Bogyó Noémi: Egy boldog nap

Részlet a Carpe diem kisasszony – Szürreális élveboncolás című, készülő regényből
A mai reggelnek semmi köze nincs más kómás reggelekhez, amikor ötször választom egymás után a „még alszok öt percet”, s hatodszorra már csak azért nem, mert lehetetlen. Egyszerűen nem ad több alvási lehetőséget a program. Ez a reggel teljesen különlegesnek indult, mert a szokásos ébresztő tilinkolás helyett a mobiltelefonomból az Oh, Happy Dayt zengte egy egész gospel­énekkar azzal a fergeteges energiával, lendülettel és örömeksztázissal, amilyennel az ilyen gospelénekkarok rendelkeznek. Szóval, Oh, Happy Day, Jézus lemosta a bűneimet, megtanított engem látni, imádkozni és boldogságban élni mindennap. Az ilyen reggeleken egy juhéval ki lehet pattanni az ágyból, nem kimászni, s a tükörbe nézés is könnyebben megy, nem kell esküdözni, hogy mától életvitelváltás, éjfél előtt alvás, satöbbi. A kávéfőző Oh, Happy Dayt kotyog, meg a kakaó is a mikrohullámú sütőben, miközben sisteregve kicsordul a fekete macskás bögréből, s végigfolyik a bögrefület imitáló macskafarokon, mint minden reggel. Én is az Oh, Happy Day ritmusára hajladozva mosok fogat, öltözködöm és próbálom minden lehető és lehetetlen helyről előkeresni a kulcsomat, a pénztárcámat és a mobiltelefonomat. Az ilyen reggeleken az sem zavar, hogy még mindig ott poshadok az ötutcányira levő alapiskolában gyermekpszichológusként. Tulajdonképpen nincs okom panaszra, mert pályaválasztási tanácsadáson kívül további izgalmasabbnál izgalmasabb eseteket oldok, mint például hiperaktivitást, viselkedészavart, drogfogyasztást és extrabónuszként snassz kis mezei neveletlenséget. Ilyenkor azért sem sírok a párnába, hogy már tizedszer adtam be a kérvényemet a Pszichológus Központba, miszerint egyedi szakképzettségem van az interaktív pszichodramatikus játékterápia terén és véleményem szerint ez még hiányzik a központ gyerekpszichológiai portfóliójából stb. stb. stb. Rég dédelgetett álmom, hogy gyermekseregek jövőjét mentem meg a játékterápiámmal. Vannak önzőbb álmaim is, például, hogy végre rám találjon. Ki? Hát Ő. És nem annak ellenére, hogy pszichológus vagyok, hanem éppen azért, hogy az vagyok. E téren voltak komolyabb próbálkozásaim. Három alkalommal már sikeresen be is költözött hozzám az igazi. Aztán egy kómásabbnál is kómásabb reggelen mindhárom esetben arra ébredtem, mit keresek én ez mellett a férfi mellett? Halvány ötletem sem volt. Lelkizéssel, sírással és egyéb női praktikákkal próbáltam megmagyarázni, hogy a hiba az én készülékemben van, mert ők totál pompás pasasok, amit maximum két hét után szerencsésen meg is értettek, s azzal vágták rám az ajtót, hogy isten úgyse, pszichológusnővel soha a büdös életben. Hát azóta is várom Őt. Nem mintha hiányt szenvednék hódolókban, randevúajánlatokban, virág- és bóközönben. Nem. Tele vagyok kedvesebbnél kedvesebb apukákkal, poszttinikkel és olyan férfiakkal, akik számomra láthatatlanok. Naivul randizok is. Aztán rájövök, hogy a poszttinik, mármint az izgalmas húszévesek apakomplexusom miatt továbbra sem hoznak lázba, sajnos. Az elsőre láthatatlan férfiak pedig nem lesznek az első randi után jobban láthatók. A legtöbbjük igazán jó fej, csak nem az én hullámhosszomon sugároz. Hja, az apukák, az apukák pedig, no pasarán. Egyszóval várom Őt. Hát ma ez sem izgat túlságosan. Oh, Happy Day, ez a nap más, beülök a kis ütött-kopott bogaramba, s bár törött szélvédővel, de boldogan repesztek a konferenciára, ahol én is előadok. Interaktív pszichodramatikus játékterápia, győzelem! A joghurtos reklámplakátról nekem integet a kislány, én is visszaintek, s hirtelen kiugrik elém egy fekete macska. Satufék, bedöglik a motor. – Szia, Lili, el sem hiszed, mi történt ma velem. Teperem magam a konferenciára, és váratlanul egy fekete macska szalad át előttem az úton. – Jobbról balra vagy balról jobbra? – Jobbról balra. – Jézusom, Kriszta, remélem, visszafordultál és más úton mentél. – Autóval, csak úgy az út közepén a reggeli csúcsban? – Totál őrült vagy! Óriási balszerencse! Azt a fekete macskás bögrét is rég kidobhattad volna. Hányszor mondtam már? Azért nem vettek még fel a Pszichológus Központba és azért nem találod az igazit. – Ja, tudom, hogy mondtad. Szóval bedöglött a motor és akkor a semmiből ott mosolyog rám a szőke herceg. Én továbbra is küszködöm a startolással, néha egyszerűen nem gyúl, mögöttem már idegesen dudálnak. Ő kedvesen megkocogtatja az ablak­üveget, nagy nehezen letekerem, s erre benyújt egy névjegykártyát: Kisasszony, hívjon fel ezen a számon, s megoldjuk a törött üveget és a gyújtásproblémát is. – Jé, milyen szerencse… Autószerelő volt? – Dehogy, pszichológus. Ráadásul a konferencián bombasztikus sikere volt az előadásomnak, s a szünetben a Pszichológus Központ igazgatóhelyettese megkérdezte, hogy mit szólok egy állásajánlathoz. – Hmmm… Biztos, hogy jobbról balra szaladt át az a fekete macska előtted? – Tuti biztos. És tudod, ki van a legnagyobb stresszben azóta? – Ki? – Hát a macska. A macskababona szerint ugyanis, ha egy piros bogár előtt szalad át, amelyet egy vörös nő vezet, és a kocsi bedöglik, az óriási balszerencsét jelent.

