Globalizációkritika és populizmus

Napjaink egyik legdivatosabb szava a globalizáció. Sokaknak a hátán futkos a hideg az angolból magyarosított szó hallatán, amely az 1970-es években jelent meg, és arra utalt, hogy az emberiség az űrből nézve mind egységesebbé válik. A globalizáció többféle tartalommal tölthető föl, ebben nagyon hasonlít korunk második legdivatosabb szavához, a populizmushoz. A globalizációnak van egy szűkebb, közgazdasági és egy tágabb jelentése. Előbbi szerint a globalizáció a tőke, termékek és szolgáltatások világméretű piacának kialakulását jelenti, míg tágabb értelemben az életmód és fogyasztási szokások egységesülését (olykor amerikanizálását) értik alatta. Bárhogyan is definiáljuk, manapság minden politikai erőnek ki kell alakítania valamilyen viszonyt a globalizációval. Hiszen az emberiségnek immár planetáris szintű közös ügyei vannak (pl. népességrobbanás, migráció, járványok), amelyek nem szoríthatók kontinentális keretek közé. Így a globalizáció sokak számára nyomasztó teher. Annál is inkább, mert a világ jelentős része számára amerikai vagy általában nyugati köntösben, „amerikanizációként” vagy „westernizációként” jelentkezik. Az 1990-es évek végén az anti-globalizációs mozgalmak zászlót bontottak. Az anti-globalizációs mozgalmak körül sok a bizonytalanság és az ellentmondás. Már maga az „anti-globalizációs” megjelölés is vitatott. A médiában meglehetősen pejoratívan használt elnevezés azt sugallja, hogy ezek a szervezetek és mozgalmak a globalizáció ellen küzdenek, az emberiség haladása ellen intéznek támadást, holott valójában egész szervezeti felépítésük és tevékenységük globális, vagyis nemzetközi. Célkitűzéseik (pl. küzdelem a kizsákmányolás, az eladósodás, a pénzügyi spekulációk, a háború, a rasszizmus, a diszkrimináció, a környezetrombolás ellen) nemzetköziek, hiszen az emberiség egészét érintik. Az úgynevezett anti-globalizációs mozgalmak az információs forradalom közösségszervező, bázisdemokratikus lehetőségeit előbb ismerték föl, mint a „globalizációpárti” nyugati kormányok (amelyek valójában, ha saját nemzetgazdaságuk érdekeinek védelméről, vagy éppen a kormányzati hatásköröknek a civil részvételi szférától való elhatárolásáról van szó, mindjárt megszűnnek a globalizáció és a globális demokrácia következetes szószólói lenni, s visszatérnek a nemzetállam-központú vesztfáliai világrend védelméhez). A félreérthető tartalom és a pejoratív kicsengés miatt sok, az antiglobalizációs mozgalmakhoz közel álló értelmiségi nem szereti az „antiglobalizációs” jelzőt, helyette globalizációkritikusként határozza meg magát. Érdemes az antiglobalizmus és a globalizációkritika megkülönböztetése: az előbbi irányzat képviselői a nemzetállami gazdasági érdekek védelmében elutasítják a tőke, az áruk és szolgáltatások nemzetközi áramlását, míg az utóbbi irányzat – felismerve a nagytőke rövid távú, profitorientált érdekeinek alárendelt folyamat ökológiai és társadalmi rombolását – csupán a globalizáció szabályozásáért, ésszerű mederben tartásáért lép föl. Érdemes a globalizációkritikai jelzőt használni azoknak a társadalmi mozgalmaknak a megjelölésére, amelyek nem a termékek és szolgáltatások világméretű áramlását, valamint az emberiségnek a kommunikációs rendszerek terjedése következtében fokozatosan végbemenő „kulturális integrációját” kérdőjelezik meg, csupán civil kontrollt kezdeményeznek a szabad piac, a globális nagytőke fölött. A globalizációkritikai mozgalmak tagjai úgy vélik, hogy az államok, kormányok, és különösen a transznacionális vállalatok által irányított gazdasági folyamat ellenőrzésébe be kell vonni a „civileket”. Ezektől a mozgalmaktól megkülönböztethetjük azokat a nemzeti, kulturális vagy regionális elven tevékenykedő mozgalmakat, amelyek nemcsak a jelenlegi pénzügyi-gazdasági