Hallatni a hangjukat

Képregényben jelentette meg a feminizmus rövid történetét nemrégiben a Cser Kiadó. A könyvet a Norvég Kulturális Minisztérium Ifjúsági Szakkönyv Díjára jelölték és megkapta a világ egyik legrangosabb gyerekkönyves elismerésének, a Bolognai Nemzetközi Gyerekkönyvvásárnak a különdíját is.

Marta Breen – Jenny Jordahl: Nagyszerű nők – A feminizmus rövid története

Valahogy annyira idegen, ahogy Szederkényi Olga, a képregényes könyv szerkesztője, beköszöntőként, #kedveskisasszony! felütéssel szólítja meg az olvasót. Nézek jobbra-balra, vannak-e körülöttem kedves kisasszonyok, és ízlelgetem a szót, vajon, annak ellenére, hogy elsősorban ifjúsági könyvnek ka­te­go­rizálja a szakma, az irónia mellett tényleg érezni-e benne egy cseppnyi felnőttes lekicsinylést. No, nem a nőkre nézve, hanem mindenki másra, aki lekedveskisasszonyozza a címben méltó helyükre emelt nagyszerű nőket. Vajon, amikor a híresen feminista norvég szerzőnő, Marta Breen – írt könyvet zenész nőkről, fontos nőkről, született feministákról – megalkot egy amolyan „Esti mesék lázadó lányoknak” típusú, tézismondatokkal teletűzdelt, ismeretterjesztő kiadványt, kizárólag kamasz lányainknak kíván-e kapaszkodót adni a harcos öntudatra ébredéshez, vagy inkább azt szeretné, hogy kivétel nélkül minden nő vegyen be egy 120 oldalasra tömörített, tényekkel megtöltött önbizalom-pirulát, és egyenesedjen bele a „világ asszonyai, egyesüljetek” szocialista jelszavába? Nem vagyok benne biztos, hogy a kinyilatkoztatásként keretbe szedett, rövid és ellentmondást nem tűrő mondatok önmagukban nem az ellenkező hatást váltanák-e ki, de szerencsére a képregény műfaja sokat old a pontokba szedett feminista öntudaton. Jenny Jordahl olykor elképesztően vicces rajzai épp annyi öniróniát csempésznek az amúgy regényesnek maximum az igaz élettörténetek miatt nevezhető ismeretterjesztésbe, amennyi ahhoz kell, hogy senki (még egy férfi se) tudja kardélre hányt frázisoknak olvasni a feminizmus fontos és máig aktuális gondolatait. Az egyenjogúságért folytatott küzdelem 150 éves történetét a női választójogért vívott harctól egészen a #metoo-mozgalomig veszi sorra a könyv, amely olyan, mint egy érdekes sztorikkal és hősökkel megbolondított kalandos történelmi utazás a szüfrazsettmozgalmaktól a valaha volt legfiatalabb Nobel-békedíjas pakisztáni Malala Yousafzai megrendítő történetéig. Költő apja taníttatni szerette volna, ám a tálibok felgyújtották a környék leányiskoláit. Malala blogolni kezdett – nem, nem a középkorban, hanem 2011-12-ben járunk –, az írásaiban kritizálta a tálib rezsimet, és a nők tanuláshoz való jogáért kampányolt. Naplóját, persze névtelenül, a BBC weboldalán is olvasni lehetett. Amikor a tálibok ráleltek a blogra, megkeresték Malalát, és „megfertőzték a nyugati eszmék” felkiáltással, pusztán gyógyításképp, szemen lőtték a lányt. Amire eddig csak Pakisztánban figyeltek, az az egész világon az érdeklődés középpontjába került: Malala menekültjogot kapott az Egyesült Királyságban, megoperálták, 2013-tól Birminghamben tanul és a 16. születésnapján beszédet mondott az ENSZ-ben a gyerekek oktatáshoz való jogairól: „A toll erősebb a kardnál. A kard csak ölhet, a toll viszont életet menthet” – mondta. Valahogy így lehet ezzel Marta Breen és Jenny Jordahl is: a toll, a ceruza, az ecset és a tus többet mond még az ökölbe szorított kezű Vénusz-szimbólumnál is, amely olykor még ma is bilincsbe veri a nők millióit. Nem csak az arab vidékeken. Tudták például, hogy Oroszországban 400 foglalkozást a mai napig nem űzhetnek? Nő nem lehet buszsofőr, ács, halász, de még búvár se. Még mindig van a világnak olyan fele, ahol gyerekként adják férjhez a lányokat, ahol a menstruáció idején tisztátalannak bélyegzik és „azokra a napokra” bezárják őket, és akadnak olyan kultúrák is, melyekben teljesen természetes a szeméremtest csonkítása. A homoszexualitás továbbra is több mint 70 országban tiltott – hét országban egyenesen halállal büntetik. 2016-ban a floridai Orlandóban, szóval nem Afrika sűrűjében, 49 ember öltek meg egy melegbárban. „Kétségtelen, hogy a világ jobb hely lett a nők számára, mint 100 vagy 50 éve volt, de még nem értünk célba – mondják a képes könyv zárószavai. – Lassan, de biztosan haladunk a jó irányba. Csak hallatnunk kell a hangunkat.” Nőnap legalább már 1910 óta van. Clara Zetkin német feminista vetette fel a gondolatát az első nemzetközi szocialista nőkonferencián. Akkoriban azért kardoskodott mellette, legyen egy olyan kiemelt nap az évben, amikor a női munkások jogaira összpontosít a világ. Az alapvetően kevés szövegű, képregényes könyvből ennek a részletei is megtudhatók. (Cser Kiadó 2019, 112. o.)  

