Napjaink egyik legdivatosabb szava a globalizáció. Sokaknak a hátán futkos a hideg az angolból magyarosított szó hallatán, amely az 1970-es években jelent meg, és arra utalt, hogy az emberiség az űrből nézve mind egységesebbé válik. A globalizáció többféle tartalommal tölthető föl, ebben nagyon hasonlít korunk második legdivatosabb szavához, a populizmushoz. A globalizációnak van egy szűkebb, közgazdasági és egy tágabb jelentése. Előbbi szerint a globalizáció a tőke, termékek és szolgáltatások világméretű piacának kialakulását jelenti, míg tágabb értelemben az életmód és fogyasztási szokások egységesülését (olykor amerikanizálását) értik alatta. Bárhogyan is definiáljuk, manapság minden politikai erőnek ki kell alakítania valamilyen viszonyt a globalizációval. Hiszen az emberiségnek immár planetáris szintű közös ügyei vannak (pl. népességrobbanás, migráció, járványok), amelyek nem szoríthatók kontinentális keretek közé. Így a globalizáció sokak számára nyomasztó teher. Annál is inkább, mert a világ jelentős része számára amerikai vagy általában nyugati köntösben, „amerikanizációként” vagy „westernizációként” jelentkezik. Az 1990-es évek végén az anti-globalizációs mozgalmak zászlót bontottak.
Az anti-globalizációs mozgalmak körül sok a bizonytalanság és az ellentmondás. Már maga az „anti-globalizációs” megjelölés is vitatott. A médiában meglehetősen pejoratívan használt elnevezés azt sugallja, hogy ezek a szervezetek és mozgalmak a globalizáció ellen küzdenek, az emberiség haladása ellen intéznek támadást, holott valójában egész szervezeti felépítésük és tevékenységük globális, vagyis nemzetközi. Célkitűzéseik (pl. küzdelem a kizsákmányolás, az eladósodás, a pénzügyi spekulációk, a háború, a rasszizmus, a diszkrimináció, a környezetrombolás ellen) nemzetköziek, hiszen az emberiség egészét érintik.
Az úgynevezett anti-globalizációs mozgalmak az információs forradalom közösségszervező, bázisdemokratikus lehetőségeit előbb ismerték föl, mint a „globalizációpárti” nyugati kormányok (amelyek valójában, ha saját nemzetgazdaságuk érdekeinek védelméről, vagy éppen a kormányzati hatásköröknek a civil részvételi szférától való elhatárolásáról van szó, mindjárt megszűnnek a globalizáció és a globális demokrácia következetes szószólói lenni, s visszatérnek a nemzetállam-központú vesztfáliai világrend védelméhez).
A félreérthető tartalom és a pejoratív kicsengés miatt sok, az antiglobalizációs mozgalmakhoz közel álló értelmiségi nem szereti az „antiglobalizációs” jelzőt, helyette globalizációkritikusként határozza meg magát. Érdemes az antiglobalizmus és a globalizációkritika megkülönböztetése: az előbbi irányzat képviselői a nemzetállami gazdasági érdekek védelmében elutasítják a tőke, az áruk és szolgáltatások nemzetközi áramlását, míg az utóbbi irányzat – felismerve a nagytőke rövid távú, profitorientált érdekeinek alárendelt folyamat ökológiai és társadalmi rombolását – csupán a globalizáció szabályozásáért, ésszerű mederben tartásáért lép föl. Érdemes a globalizációkritikai jelzőt használni azoknak a társadalmi mozgalmaknak a megjelölésére, amelyek nem a termékek és szolgáltatások világméretű áramlását, valamint az emberiségnek a kommunikációs rendszerek terjedése következtében fokozatosan végbemenő „kulturális integrációját” kérdőjelezik meg, csupán civil kontrollt kezdeményeznek a szabad piac, a globális nagytőke fölött.
A globalizációkritikai mozgalmak tagjai úgy vélik, hogy az államok, kormányok, és különösen a transznacionális vállalatok által irányított gazdasági folyamat ellenőrzésébe be kell vonni a „civileket”. Ezektől a mozgalmaktól megkülönböztethetjük azokat a nemzeti, kulturális vagy regionális elven tevékenykedő mozgalmakat, amelyek nemcsak a jelenlegi pénzügyi-gazdasági globalizáció túlhajtásait utasítják el, hanem magát a globális kapitalizmust, a szabad piacot, vagyis antiglobalisták.
