Gyerekek! Mindenki tegye hátra a kezét a padban, egyenes derékkal üljetek és ne beszélgessetek! – mondta határozottan Mária néni az első napon az iskolában. Megszeppenve kucorogtunk vagy harmincan a padokban. Szigorú arccal ült a katedrán és a naplót kinyitva névsorolvasást tartott. Akinek a nevét felolvasta, annak fel kellett állnia, hogy a tanító néni lássa, melyik név kihez tartozik.
Elveszettnek éreztem magam, de valamelyest javított a hangulatomon, hogy a Bajza utcai zenei általánosban több osztálytársamat ismertem már a Délibáb utcai óvodából, hiszen együtt néztük a Misi mókust, vagy az Öreg néne őzikéje című izgalmas és egyben tanulságos diafilmeket. Együtt rohangáltunk az udvaron és kiabáltuk lelkesen, hogy „Csíkhúzó göbzaj!”, ha egy MIG 21-es vadászgép fehér kondenzcsíkja megjelent az égen. Az óvó nénik éberségét kijátszva csipegettük a kerítést beborító vadsóskát. Viszonylag békésen megfértünk a homokozóban, csak ritkán csaptak magasra az indulatok egy-egy lapát, vödör, vagy homokozó forma birtoklása miatt.
A rivalizálás másik tere a sport, pontosabban a rollerverseny volt. Az egyik ilyen küzdelemre élénken emlékszem, mert a hármasával indított mezőnyben az előkelő harmadik helyet szereztem meg, a Gyuri bátyámtól levetett, kissé ütött-kopott masinával. Végül M. Feri nyert egy csodálatos, nagy gumikerekű rollerrel, amin a hátsó kerék előtt még lábbal lenyomható fék is volt. (Feri később szociológus-történész lett és egy jó hírű vidéki egyetemen oktat.) Valószínűleg nyugatra szakadt rokonok küldhették, mert később a suliban olyan kabrió autómodellt mutatott, aminek ha kinyitotta az ajtaját, még muzsikált is.
Ám eljött az 1960-61-es tanév és véget értek az óvodai aranyidők. Az évnyitóról semmilyen emlékem sem maradt, de biztosan nagyon szép beszédek hangzottak el. Azután jöttek a munkás hétköznapok. És Mária néni!
Megtanultuk, hogy ha egy tanító néni, vagy a már akkor is ritka tanító bácsi, pláne az igazgató bácsi és egyáltalán, ha egy felnőtt belép az osztályterembe, akkor föl kell pattanni és vigyázzban állni, amíg a tanító néni azt nem mondja, ”leülhettek gyerekek.” Akkor lehuppanhattunk a felhajtható írólappal és a tintásüveg számára beépített lyukkal ellátott kétszemélyes padokba. És persze hátra tett kéz, szépen kihúzott egyenes derék és összpontosított figyelem: fegyelem.
Az óvoda, a sok mozgás után hetente három nap 4, két nap 5 órányi dresszúra! Olvasás, írás, számtan, ének váltogatták egymást, Ezt az egyhangúságot kedden ötödik órában a kézimunka, csütörtökön a tornaóra tette változatosabbá. Szombaton, amikor a szülők csak délig vagy kora délutánig dolgoztak, a 3 óránk néptánc, ének és beszélgetés volt.
Gyorsan kiderült, az iskola számomra idegen világ.
Máig ható kudarcélményem volt az írás- és a számtanóra. Újságpapírra kellett vonalakat húzni és a tintatartóba mártott tollal a tanító néni instrukciói alapján, szigorúan a keskeny vonalak közé szorítva, szabályos betűket kellett alkotni. Közepesnél jobbat, ahogy számtanból sem, nemigen kaptam. Azóta egyre olvashatatlanabbul írok, a matek pedig egész iskolai pályafutásom alatt megmaradt a rémálom kategóriában. A sóvárgást sem felejtem, amikor arra vágytam, hogy végre töltőtollal írhassunk. Talán másodikban teljesült is a vágyam, de akkor meg a golyóstoll iránt éreztem leküzdhetetlen vonzalmat. Végül ez is teljesült. Sőt, nyugati csomagból még „vetkőzős” golyóstollra is szert tettem. Amit ha az ember a hegyével fölfelé tartott, a picurka hölgy engedékenyen feltárta addig tinta-ruhával fedett bájait.
Az osztályban hamar kialakultak a „majomszigetek”, vagy klikkek. Kedves óvodai cimboráimmal, K. Andrissal, B. Andrissal, B. Gazsival és B. Tomival alkottunk egy csapatot. Később, talán harmadikban már valamennyien olvastuk az ’56 után ismét kiadott Rejtő Jenő (P. Howard) klasszikusokat és e regények hőseiről neveztük el egymást.
Az első nagy trauma második osztályban ért, amikor közölte velem Mária néni, hogy az olyan rossz gyerek, mint amilyen én vagyok, nem lehet kisdobos. Kétségtelen, az ellenőrző füzetemet olvasgatva már elsősként sem tartoztam az éltanuló, jó diák kategóriába. Csak néhány beírás ízelítőül: „Lehetetlen magatartásával zavarja a tanítást”. Ez az első év első hónapjának végén került az ellenőrzőbe. Azóta sem derült ki, hogy mi volt a lehetetlen a viselkedésemben. Azután csőstül jöttek az intők: „Nem figyel az órán, színezi az énekkönyvét”. Ugyanazon az októberi napon egy másik beírás: „Figyelmetlensége miatt nem mehet moziba”. Decemberben tovább eszkalálódott a helyzet: ”Verekszik az órán". Majd karácsony előtt a mama és a papa azzal szembesült, hogy drága kicsi fiacskájuk „A szünetben a padon állt”.
Végül, talán statisztikai okokból mégiscsak ott állhattam a kisdobos-avatáson, egy katona bácsi a nyakamba kötötte a kék nyakkendőt és kézhez kaptam az emléklapot meg a kisdobos igazolványt. Azután elöntött a hatalmi vágy és őrsvezető akartam lenni, de a barátaim – utólag belátom, nagyon helyesen – K. Andrist választották meg. Szépségtapaszként megkaptam az őrsi nótafa címet, de még sokáig duzzogtam. A barátságunk azért nem rendült meg ettől az affértól.
Ma már csak „filléres” emlékeim idézik régmúlt gyermekkoromat.