Marta Breen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál norvég díszvendégstandján mutatja be április 26-án, pénteken délután a Nagyszerű nők című könyvet. A beszélgetést követően a Cser Kiadó standjánál dedikálja a kötetet.

Szerző

Bogyó Noémi: Egy boldog nap

Részlet a Carpe diem kisasszony – Szürreális élveboncolás című, készülő regényből
A mai reggelnek semmi köze nincs más kómás reggelekhez, amikor ötször választom egymás után a „még alszok öt percet”, s hatodszorra már csak azért nem, mert lehetetlen. Egyszerűen nem ad több alvási lehetőséget a program. Ez a reggel teljesen különlegesnek indult, mert a szokásos ébresztő tilinkolás helyett a mobiltelefonomból az Oh, Happy Dayt zengte egy egész gospel­énekkar azzal a fergeteges energiával, lendülettel és örömeksztázissal, amilyennel az ilyen gospelénekkarok rendelkeznek. Szóval, Oh, Happy Day, Jézus lemosta a bűneimet, megtanított engem látni, imádkozni és boldogságban élni mindennap. Az ilyen reggeleken egy juhéval ki lehet pattanni az ágyból, nem kimászni, s a tükörbe nézés is könnyebben megy, nem kell esküdözni, hogy mától életvitelváltás, éjfél előtt alvás, satöbbi. A kávéfőző Oh, Happy Dayt kotyog, meg a kakaó is a mikrohullámú sütőben, miközben sisteregve kicsordul a fekete macskás bögréből, s végigfolyik a bögrefület imitáló macskafarokon, mint minden reggel. Én is az Oh, Happy Day ritmusára hajladozva mosok fogat, öltözködöm és próbálom minden lehető és lehetetlen helyről előkeresni a kulcsomat, a pénztárcámat és a mobiltelefonomat. Az ilyen reggeleken az sem zavar, hogy még mindig ott poshadok az ötutcányira levő alapiskolában gyermekpszichológusként. Tulajdonképpen nincs okom panaszra, mert pályaválasztási tanácsadáson kívül további izgalmasabbnál izgalmasabb eseteket oldok, mint például hiperaktivitást, viselkedészavart, drogfogyasztást és extrabónuszként snassz kis mezei neveletlenséget. Ilyenkor azért sem sírok a párnába, hogy már tizedszer adtam be a kérvényemet a Pszichológus Központba, miszerint egyedi szakképzettségem van az interaktív pszichodramatikus játékterápia terén és véleményem szerint ez még hiányzik a központ gyerekpszichológiai portfóliójából stb. stb. stb. Rég dédelgetett álmom, hogy gyermekseregek jövőjét mentem meg a játékterápiámmal. Vannak önzőbb álmaim is, például, hogy végre rám találjon. Ki? Hát Ő. És nem annak ellenére, hogy pszichológus vagyok, hanem éppen azért, hogy az vagyok. E téren voltak komolyabb próbálkozásaim. Három alkalommal már sikeresen be is költözött hozzám az igazi. Aztán egy kómásabbnál is kómásabb reggelen mindhárom esetben arra ébredtem, mit keresek én ez mellett a férfi mellett? Halvány ötletem sem volt. Lelkizéssel, sírással és egyéb női praktikákkal próbáltam megmagyarázni, hogy a hiba az én készülékemben van, mert ők totál pompás pasasok, amit maximum két hét után szerencsésen meg is értettek, s azzal vágták rám az ajtót, hogy isten úgyse, pszichológusnővel soha a büdös életben. Hát azóta is várom Őt. Nem mintha hiányt szenvednék hódolókban, randevúajánlatokban, virág- és bóközönben. Nem. Tele vagyok kedvesebbnél kedvesebb apukákkal, poszttinikkel és olyan férfiakkal, akik számomra láthatatlanok. Naivul randizok is. Aztán rájövök, hogy a poszttinik, mármint az izgalmas húszévesek apakomplexusom miatt továbbra sem hoznak lázba, sajnos. Az elsőre láthatatlan férfiak pedig nem lesznek az első randi után jobban láthatók. A legtöbbjük igazán jó fej, csak nem az én hullámhosszomon sugároz. Hja, az apukák, az apukák pedig, no pasarán. Egyszóval várom Őt. Hát ma ez sem izgat túlságosan. Oh, Happy Day, ez a nap más, beülök a kis ütött-kopott bogaramba, s bár törött szélvédővel, de boldogan repesztek a konferenciára, ahol én is előadok. Interaktív pszichodramatikus játékterápia, győzelem! A joghurtos reklámplakátról nekem integet a kislány, én is visszaintek, s hirtelen kiugrik elém egy fekete macska. Satufék, bedöglik a motor. – Szia, Lili, el sem hiszed, mi történt ma velem. Teperem magam a konferenciára, és váratlanul egy fekete macska szalad át előttem az úton. – Jobbról balra vagy balról jobbra? – Jobbról balra. – Jézusom, Kriszta, remélem, visszafordultál és más úton mentél. – Autóval, csak úgy az út közepén a reggeli csúcsban? – Totál őrült vagy! Óriási balszerencse! Azt a fekete macskás bögrét is rég kidobhattad volna. Hányszor mondtam már? Azért nem vettek még fel a Pszichológus Központba és azért nem találod az igazit. – Ja, tudom, hogy mondtad. Szóval bedöglött a motor és akkor a semmiből ott mosolyog rám a szőke herceg. Én továbbra is küszködöm a startolással, néha egyszerűen nem gyúl, mögöttem már idegesen dudálnak. Ő kedvesen megkocogtatja az ablak­üveget, nagy nehezen letekerem, s erre benyújt egy névjegykártyát: Kisasszony, hívjon fel ezen a számon, s megoldjuk a törött üveget és a gyújtásproblémát is. – Jé, milyen szerencse… Autószerelő volt? – Dehogy, pszichológus. Ráadásul a konferencián bombasztikus sikere volt az előadásomnak, s a szünetben a Pszichológus Központ igazgatóhelyettese megkérdezte, hogy mit szólok egy állásajánlathoz. – Hmmm… Biztos, hogy jobbról balra szaladt át az a fekete macska előtted? – Tuti biztos. És tudod, ki van a legnagyobb stresszben azóta? – Ki? – Hát a macska. A macskababona szerint ugyanis, ha egy piros bogár előtt szalad át, amelyet egy vörös nő vezet, és a kocsi bedöglik, az óriási balszerencsét jelent.

