Minden csoda két hónapig tart, legfeljebb – februárra megcsendesedett a társadalmi elégedetlenség. A Publicus Intézet decemberben azt mérte, hogy az emberek 64 százaléka nem szereti, ahogy az országban mennek a dolgok, februárra azonban ez az arány 51 százalékra szelídült. Emlékeztetőül: a „népharagot” a rabszolgatörvény elfogadása váltotta ki – és az ellenzék érteni látszott a társadalom szavát: egységben lépett fel a jogszabály ellen. Januárban még napirenden tudta tartani a témát, ám februárra elfogyott a lendülete – ez azt jelenti, hogy körülbelül egymillió ember (aki egyébként jellemzően nem ellenzéki szavazó) süllyedt vissza egyfajta politikai apátiába.
Ezt támasztja alá a pártok népszerűségének alakulása is. Az utóbbi fél évben mintegy 600 ezer támogatót vesztő Fidesz 23-ról 25 százalékra tornászta vissza kedveltségét – mintegy 160 ezer olyan ember tért vissza a kormánypárthoz, aki vélhetően a rabszolgatörvény miatt igazolt a bizonytalanokhoz. Az MSZP és a Jobbik megtartotta támogatottságát, előbbit az összes választó 9 százaléka (majdnem 740 ezer ember) szereti, utóbbit 10 százalék (mintegy 820 ezer fő) kedveli. A kis pártok viszont morzsolódni látszanak – népszerűségük a teljes népesség körében legfeljebb 2-3 százalék (160-250 ezer ember). Ez persze önmagában nem újdonság, ám az jelzésértékű, hogy a biztos választók a DK-val és az LMP is egyre kevésbé szimpatizálnak.
A helyzet az, hogy a közelgő EP-választást a szavazók – az összefogás hiányában – sima belpolitikai választásként kezelik, és a voksolási hajlandóság a tavaszi eredményeket vetíti előre. Legalábbis ha minden párt külön indul. Pontosabban ebben az esetben leheletnyivel rosszabb a helyzet, ugyanis az öt versenyzőből (MSZP-Párbeszéd, Jobbik, DK, Momentum, LMP) csak kettő jutna be: még a Demokratikus Koalíció sem ugraná meg az 5 százalékos küszöböt. (Azt, hogy Gyurcsány Ferenc pártjának esélyeit mennyiben módosíthatja, listavezetője Dobrev Klára lett, ez a mérés még nem mutatja, hisz a pártelnök felesége csak nemrég került az EP-névsor élére). Ez azt jelenti – legalábbis jelen állás szerint –, hogy mintegy kilencszázaléknyi voks (majdnem két mandátum) mehet pocsékba, pontosabban kerülhet pluszban a Fideszhez.
Ebben az esetben az ellenzék 21 százaléknyi érdemi szavazatot tudna felmutatni, a Fidesz pedig 28-at. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nagyon magas (42 százalék) azok száma, akik nem mondják, vagy nem tudják, hogy kire szavaznak az EP-választásokon. Úgyhogy akad tartaléka a pártoknak – de leginkább csak elvben. Egyrészt érdemes visszautalni az „elégedetlenek fogyására”, az apátia ugyanis azt jelentheti, hogy a bizonytalanok nehezebben mozdíthatóak. Másrészt egy hónap alatt 52-ről 49 százalékra csökkent a részvételi hajlandóság az EP-választásokon – ez nagyon jó esetben jelenti azt, hogy éles helyzetben összejön a 40 százalék. (Persze az is igaz, hogy 2014-ben a szavazók mindössze 32 százaléka küzdötte el magát az urnákig.)
Magyarán: a választók büntetni látszanak a különindulást. Ezt támasztja alá, hogy minden együttműködési forma több mandátumot hozna: példának okáért (lásd: ábránkat), ha két lista lenne, és a Momentum külön indulna, akkor mind az öt párt beférne az EP-be (nem vitás, a mandátumok elosztásakor bölcs higgadtságra lenne szükség). Amennyiben pedig mindenki közös listára menne, akkor az ellenzék verhetné a Fideszt.
