Papp Sándor Zsigmond: Lottóötös?

Publikálás dátuma
2019.03.03 16:00

Fotó: Népszava
Néha én is megkísértem a szerencsét, s veszek egy-egy szelvényt. Egyetlen megkötés van, hogy csak milliárdos nyeremény fölött kapcsolódom be a lottólázba, hiszen ha beüt, akkor így gyökeresen változtatja meg az életemet, s nem csak ímmel-ámmal. Meg aztán hogy is néznék Mészáros Lőrinc szemébe a klubban, mondjuk, rongyos négyszázmillióval? Náluk ennyi a családi konyhapénz egy nyereségesebb évben, veszteséges esztendő pedig nincs, ez a kifejezés egyszerűen hiányzik a Mészáros-filozófiából: Isten kegyelmével és segedelmével a hátuk megett szégyen is lenne veszíteni a tenderen.
Mivel én nem vagyok pertuban a Jóistennel, így kettesnél többre eddig nem futotta, de hát rendes ember nem is azért vesz szelvényt, hogy nyerjen. Rendes ember pontosan tudja, hogy nagyobb az esélye annak, hogy verőfényes időben agyonüsse a ménkű, minthogy pikk-pakk meggazdagodjon (kivéve ha politikusnak áll, de az már egy másik történet), így szinte a lehető legtermészetesebb módon fogadja, hogy mindig más számokat húznak ki, és már-már kéjes örömmel tér vissza a kínaiban elfogyasztható menühöz, nyolcszázötvenért, hiszen mégiscsak ez az ő belakott világa. Onnan nem rángatja ki sem rendfenntartó, sem OLAF-ellenőr. Nyugodtan alszik, nem kell attól tartania, hogy mikor lyukad ki a feje fölé feszített ponyva, amit enkezével maga Polt Péter feszített ki.
Rendes ember tehát nem a kézzelfogható, bankószagú nyereményért lottózik, hanem azért a pár perces borzongásért, felelőtlen álmodozásért, a „mi lenne ha” ábrándokért. Az első iksznél még csak arra gondol, hogy milyen arcot vágna, amikor megtudja, higgadt maradna-e, mint egy vérbeli arisztokrata, vagy őrült módjára ugrálna a lottózó előtt, amíg mentőt nem hívnak hozzá, a dokikat persze azonnal meg is hívná valamire. A második iksz a nyeremény felvétele, a lazán megadott bankszámla, amelyre kősziklaként gördül majd rá a vagyon, annyi nullával, hogy meg se lehet számolni. A legjobb, mert erre gondol a leghosszabban, a harmadik iksznél jön el, hogy mit csinál majd a munkahelyén immár milliárdosként, hogyan szól be a főnökének, miként méregeti (tán mint egy döglött halat) a rálőcsölt aznapi feladatot, és hogyan röhögi szembe a munkaügyest, aki eddig folyton betartott neki, amikor meglengeti előtte a fizetéslevonás rémét. Előttük fújja ki az orrát egy tízezresbe. Vagy csak végre kimondja a véleményét, ami már évek óta forr benne, amire már hónapok óta készül, hogy az egész nem ér egy kalap szart se, mert minél feljebb megyünk itt a ranglétrán, annál hülyébb mindenki. A negyedik iksznél azt veszi sorra, hogy kinek ad, majd még nagyobb örömmel, hogy kinek nem ad belőle, ha térden csúszkál, ha toporzékol, ha vörösre sírja a szemét, akkor se. Pár hónapig úgy él, mintha mi sem történt volna, hogy még jobban nevessen a nyolcórázókon, a hó végén hétkrajcározókon, akik között egy volt maga is. Az ötödik iksz pedig, hogy mit vesz magának először a bélszíntől a sportkocsin át a selyemingig, hogyan aggatja magára a gazdagok kellékeit, a luxus szent tárgyait. Hogyan vedlik át, mint egy vég nélküli jelmezbálban, hogyan avatja magát fontossá a fontosak között.
Én fejben ösztöndíjat alapítok, aztán körültekintően befektetek, személyi edzőm lesz, hogy soha többé ne szégyenkezzen alattam a mérleg. Bejárom a világot, felkeresem kedvenc regényeim helyszíneit Patagóniától Tűzföldig, tán még a Holdra is átruccanok. Aztán mindezek végén marad a gyötrő kérdés: vajon tudnék írni milliárdosként? Érdekelnének a csip-csup ügyek? Volna még közöm a mindennapi élethez a felső, ki tudja hányezer tagjaként? Érdekelne még az az időnként gyötrő kihívás, amit az írás jelent, vagy ezt is megpróbálnám valahogy megvásárolni? De hogyan? Szellemírók dolgoznának az alagsorban, ahova minden reggel bekiabálom a kívánt műfajt: tárca, novella, regényrészlet?
Nem mintha ne ismerne a magyar- és világirodalom gazdag, vagy épp műveikből meggazdagodott szépírót (Dumas nem kis iróniával elnevezett Monte Cristo-kastélya lehetne az írói vagyonosodás és fényűzés szimbóluma), akik így is képesek voltak folytatni a termelést. Ám az írósághoz valahogy mégis – nem csupán a közvélekedés szerint – jobban illik a szegénység, vagy a nem túl kihívó, tisztes életvitel. Tán jobban értjük a Baumgarten-díj, s így a gondtalanabb évek után sóvárgó József Attilát, vagy a kiadásait akkurátusan vezető Móricz kínjait, a krónikus pénztelenséget újabb és újabb művekkel (vagy folytatásokkal) legyűrni próbáló Krúdy leleményeit, mint azt, akit sosem fenyegetett a megélhetés veszélye. Szeretjük azt hinni, hogy ihlet és ingatag egzisztencia kéz a kézben jár, mint ahogy azt is, hogy a zsíros nyugalom nem túl csábító a múzsák számára. Lottóötös esetén így talán természetes úton morzsolódnék le az olvasók szemszögéből, hiszen kit érdekelnének egy dúsgazdag férfi panaszai az emberi létezés problémáiról? Kit érdekelne, hogy felmondott a jacht személyzete, nem jutott hely az ötcsillagos szállodában, és kissé kopottnak tűnt ma a Jaguar fényezése?
Könnyen lehet hát, hogy akkor nyerek a legtöbbet, ha nem nyerek semmit.
Frissítve: 2019.03.03 16:00

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20