Papp Sándor Zsigmond: Lottóötös?

Publikálás dátuma
2019.03.03. 16:00

Fotó: Népszava
Néha én is megkísértem a szerencsét, s veszek egy-egy szelvényt. Egyetlen megkötés van, hogy csak milliárdos nyeremény fölött kapcsolódom be a lottólázba, hiszen ha beüt, akkor így gyökeresen változtatja meg az életemet, s nem csak ímmel-ámmal. Meg aztán hogy is néznék Mészáros Lőrinc szemébe a klubban, mondjuk, rongyos négyszázmillióval? Náluk ennyi a családi konyhapénz egy nyereségesebb évben, veszteséges esztendő pedig nincs, ez a kifejezés egyszerűen hiányzik a Mészáros-filozófiából: Isten kegyelmével és segedelmével a hátuk megett szégyen is lenne veszíteni a tenderen.
Mivel én nem vagyok pertuban a Jóistennel, így kettesnél többre eddig nem futotta, de hát rendes ember nem is azért vesz szelvényt, hogy nyerjen. Rendes ember pontosan tudja, hogy nagyobb az esélye annak, hogy verőfényes időben agyonüsse a ménkű, minthogy pikk-pakk meggazdagodjon (kivéve ha politikusnak áll, de az már egy másik történet), így szinte a lehető legtermészetesebb módon fogadja, hogy mindig más számokat húznak ki, és már-már kéjes örömmel tér vissza a kínaiban elfogyasztható menühöz, nyolcszázötvenért, hiszen mégiscsak ez az ő belakott világa. Onnan nem rángatja ki sem rendfenntartó, sem OLAF-ellenőr. Nyugodtan alszik, nem kell attól tartania, hogy mikor lyukad ki a feje fölé feszített ponyva, amit enkezével maga Polt Péter feszített ki.
Rendes ember tehát nem a kézzelfogható, bankószagú nyereményért lottózik, hanem azért a pár perces borzongásért, felelőtlen álmodozásért, a „mi lenne ha” ábrándokért. Az első iksznél még csak arra gondol, hogy milyen arcot vágna, amikor megtudja, higgadt maradna-e, mint egy vérbeli arisztokrata, vagy őrült módjára ugrálna a lottózó előtt, amíg mentőt nem hívnak hozzá, a dokikat persze azonnal meg is hívná valamire. A második iksz a nyeremény felvétele, a lazán megadott bankszámla, amelyre kősziklaként gördül majd rá a vagyon, annyi nullával, hogy meg se lehet számolni. A legjobb, mert erre gondol a leghosszabban, a harmadik iksznél jön el, hogy mit csinál majd a munkahelyén immár milliárdosként, hogyan szól be a főnökének, miként méregeti (tán mint egy döglött halat) a rálőcsölt aznapi feladatot, és hogyan röhögi szembe a munkaügyest, aki eddig folyton betartott neki, amikor meglengeti előtte a fizetéslevonás rémét. Előttük fújja ki az orrát egy tízezresbe. Vagy csak végre kimondja a véleményét, ami már évek óta forr benne, amire már hónapok óta készül, hogy az egész nem ér egy kalap szart se, mert minél feljebb megyünk itt a ranglétrán, annál hülyébb mindenki. A negyedik iksznél azt veszi sorra, hogy kinek ad, majd még nagyobb örömmel, hogy kinek nem ad belőle, ha térden csúszkál, ha toporzékol, ha vörösre sírja a szemét, akkor se. Pár hónapig úgy él, mintha mi sem történt volna, hogy még jobban nevessen a nyolcórázókon, a hó végén hétkrajcározókon, akik között egy volt maga is. Az ötödik iksz pedig, hogy mit vesz magának először a bélszíntől a sportkocsin át a selyemingig, hogyan aggatja magára a gazdagok kellékeit, a luxus szent tárgyait. Hogyan vedlik át, mint egy vég nélküli jelmezbálban, hogyan avatja magát fontossá a fontosak között.