Az antiglobalizációs mozgalmak eszmei gyökerei meglehetősen szerteágazóak: Rousseau plebejus demokrácia-felfogása, az utópisztikus szocializmus és az anarchizmus modernizáció-kritikája, a 19. század végi pacifista, feminista és természetvédő mozgalmak jelenti az alapot, amelyen romantikus antikapitalisták, környezetvédők, feministák és a harmadik világ adósságainak eltörléséért küzdők érintkeznek, de jelen vannak a keresztény társadalmi tanítás (pl. az Oxfam nevű agytröszt esetében) és a keynesi gazdaságpolitika elvei is. Nehéz problémát jelent annak meghatározása, hogy mi alapján tekinthetünk egy társadalmi mozgalmat globalizációkritikusnak vagy „antiglobalizációsnak”. A globalizációkritikus mozgalmak fő témái a szegénység, a kereskedelmi liberalizáció, a pénzügyek és eladósodás, a háború és béke kérdése, a környezetvédelem, a kutatás és az információk terjesztése.
A globalizációkritikai mozgalmak és szervezetek körébe csak azokat érdemes sorolni, amelyek világméretű problémák (szegénység, eladósodás, környezetszennyezés, ökológiai katasztrófák, háború, rasszizmus, nők és gyermekek kizsákmányolása stb.) kritizálását és megoldását tűzik zászlajukra, és maguk is globálisan, a nemzetállami határokon és kontinenseken átívelve tevékenykednek. Értelmetlen tehát globalizációkritikai mozgalomnak tekinteni például az olyan helyi érdekű, regionális politikai szervezetet, mint a dél-mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN), amely a közép-amerikai állam lakosságának többségét kitevő indiánok szegénységének felszámolásáért küzd, csakhogy tevékenysége – globalizációt bíráló nyilatkozata ellenére – nem globális, hiszen nem civil emberek kontinenseken átnyúló összefogását képviseli. Az amerikai Nemzeti Családi Farm Koalíció és a Kanadaiak Tanácsa már nevükben is jelzik, hogy nacionalista alapon, pontosabban a nemzeti gazdaság védelme, a hazai vállalkozók és munkások jogainak képviselete érdekében tevékenykednek. Ezek a szervezetek elutasítják ugyan a hazai és a globális nagytőke uralmát, de a más országokban működő mezőgazdasági és munkavállalói érdekvédelmi szervezeteknek – éppen a globális szabad verseny következtében – gyakran riválisaik.
A fenti szervezetek sokkal inkább populisták, a szónak abban a jó értelmében, hogy a helyi kisembert, a helyi munkavállalót azonosítják a „Néppel”. Nem általános, planetáris elvekért lépnek fel, mint a globalizációkritikus mozgalmak, amelyek a harmadik világ adósságainak eltörlését, vagy a spekulatív tőkemozgások megadóztatását követelik. A lokális társadalmakba ágyazott populista szervezetek számára mindezek annyiban érdekesek, amennyiben ezek a törekvések rezonálnak a helyi kultúra és munkaerő védelmére. Kétségtelen, hogy van egy közös pont a populisták és az alternatív globalizáció-kritikai szervezetek között: minden globalizációkritikai és populista mozgalmat jellemez, hogy a demokráciát a rousseau-i normatív demokráciafogalom alapján értelmezik. Elutasítják a gazdasági szereplők politikatorzító befolyását Rousseau alapján (ld. a filozófus megfogalmazását:„a pénzügy szolgaságot jelent”), és helyette a népfelséget abszolutizálják. Mindamellett a populisták az adott közösség, kultúra érdekét előbbre valónak tekintik, mint az emberiség ügyét. Ilyen értelemben a populista és globalizáció-kritikai erők egyszerre szövetségesek és riválisok: előbbiek a szociális kérdésekben, utóbbiak a megoldásokat illetően. Hogy mivé fejlődhet kapcsolatuk, az egyelőre még a jövő kérdés, ám egy biztos: a jelenlegi világgazdasági egyenlőtlenségek nem maradhatnak így.
.