globalizáció túlhajtásait utasítják el, hanem magát a globális kapitalizmust, a szabad piacot, vagyis antiglobalisták. Az antiglobalizációs mozgalmak eszmei gyökerei meglehetősen szerteágazóak: Rousseau plebejus demokrácia-felfogása, az utópisztikus szocializmus és az anarchizmus modernizáció-kritikája, a 19. század végi pacifista, feminista és természetvédő mozgalmak jelenti az alapot, amelyen romantikus antikapitalisták, környezetvédők, feministák és a harmadik világ adósságainak eltörléséért küzdők érintkeznek, de jelen vannak a keresztény társadalmi tanítás (pl. az Oxfam nevű agytröszt esetében) és a keynesi gazdaságpolitika elvei is. Nehéz problémát jelent annak meghatározása, hogy mi alapján tekinthetünk egy társadalmi mozgalmat globalizációkritikusnak vagy „antiglobalizációsnak”. A globalizációkritikus mozgalmak fő témái a szegénység, a kereskedelmi liberalizáció, a pénzügyek és eladósodás, a háború és béke kérdése, a környezetvédelem, a kutatás és az információk terjesztése. A globalizációkritikai mozgalmak és szervezetek körébe csak azokat érdemes sorolni, amelyek világméretű problémák (szegénység, eladósodás, környezetszennyezés, ökológiai katasztrófák, háború, rasszizmus, nők és gyermekek kizsákmányolása stb.) kritizálását és megoldását tűzik zászlajukra, és maguk is globálisan, a nemzetállami határokon és kontinenseken átívelve tevékenykednek. Értelmetlen tehát globalizációkritikai mozgalomnak tekinteni például az olyan helyi érdekű, regionális politikai szervezetet, mint a dél-mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN), amely a közép-amerikai állam lakosságának többségét kitevő indiánok szegénységének felszámolásáért küzd, csakhogy tevékenysége – globalizációt bíráló nyilatkozata ellenére – nem globális, hiszen nem civil emberek kontinenseken átnyúló összefogását képviseli. Az amerikai Nemzeti Családi Farm Koalíció és a Kanadaiak Tanácsa már nevükben is jelzik, hogy nacionalista alapon, pontosabban a nemzeti gazdaság védelme, a hazai vállalkozók és munkások jogainak képviselete érdekében tevékenykednek. Ezek a szervezetek elutasítják ugyan a hazai és a globális nagytőke uralmát, de a más országokban működő mezőgazdasági és munkavállalói érdekvédelmi szervezeteknek – éppen a globális szabad verseny következtében – gyakran riválisaik. A fenti szervezetek sokkal inkább populisták, a szónak abban a jó értelmében, hogy a helyi kisembert, a helyi munkavállalót azonosítják a „Néppel”. Nem általános, planetáris elvekért lépnek fel, mint a globalizációkritikus mozgalmak, amelyek a harmadik világ adósságainak eltörlését, vagy a spekulatív tőkemozgások megadóztatását követelik. A lokális társadalmakba ágyazott populista szervezetek számára mindezek annyiban érdekesek, amennyiben ezek a törekvések rezonálnak a helyi kultúra és munkaerő védelmére. Kétségtelen, hogy van egy közös pont a populisták és az alternatív globalizáció-kritikai szervezetek között: minden globalizációkritikai és populista mozgalmat jellemez, hogy a demokráciát a rousseau-i normatív demokráciafogalom alapján értelmezik. Elutasítják a gazdasági szereplők politikatorzító befolyását Rousseau alapján (ld. a filozófus megfogalmazását:„a pénzügy szolgaságot jelent”), és helyette a népfelséget abszolutizálják. Mindamellett a populisták az adott közösség, kultúra érdekét előbbre valónak tekintik, mint az emberiség ügyét. Ilyen értelemben a populista és globalizáció-kritikai erők egyszerre szövetségesek és riválisok: előbbiek a szociális kérdésekben, utóbbiak a megoldásokat illetően. Hogy mivé fejlődhet kapcsolatuk, az egyelőre még a jövő kérdés, ám egy biztos: a jelenlegi világgazdasági egyenlőtlenségek nem maradhatnak így. .          
2019.03.04 09:58
Frissítve: 2019.03.04 11:38

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27