Pritz Péter: Keith Flint, a Prodigy frontembere halálára

Publikálás dátuma
2019.03.04. 15:08
Elhunyt Keith Flint, a Prodigy extravagáns külsejű énekese
Fotó: ED JONES / AFP or licensors
Hétfőn, magyar idő szerint reggel 9 óra után néhány perccel holtan találták a Prodigy ikonikus frontemberét, Keith Flintet essexi otthonában. Az első jelentések még arról szóltak, hogy a kiérkező rendőrök „semmi gyanúsat” nem találtak halálával kapcsolatban, de délelőtt fél tizenkettőkor az NME azt írta: értesülései szerint öngyilkosság történt. Keith Flint 49 éves volt.
Halálhírre ébredni sokkal rosszabb, mint arra, hogy az ember álmában meghalt, és vagy a pokolban vagy a mennyben van elhunyt haverjaival, rokonaival. Főleg olyasvalakinek a halálhírére, aki így vagy úgy, de fontos szereplője volt életünknek. A Prodigy énekese, Keith Flint az X generáció hőse volt, és azok, akik huszonévesen már ott voltak a zenekar 1995-ös Petőfi Csarnokbeli koncertjén, vélhetőleg most maguk elé révedve nézegetik korai klipjeiket. A ’90-es évek elején öntudatukra ébredő fiatalok könnyedén tudtak azonosulni a lázadó szellemű, szabályokat, társadalmi és művészi konvenciókat felrúgó, tabukat döntögető Prodigyvel, még akkor is, ha előtte fanyalogva vagy értetlenkedve álltak az elektronikus zene térhódítása előtt.

A Prodigy lemezeivel, dalaival, klipjeivel, punkos attitűdjével közel ugyanazt a hatást érte el, mint a ’70-es években a Sex Pistols, csak mi nem egymást köpködve és bakanccsal fejbe rúgva, törve-zúzva lázadtunk, hanem úgy, hogy – a Music for the Jilted Generation című albumuk belső borítóját képletesen megidézve – elvágtuk a szakadék felett himbálózó kötélhidat, és a rendőröket meg a várost magunk mögött hagyva kivonultunk mindenféle félig, vagy félig se legálisan szervezett acid partikra, megálltunk a tűz körül, és napokon át buliztunk. Vagyis: szartunk az egészre.
És hiába járt itt azóta összesen 14-szer a Prodigy, hiába élcelődtünk azon, hogy újra és újra fellépnek a Szigeten, valahol mindig hálásak maradtunk azért, hogy zenei aláfestést, és – hogy nagy szavakat használjunk – morális támogatást adtak egy felnövő generációnak. Az üzenetük leegyszerűsítve pedig az volt: nem kell beállni a sorba gyerekek, egy életetek van, éljétek úgy, ahogy nektek tetszik.
 
Ennek fényében még szomorúbb az, hogy a Prodigy alapítója és zenei atyja, Liam Howlett szerint Keith Flint öngyilkosságot követett el. „A hír igaz – idézte az NME Liam nyilatkozatát Instagram oldaláról. – El sem hiszem, hogy ezt mondom, de testvérünk, Keith saját kezével vetett véget életének a hétvégén.”
 
A vigasz csak annyi, hogy amíg az utolsó Prodigy rajongó ki nem hal a Földön, addig Keith Flint is élni fog.
Témák
gyász Prodigy
Frissítve: 2019.03.04. 15:51

Öngyilkos lett Keith Flint, a Prodigy frontembere

Publikálás dátuma
2019.03.04. 12:49
Elhunyt Keith Flint, a Prodigy extravagáns külsejű énekese
Fotó: ED JONES / AFP or licensors
Az extravagáns külsejű énekes és zenekara állandó vendég volt a magyar könnyűzenei fesztiválokon. A banda a tervek szerint az idei SZIN-re is érkezik.
Holtan találtak az angliai Essexben lévő otthonában Keith Flintre, a hazánkban is népszerű brit Prodigy zenekar énekesére - írja a hvg.hu. A szigetországi sajtó szerint a rendőrség még hétfő kora délután is a zenész házában helyszínelt. Az essexi rendőrség szóvivője a The Sunnak azt mondta, a bejelentő azért hívta őket reggel nyolc óra után a helyszínre, mert aggódott egy férfi állapota miatt.
"Kiérkezve megállapítottuk, hogy a 49 éves férfi a helyszínen elhunyt. Értesítettük a legközelebbi hozzátartozót. A halálesetnél gyanús körülmény nem volt. A dokumentumokat előkészítettük a törvényszéki orvosszakértő számára"

- közölték.