Én fejben ösztöndíjat alapítok, aztán körültekintően befektetek, személyi edzőm lesz, hogy soha többé ne szégyenkezzen alattam a mérleg. Bejárom a világot, felkeresem kedvenc regényeim helyszíneit Patagóniától Tűzföldig, tán még a Holdra is átruccanok. Aztán mindezek végén marad a gyötrő kérdés: vajon tudnék írni milliárdosként? Érdekelnének a csip-csup ügyek? Volna még közöm a mindennapi élethez a felső, ki tudja hányezer tagjaként? Érdekelne még az az időnként gyötrő kihívás, amit az írás jelent, vagy ezt is megpróbálnám valahogy megvásárolni? De hogyan? Szellemírók dolgoznának az alagsorban, ahova minden reggel bekiabálom a kívánt műfajt: tárca, novella, regényrészlet?
Nem mintha ne ismerne a magyar- és világirodalom gazdag, vagy épp műveikből meggazdagodott szépírót (Dumas nem kis iróniával elnevezett Monte Cristo-kastélya lehetne az írói vagyonosodás és fényűzés szimbóluma), akik így is képesek voltak folytatni a termelést. Ám az írósághoz valahogy mégis – nem csupán a közvélekedés szerint – jobban illik a szegénység, vagy a nem túl kihívó, tisztes életvitel. Tán jobban értjük a Baumgarten-díj, s így a gondtalanabb évek után sóvárgó József Attilát, vagy a kiadásait akkurátusan vezető Móricz kínjait, a krónikus pénztelenséget újabb és újabb művekkel (vagy folytatásokkal) legyűrni próbáló Krúdy leleményeit, mint azt, akit sosem fenyegetett a megélhetés veszélye. Szeretjük azt hinni, hogy ihlet és ingatag egzisztencia kéz a kézben jár, mint ahogy azt is, hogy a zsíros nyugalom nem túl csábító a múzsák számára. Lottóötös esetén így talán természetes úton morzsolódnék le az olvasók szemszögéből, hiszen kit érdekelnének egy dúsgazdag férfi panaszai az emberi létezés problémáiról? Kit érdekelne, hogy felmondott a jacht személyzete, nem jutott hely az ötcsillagos szállodában, és kissé kopottnak tűnt ma a Jaguar fényezése?
Könnyen lehet hát, hogy akkor nyerek a legtöbbet, ha nem nyerek semmit.

Bóta Gábor: Árulás

Publikálás dátuma
2019.03.03. 15:00
Ujréti László és Kovalik Ágnes is mindent megtesz a darab érdekében
Fotó: József Attila Színház
Bárkit, egy befolyásos, látszólag totálisan biztos egzisztenciával rendelkező embert is egyik pillanatról a másikra le lehet lenullázni, simán ki lehet húzni a lába alól a talajt, lényegében élő-halottá lehet tenni - erről regél most leginkább Gerhart Hauptmann klasszikussá nemesedett darabja, a Naplemente előtt. Modern kori, polgári Lear királynak is mondják. A Nobel-díjassá lett német szerző Hitler hatalomra jutása előtt egy évvel, 1932-ben írta. Előre megérzett valamit abból, hogyan lehet bárkit, bármikor, teljesen tönkretenni. És sajnos mostanság ez félelmetesen aktuálisnak tűnik, holott Verebes István rendezése a József Attila Színházban az égvilágon semmit nem aktualizál. Mégis időnként összeszorul a gyomrom, hideg futkos a hátamon.
A hetvenéves, meglehetősen jó karban lévő, Clausen tanácsos - aki jövedelmező vállalatok hozzáértő tulajdonosa, s akinek meghalt a felesége - ugyanis beleszeret egy fiatal, szép tanítónőbe. Egyetlen kettős jelenetük van csupán, amiből látjuk, ez az érzelem igencsak kölcsönös. Ujréti László jutalomjátékként adja a főszerepet. Áradó csodálattal tartja a karjaiban a lányt, aki Kovalik Ágnes alakításában ugyanilyen rajongással van iránta. Elmerülnek a másik szemében. Belefelejtkeznek egymásba. Kicsit visszafogottan ugyan, de mégiscsak lángolnak. Ezt a kölcsönös szeretetet dúlják szét otrombán a család tagjai. Berezelnek, hogy jaj, jaj, ha ekkora a szerelem, ha ebből hipp-hopp házasság lesz, akkor esetleg fuccs az örökségüknek, netán még az apa halála utáni zsíros vállalatvezetői pozíciónak is. A már felnőtt gyerekek, férjek és feleségek, rútul akciózni kezdenek. Először megy a szelídnek álcázott lebeszélés, hogy ugyan már hatalmas a korkülönbség, nem jöhet ez össze, nem lesz ennek jó vége, ők csak figyelmesen, aggódásból szólnak, külön, együtt, mindenhogyan, szelíden, felemelt hangerővel, jámbornak látszó, csodálkozó tekintettel és fenyegetően egyaránt. Sokat köntörfalaznak, igyekeznek lavírozni. Álságos szeretettel veszik körül a pénzes hozzátartozót. Sopánkodnak, mi lesz, ha a tanítónő átveri, kihasználja, kisemmizi a derék embert, holott eléggé átláthatóan ők akarják mindezt vele tenni.