A Pozsonyban élő írónő első regénye, a Vakfoltok 2017-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál – a csehszlovák állam bukását, az 1989-es bársonyos forradalmat mutatja be négy fiatal életküzdelmét követve.

Szerző
Témák
irodalom novella

Falcsik Mari versei

még megvan a szemünk szilánkos jéghanggal reccsen a gerinc visszhangzik a bokrokba taposás rebbennek a fészektelenek ott riadnak az őzikeszegények amott a bármivel megjelöltek itt futunk mi látók még megvan a szemünk nincsen kétség a vadászat elkezdődött egység stabil békét találok lassan bár csak önmagammal igaz ebben legalább a másokhoz szükséges szent szeretethazugság a legkevesebb test-ámen csak most jutott eszembe így a testem: és ha belül még mindig feszes volna? ha a gyilkos kor külsőmön túl nem hatolna? ha már az kénytelen – végig hűen nyűvődő viharköpenyem – túltenni magát a támadó időn azt se tudom igazán mikor kezdtem hogy romlásom holmival burkolászom – hisz mi mást szolgál ez a csinos csíkos vászon vagy az ujjpántos berber saru és a barnuló alkaron a tenger- türkiz túlhangsúlyos plasztikkarkötőm ó mennyi csel! és túlzásba sem vihettem még a hajam se festem ez az a barna amivel születtem és a has kar comb ereszkedni is csak – ha nyilván is – még nemrég… bár mintha ezzel meg nagyon is igyekeznék mint ifjú stréber aki előre köszön  folyamatos nyócker az édeskés dögszag délutánra elviselhetetlenné vált a melegben pedig addigra valaki arrébb vonszolta a fekete zsákot a köbméternyi rothadó nyers hússal véres-bűzös csíkot húzva a Szeszgyár utcán ami pedig már rég csak bitorolja a nevét: az üzemek mióta letarolva a kémény is milyen régen robbant már alá sőt már a rossz szellem a cefreszag is eloszlott és nem tudtak annyit hugyozni a férfiak kutyák a csatornacső-tövekbe hogy igazán beteljék vele az utca légtere ez a nagy véres nyershúsadag kellett hozzá hogy most megint elöntsön mindent a rothadás édes szaga – ez itt valamiért mindig így lesz
Szerző
Témák
irodalom vers