Később aztán Flint egyik zenésztársa, Liam Howlett a közösségi médiában azt írta: "a hír igaz, el sem tudom hinni, amit mondok, de
Keith a hétvégén véget vetett a saját életének"

Az elektronikus zenét játszó banda 1995-ben lépett fel először Magyarországon, majd gyakori vendége volt a hazai fesztiváloknak: többször is jártak a Szigeten, a VOLT-on, de játszottak például a Balaton Soundon is. Tavaly a székesfehérvári Fezenen léptek fel, idén augusztusban pedig a Szegedi Ifjúsági Napokra érkeznének - kérdés, a frontember halála hogyan befolyásolja a terveket.
Frissítve: 2019.03.04. 14:24

Férficombok a medencében

Publikálás dátuma
2019.03.04. 10:30
Szabadúszók vetítése a Széchenyiben
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Gilles Lellouche elképesztő színészgárdát rántott össze a Frankofón Filmnapokon bemutatott Szabadúszók című komédiához.
Bertrand igazi zuhanófélben lévő francia értelmiségi. Persze, ezt francia keretek között kell érteni, szóval azon túl, hogy kilátástalannak tartja az életét, mivel immár két éve nincsen munkája, azért van egy pazar lakása egy megértő feleséggel, igaz őt folyamatosan lúzernek hívó gyerekekkel. De legalább így értjük, hogy biztos anyagi körülmények ellenére is lehet valaki elveszett lékek. Ez Gilles Lellouche rendezte Szabadúszók című, a Frankofón Filmnapokon bemutatott komédiájának alaptézise, illetve az, hogy Bertrand újra megtalálja magát azzal, hogy beáll egy férfi szinkronúszó csapatba. Ahol mindenki legalább olyan frusztrált lúzer – ha nem nagyobb – mint ő. Gilles Lellouche, aki, egyébként, ha épp nem rendez, mint jelen esetben, akkor jómaga is színész, elképesztő színészgárdát rántott össze a Szabadúszókhoz. Bertrandot ugyanis Mathieu Amalric alakítja, míg olyan súlyos egyéniségeket küldött be piruettezni a medencébe, mint Guillaume Canet, Benoît Poelvoorde vagy Jean-Hugues Anglade. 
„Hát a vizes rész” – mondta nevetve Gilles Lellouche arra a kérdésre, hogy mi volt számára a nehezebb feladat: ennyi nagy egót rendezni, vagy beküldeni őket a vízbe. Hozzátéve: igen komoly edző jött őket kiképezni, maga a francia női szinkronúszó válogatott szövetségi kapitánya. Amikor először meglátta színészeket a medencében nagyon határozottan jelentette ki: semmi esélyük a fiúknak semmire. Különösen, amikor kiderült, egyikük, még csak úszni sem tudott (tulajdonképpen hazudott). Arra a kérdésünkre, hogy ez ki volt, triviális válasz jött: aki végül úszógumiban volt eleinte (Balasingham Thamilchelvan). De végül minden összejött, ugyanúgy, mint a filmben látott mesében: lassan összeszoktak, barátkoztak, sörözték és összehozták a lehetetlent. Még a szövetségi kapitány is azt mondta, van bennük valami. Egyébként Gilles Lellouche még hozzátette: az a tény, hogy nagy francia és belga színészóriások vannak egy filmben nem okoz semmilyen fennforgást, mert nincs Európában olyan konkurenciaharc a színészek között, mint Hollywoodban. De nem csak ez az egyetlen különbség, az amerikai és a francia filmipar között: utóbbi esetében egyáltalán nem gyakorlat, hogy a színész fizikailag „átalakítja” magát egy-egy szerepért. Ezért nagy érdeklődéssel írt alá mindegyik aktor, majd közösen szembesültek azzal, hogy a színészi munka nagy részét az edzés és a fegyelem gyakorlása tette ki. Benoît Poelvoorde aztán kihozta a tanárbácsit Gilles Lellouche-ból: mivel a belga színész köztudottan „nem normális”, azaz nem tud egy perce sem leállni a poénkodással, kapott néhány intőt. Ha megnézzük a Szabadúszók alapvető dramaturgiai felállását, nagyon sokban hasonlít az Alul semmi című brit komédiához. A hasonlóságot nem vitatja Lellouche, ám határozottan állította, hogy sosem nézte végig az említett művet. De ez bőven elég, hogy lássa, az Alul semmi sokkal szocialistább darab, mint a Szabadúszók, mert ott a vetkőző férfiak a gyárért, a munkahelyért vetkőznek. A francia verzióban a hőseink nem ilyen nagylelkűek, szimpla önzésből, magukért tesznek mindent – húzta alá nevetve Lellouche. „Csak a szívről szól, nem a pénzről.” A film komoly oldalát a genderkérdés kezelésében látja a rendező, ebben ugyanis a maszkulinitás kérdéskörét is újra kell gondolni. A társadalom és a média nyomása miatt gondolják sokan azt, hogy az a férfias, ha drága óránk és fiatal feleségünk van és közben le sem állunk a Gitannes szívásával. Azzal, hogy férfiak küzdelmét mutatták be egy kifejezetten női sportágban, a klisék ellen tettek egy fontos lépést. Miképpen azzal is, hogy az abszolút főszereplő Bertrand depressziós. „A depresszió már konstans lelkiállapot Franciaországban. Ha nincs mit tenned, akkor érdektelennek látod az életed. Muszáj volt, hogy, egy valós figura is helyet kapjon a történetben. Jó komédia nincs realista alapok nélkül” – fejtette ki Gilles Lellouche. Persze, csak fáj, ha nevetünk rajta.