Van egy nagyszabású, végzetes családi étkezés, ahol abszolút kibújik a szög a zsákból. Már a gyülekezésnél ármánykodik a díszes kompánia. Jó lehetőség ez arra, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét. Verebes szemléletesen rendezi meg a félrevonulva sustorgások, a „magán-szövetkezések" ocsmány sorozatát. Egyszerre vannak sokan a színen, párhuzamosan is történnek dolgok, kidomborodhatnak az egyéni teljesítmények és a koncentrált összteljesítmény egyaránt. Az egész társulaton érződik a jókora nekiveselkedés, az akarat, az elszántság arra, hogy ezt a sok tekintetben „kemény dió” darabot, ami nem feltétlenül illeszkedik a József Attila Színház profiljába, „feltörjék.” Ez most nem könnyed szórakoztatás, nem zenés bohózat, hanem fajsúlyos dráma, és igenis, ők most ezt is el akarják játszani, ahogy a tavalyi évadban az Anna Kareninát is (amit, bevallom, én is csak unszolásra néztem meg, nemigen hittem benne, hogy ebben a színházban jól sikerülhet, de mint a példa mutatta, bizony sikerülhetett). Persze az előítéleteknek lehet valóságalapjuk, láttam én itt már olyan fenemód rosszat, hogy csak viszonylagos jólneveltségem tartott vissza attól, hogy a sor közepéről előadás közben kicsörtessek.
De az az igazság, hogy Verebes tud valamit, és ezt a képességét főleg nyíregyházi színházigazgatása alatt szerezhette. Nem feltétlenül topon, szem előtt lévő, nem éppen divatos, az úgynevezett szakma által nem piedesztálra emelt színészekkel kifejezetten szeret dolgozni, és ki tudja hozni belőlük a maximumot, biztos kézzel „összekapja” őket. Ez nem azt jelenti, hogy nem buknak ki hiányosságok, hogy nincsenek, mint ezúttal is, félrecsúszott hangsúlyok, hamis megszólalások, hevenyészetten értelmetlen gesztusok, hogy nem fordul meg a fejemben, ezt vagy azt a szerepet játszhatná nagyobb formátumú színész is. Igen, mindez látszik, sőt nyilvánvaló. És mégis, amikor érezhetően összeadódnak az energiák, amikor nagy az elszánás, a darab telibe találja a kort, amiben élünk: olyan művészekkel is létrejöhet ütős produkció, akiket nem biztos, hogy kapásból az élvonalba sorolnánk. Nem is olyan régen, a legelsők között jegyzett művészszínházban, nagy rendező irányításával, first class színészek játéka közepette unatkoztam halálra magam. Valószínűleg azért, mert a többség azt a karaktert hozta, amire akár álmából felkeltve is képes, és ez nem volt eléggé fantáziát felgyújtóan ösztönző.