A Pozsonyban élő írónő első regénye, a Vakfoltok 2017-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál – a csehszlovák állam bukását, az 1989-es bársonyos forradalmat mutatja be négy fiatal életküzdelmét követve.

Szerző
Témák
irodalom novella

Falcsik Mari versei

még megvan a szemünk szilánkos jéghanggal reccsen a gerinc visszhangzik a bokrokba taposás rebbennek a fészektelenek ott riadnak az őzikeszegények amott a bármivel megjelöltek itt futunk mi látók még megvan a szemünk nincsen kétség a vadászat elkezdődött egység stabil békét találok lassan bár csak önmagammal igaz ebben legalább a másokhoz szükséges szent szeretethazugság a legkevesebb test-ámen csak most jutott eszembe így a testem: és ha belül még mindig feszes volna? ha a gyilkos kor külsőmön túl nem hatolna? ha már az kénytelen – végig hűen nyűvődő viharköpenyem – túltenni magát a támadó időn azt se tudom igazán mikor kezdtem hogy romlásom holmival burkolászom – hisz mi mást szolgál ez a csinos csíkos vászon vagy az ujjpántos berber saru és a barnuló alkaron a tenger- türkiz túlhangsúlyos plasztikkarkötőm ó mennyi csel! és túlzásba sem vihettem még a hajam se festem ez az a barna amivel születtem és a has kar comb ereszkedni is csak – ha nyilván is – még nemrég… bár mintha ezzel meg nagyon is igyekeznék mint ifjú stréber aki előre köszön  folyamatos nyócker az édeskés dögszag délutánra elviselhetetlenné vált a melegben pedig addigra valaki arrébb vonszolta a fekete zsákot a köbméternyi rothadó nyers hússal véres-bűzös csíkot húzva a Szeszgyár utcán ami pedig már rég csak bitorolja a nevét: az üzemek mióta letarolva a kémény is milyen régen robbant már alá sőt már a rossz szellem a cefreszag is eloszlott és nem tudtak annyit hugyozni a férfiak kutyák a csatornacső-tövekbe hogy igazán beteljék vele az utca légtere ez a nagy véres nyershúsadag kellett hozzá hogy most megint elöntsön mindent a rothadás édes szaga – ez itt valamiért mindig így lesz
Szerző
Témák
irodalom vers