Édes élet

Ha igaz, amit Deutsch Tamás a hétvégén mondott, hogy a magyarok annyira szeretnek a munkahelyükön lenni, hogy korábban bemennek, és elfelejtenek hazamenni az önfeledt móka és kacagás közben, akkor annak is igaznak kell lenni, hogy sok szoros barátság szövődik ezeken a helyeken.

Mármost, ha hosszú évek óta együtt élvezem a munkának álcázott édes életet a barátaimmal, akkor nagyon nem örülök, ha elszakítanak egymástól bennünket, még akkor sem, ha azt ígérik, hogy majd az ő pénzükből emelik az én béremet. Márpedig most csak azt a pénzt osztja újra a Fidesz európai parlamenti képviselőjének kormánya, amit a tavaly évi végi, a központi hivatalokat érintő kirúgási hullámban megspórolt; és azért adja oda a megmaradtaknak, hogy elejét vegye a hivatalok kiürülésének. Mert van egy pont, amikor már nem pótolja a kisebb-nagyobb kormánypárti megmondóemberek rokonának frissdiplomás kislánya, meg barátaik eddig sehol be nem vált keresztfia azt a régi szakembergárdát, amelynek lassan utolsó képviselőit is kiirtották ezekről a munkahelyekről.

Még rosszabb hír, hogy azok a szakemberek, akik sokáig a menni vagy maradni dilemmában az utóbbira szavaztak, mert abban a hitben éltek, hogy a köz szolgálata kevesebbet fizet ugyan, mint a piac, de cserébe biztonságot, kiszámítható jövőt kínál, épp a tavalyi kirúgásokból értették meg véglegesen, hogy ezzel az illúzióval is le kell számolniuk. Marad a pénz, amivel meg lehetne tartani őket, de ezzel is bajok vannak. Ha ugyanis a 2010 óta eltelt idő köztisztviselői béremeléseit nézzük, kiderül, hogy a minisztériumokban és központi hivatalokban dolgozó 29 ezer ember nem kapott egy fillért sem a kötelező emeléseken túl; a megyei kormányhivatalokban kaptak 30 százalékot, az Állami Számvevőszéknél mondjuk 46-ot, a NAV-nál több lépcsőben 55-öt, de például a régen irigyelt külügyben az itthoniak csak 6 százalékot és a külképviseleteken dolgozók is csak 14-et. Ez alatt a nyolc év alatt a KSH összesen 26 százalékos inflációval számol, vagyis nagyjából az keres annyit, amennyit a Fidesz-kurzus elején, aki 30 százalékos emelést kapott. Aki ez alattit, az biztosan rosszabbul él, mint kilenc éve.

Ami pedig a kora hajnali hivatástudatot illeti, igaza van Deutsch Tamásnak, rengetegen szeretik háromnegyed hétkor elkezdeni a munkát, a fél nyolcasokról nem is beszélve. Egy baj van, hogy a bölcsődék, óvodák és alsó tagozatban még az iskolák sem alkalmazzák a nulladik órát. A köztisztviselői rabszolgatörvény ugyan nagylelkűen már a nagymamáknak is ad egy hét szabadságot az unoka születésekor, de azt nem lehet eltenni felszabdalva arra az időre, amikor a szülőknek a mindennapokat kellene megszervezni, vagy a nyári gyermekintézményi bezárások idejére, amikor egy héttel kevesebb szabadság jár nekik mostantól. Ezekről a dolgokról hat gyerekkel és egy unokával a háta mögött sok mindent tudnia kellene Deutsch Tamásnak. Bár a bulvársajtót olvasva azt sem túlzás kijelenteni: nemcsak közszolgának lenni nagy szívás mostanság, gyermekei édesanyjainak sem volt mindig könnyű az élet.