A József Attilában pedig magasra tett lécet kellett megugrani. És a nekiveselkedés rejtett energiákat is előcsalogatott. Ez a bizonyos családi étkezés az egyik csúcspont, ahol a tanácsos úr mindenkinek be akarja mutatni a menyasszonyát, de direkt egy székkel, egy terítékkel kevesebbet tesznek ki, hogy neki ne jusson, és ezzel durván jelezzék, ő semmiképpen nem tartozik a családhoz. Erre megszégyenülten elrohan. Na, itt aztán lesz haddelhadd, elszabadulnak az indulatok, Clausen teljesen kikel magából, a család tagjai fintorognak, pofákat vágnak, rémülten összezárnak. Már-már hasonló ez, mint Gombrowicz remek darabjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben: egy vacsorán úgy teszik el a kellemetlenné vált címszereplőt láb alól, hogy a lehető legszálkásabb halat, kárászt szolgálják fel neki, és kiguvadt szemmel, mohón lesik, mikor akad végre a torkán. Ezúttal azt ötlik ki orvul, hogy a teljesen eszénél lévő tanácsost beszámíthatatlanná nyilváníttatják, ami totális vagyonvesztéssel jár, ami abszolút az ő malmukra hajtja a vizet. Ujréti eljátssza, ahogy a tanácsos szemünk láttára összetöpped, már-már maga előtt is megsemmisül. Fila Balázs megmutatja, hogy az, aki eddig a jogtanácsosa volt, sima képű nyájaskodással hogyan fordul rögvest ellene, mert már máshonnan jön a pénz. Clausen titkáraként Blazsovszky Ákos érzékelteti, hogy azért szerencsére nem mindenki hajlandó ilyen gerincroppantó árulásra, 180 fokos fordulatra. Valamennyi színész, Ömböli Pál, Szabó Gabi, Előd Álmos, Fehér Anna, Zöld Csaba, Fekete Réka, Chajnóczki Balázs, Zubor Ágnes, Botár Endre, Molnár Zsuzsa, Láng József, áll a vártán. Görgey Gábor fordítása eleven, jól mondható, Mira János díszlete nagypolgári miliőt ábrázol, Tordai Hajnal jelmezei egyértelművé teszik, hogy senki nem a napi betevőjéért harcol, mindenkinek van mit a tejbe aprítania.
A produkció egy lúdbőröztető árulás, teljes pálfordulás története, hatalom- és pénzféltés miatt. Keserűen nevettető kórkép korunkról.
Szerző

Sebes György: Kölcsey, Caramel, Mindannyian

Publikálás dátuma
2019.03.03. 13:00

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Három percig helyén volt minden és mindenki. Így kezdődött az Eurovíziós dalválasztó döntője múlt szombaton. Megjelent a színpadon két remek énekes és előadták egyikük sikeres számát. Azt, amelyikkel öt éve – mindössze 16 évesen – feltűnt ugyanebben a műsorban. Ám amikor befejezték az előadást, átvedlettek műsorvezetővé és – megint, immár hatodszor – kiderült, hogy abban már nem annyira profik, mint az éneklésben.
Persze, ne legyünk igazságtalanok. Dallos Bogi – aki 2014-ben még a sokkal komolyabb Dallos-Nyers Boglárka néven szerepelt -, valamint Freddie – akinek ugyancsak van rendes polgári neve: Fehérvári Gábor Alfréd – üde színfolt volt A Dal műsorában hat héten keresztül. Hiba nélkül bekonferálták a szereplőket, a produkciókat, elmondták a nézőknek, hogy épp mit kell tenniük. Az pedig, hogy szinte minden beszélgetésben unalmas álkérdéseket tettek fel – különösen Freddie -, nem is biztos, hogy az ő hibájuk. Nyilván volt egy előre kigondolt forgatókönyv, benne olyan világrengető kérdésekkel, hogy „mit érzel most?”, vagy „kedves zsűritagok, hogy tetszett ez a remek szám?” és ők nem is térhettek el ettől.
Dallos Bogi 21 éves korára igazán szép karriert mondhat magáénak. Miután öt éve felfedezték A Dalban, a duettben most előadott We all (Mindannyian) című számával aratott. Menedzsere, Tóth G. Zoltán szerzeménye többek között a Budapesten először megrendezett női kézilabda BL-döntő, a Final Four hivatalos dala is volt. Bogi megjelentetett lemezeket, majd egyre gyakrabban vezetett műsort a Magyar Televízió különböző csatornáin. Feltűnt az M5-ben és az M2 Petőfi TV Én vagyok itt című magazinműsorában is. Tehát van már képernyős tapasztalata.
