rémülten összezárnak. Már-már hasonló ez, mint Gombrowicz remek darabjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben: egy vacsorán úgy teszik el a kellemetlenné vált címszereplőt láb alól, hogy a lehető legszálkásabb halat, kárászt szolgálják fel neki, és kiguvadt szemmel, mohón lesik, mikor akad végre a torkán. Ezúttal azt ötlik ki orvul, hogy a teljesen eszénél lévő tanácsost beszámíthatatlanná nyilváníttatják, ami totális vagyonvesztéssel jár, ami abszolút az ő malmukra hajtja a vizet. Ujréti eljátssza, ahogy a tanácsos szemünk láttára összetöpped, már-már maga előtt is megsemmisül. Fila Balázs megmutatja, hogy az, aki eddig a jogtanácsosa volt, sima képű nyájaskodással hogyan fordul rögvest ellene, mert már máshonnan jön a pénz. Clausen titkáraként Blazsovszky Ákos érzékelteti, hogy azért szerencsére nem mindenki hajlandó ilyen gerincroppantó árulásra, 180 fokos fordulatra. Valamennyi színész, Ömböli Pál, Szabó Gabi, Előd Álmos, Fehér Anna, Zöld Csaba, Fekete Réka, Chajnóczki Balázs, Zubor Ágnes, Botár Endre, Molnár Zsuzsa, Láng József, áll a vártán. Görgey Gábor fordítása eleven, jól mondható, Mira János díszlete nagypolgári miliőt ábrázol, Tordai Hajnal jelmezei egyértelművé teszik, hogy senki nem a napi betevőjéért harcol, mindenkinek van mit a tejbe aprítania.
A produkció egy lúdbőröztető árulás, teljes pálfordulás története, hatalom- és pénzféltés miatt. Keserűen nevettető kórkép korunkról.
Szerző