Akárcsak Freddienek, aki szintén nagy utat járt be mióta – alig négy éve – negyedik lett a TV2 Rising Star című tehetségkutatójában. 2016-ban már ő képviselte Magyarországot az Eurovíziós dalfesztiválon, miután megnyerte a hazai válogatót Pioneer című dalával. Tavaly már ő volt A Dal férfi műsorvezetője, télen pedig első lett a TV2 Sztárban sztár című műsorában. Jól kamatoztatta énektudását és sokoldalúságát, de mint műsorvezető kissé korlátozottak a lehetőségei. Ennek megfelelően gyakran merev, nehézkes és olyan, mint aki tisztában van vele, hogy számára az éneklés könnyebben megy.
Nem is véletlenül írtunk ennyit a műsorvezetőkről, hiszen a Duna TV hat szombaton át főidőben ezzel a produkcióval csábította a nézőket, tehát érdemes a műsort, mint olyant elemezni. Igaz, a szerkesztők „hozott anyagból” dolgoznak, hiszen a meghirdetett pályázatra beküldött művekből kell kiválogatniuk első körben a legjobbnak tartott harmincat. Az nem nagyon derült ki eddig, hogy mik a fő szempontjaik. Azt tartják-e a legfontosabbnak, hogy egy különleges és valóban magyar dal jusson el a nemzetközi porondra, avagy a zenét osztályozzák elsősorban, netán az ütős – néha magyar, néha angol – szövegre figyelnek döntően. Feltehetően valamennyi szempontot igyekeznek figyelembe venni, ettől aztán a műsorok kissé eklektikusra sikerednek. És akkor még nem említettük, hogy a válogatásnál nyilván a dalra figyelnek, amit azonban a stúdióban meg is kell jeleníteni, s ezzel néha hozzátesznek a produkcióhoz, de gyakran túlcsicsázzák.
Aztán ott van az a négy ember, akiknek meghatározó szerepük van a végső sorrend kialakításában. Zsűrinek nevezik őket, de közös munkáról aligha lehet szó. Négy különböző egyéniséget ültettek össze az idén is, akik egészen eltérő szempontok alapján pontoznak. Ráadásul mindegyik igyekszik magát adni az értékelésnél, ezzel olyan kavalkádot teremtve, hogy néha azt is elfelejtjük, nem ők a főszereplők, hanem a dalok és előadóik.
Ezek után valóságos csoda, hogy az idén egy olyan dal nyert, amely valóban a legjobbak között volt. Pápai Joci már nem először bizonyította, hogy igazán egyéni hangja van és ezúttal egy valóban szép számot énekelt. Nagyon sokat köszönhet Molnár Ferenc Caramelnek, aki a zenét szerezte és akivel együtt írta a szöveget. Az persze az idén is kérdés, hogy a nemzetközi mezőnyben meddig juthat el Az én apám című dallal. Egy igazi versenytársa volt a fináléban, ez pedig a Nyári zápor, amelyet a műsor felfedezettje címet is elnyert Acoustic Planet nevű együttes adott elő. Külön érdekessége e formációnak, hogy egyik tagját Kölcsey Szabolcsnak hívják. Ő a szám szerzője, de ennél fontosabb, hogy leszármazottja a Himnusz költőjének. Bebizonyítva egyúttal, hogy a gének – a tehetséggel együtt - öröklődhetnek.
A közönség tehát jól döntött, hiszen a zsűri által a végső fináléba jutott produkciók közül tényleg a legjobbat választotta. De azért jegyezzük meg, hogy a szerkesztők kicsit irányították a nézőket. No, nem a legvégén, hanem az első elődöntőben. Ott ugyanis elhangzott mind a három olyan szám, amelyet a selejtezőkből - az első három műsorban – a közönség juttatott tovább. Mivel pedig valószínűsíthető volt, hogy a zsűri megint kiejti őket – pontosabban: nem ad nekik elég pontot –, a szerkesztők tettek róla, hogy a közönség-kedvencek közül legfeljebb egy mehessen tovább (végül mindhárom elvérzett ebben a szakaszban).
Jocin kívül így végül nyilvánvalóan a Duna TV nyert. Megoldotta hat este műsorát, a rengeteg szavazó által a bevétel is nőtt és még a nézők is elégedettek lehettek. Jövőre, veletek, ugyanitt.
Frissítve: 2019.03.03. 13:01