Nem csak fakanállal bohóckodik - interjú Gimesi Dórával

Publikálás dátuma
2019.03.10. 13:38

Fotó: Lakos Gabor
Azt mondják róla, ő a magyar bábszínházi látásmód egyik megújítója, aki új rangra emelte a színpadi szöveget. Emellett ifjúsági és gyerekkönyveket, valamint forgatókönyveket ír. Áprilistól egy nemcsak gyerekeknek szóló Verne-átiratot láthatunk a dramatizálásában, a Bábszínházban: 80 nap alatt a Föld körül – Gimesi Dórával. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, mibe fog, amikor éppen nem ír.
Körbeutazná a világot, ha tehetné? – Naná! Karácsonyra kaptam egy olyan világtérképet, amelyen minden ország aranyszínű, de ha lekaparjuk a felső réteget azokról a helyekről, ahol jártunk már, alatta színes lesz. Kaparás közben jöttem rá, hogy bár sokfelé megfordultam, az a világnak csak egy töredéke. A bakancslistám egy dologból áll: szeretném, ha életem végére több lenne ezen a térképen a színes folt, mint az arany. Ahogy a 80 nap alatt beharangozójában mondja Kuthy Ágnes rendező, én is végiglátogatnám a különböző országokat az Egyenlítőn innen és túl, megismerném a sokszínű kultúrák varázslatos lakóit, a változatos épületeket, a színes tájakat és az illatokat, ízeket, mosolyokat. Kipróbálnám az összes lehetséges régi utazási eszközt: gőzhajóval utaznék Hongkongba, az Orient expresszről bivalycsordát néznék, elefántháton barangolnék az indiai őserdőben, lóháton pipázgatnék a sziú indiánokkal, és végül léghajóval repülnék vissza Londonba… És útitársnak természetesen csakis Phileas Foggot választanám. – Volt már olyan esetleg, hogy valamelyik szereplőjétől kapott ihletet? Vagy hogy a saját hobbija mentődött át a történeteibe?      – Az enyémet nem, de apukám hobbiját már megírtam. Ő ugyanis szabad­idejében ásványgyűjtő, van egy több mint 3000 darabból álló csodálatos gyűjteménye. Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk kirándulni, ásványokat gyűjteni szerte az országban, így én is megszerettem a szebbnél szebb köveket. Az Istipisti és a kővirágok című mesém (amely a Csomótündér kötetben jelent meg) egy olyan királyfiról szól, aki beszél a kövek nyelvén és végül geológus lesz belőle.  – Úgy hírlik, ön is nagy gyűjtő, és hogy hatalmas gyerekkönyvgyűjteménye van… – A gyerekkönyvek ismerete és szeretete a szakmámhoz tartozik, de én az utóbbi időben már nem csak gyerekeknek szóló képeskönyveket gyűjtök. Külföldön ez egy nagyon erős irányzat, gyakorlatilag bármiről lehet szebbnél szebb képeskönyveket találni, nehéz témákról is. Bábszínházi dramaturgként is sokat lehet tanulni belőlük, hogy miképp mesélnek a képek nyelvén, kevés szöveggel történeteket. Egészen más az ember befogadói attitűdje, hiszen a kép másképp hordoz információt, mint a szöveg. Az egyik első ilyen könyvem Shaun Tan ausztrál illusztrátor több díjjal elismert, 2006-ban megjelent The Arrival („Érkezés”) című műve volt: ebben egy családapa a hazájában dúló háború elől egy olyan országba menekül, amely minden elemében más, mint az övé, mások a tárgyak, a formák, az ételek, a járművek. A történet arról szól, hogyan ismeri és szereti meg végül ezt a másik világot, ahová a végén a családja is megérkezik. Vastag könyv, bonyolult és szívszorító a történet, sokrétűek a karakterek és közben egyetlen mondatnyi szöveg sincs benne. Engem, a szavakkal dolgozó embert ez igazán lenyűgöz. Itthon valamiért nagyon ragaszkodnak az olvasók a szöveghez és ezért a kiadók is csak ritkán merik bevállalni a silent book műfaját. Pedig csodálatos illusztrátoraink vannak. A legújabb szerzeményem egy üdítő kivétel: Rofusz Kinga Otthon című képeskönyve. Gyönyörű, lírai könyv. – Külföldön a bábszínházat sem csak gyerekeknek szóló műfajként tartják számon… – Ez így van. Elképesztő szélmalomharcot folytatunk, nonstop olyan előadásokon, projekteken munkálkodunk, amelyek a nagyobbaknak szólnak, hogy minél több embert meg­győzzünk a sztereotípia ellenkezőjéről. Hogy a bábszínház nem csak abból áll, hogy fakanállal bohóckodunk, a gyerek nagyokat rötyög, miközben a felnőtt a telefonját nyomkodja meg az óráját nézi. Hogy esetleg a felnőtt is kaphat itt valamit, és hogy ez egyáltalán nem ciki. – Van olyan, hogy az írás mellett, esetleg helyette, annyira magával ragadja valami, elsodorja a szenvedély, hogy nehezen lát neki a munkának? – Ha írnom kell, nem szabad elkezdenem egy új regényt vagy sorozatot. Az olvasás és a sorozatnézés is olyan, amit nem tudok apránként, jól beosztva csinálni. Muszáj végigolvasnom/végignéznem az egészet (sokszor hajnalig), mert olyankor alámerülök egy történetbe és nem akarok kijönni, amíg nincs vége. És a csendben levés is magával tud ragadni, de azt tudatosan csinálom. Nekem nagyon kell néha a teljes csend. Amikor nem jönnek e-mailek, telefonok, amikor senki nem akar tőlem semmit. Ezt viszonylag ritkán engedhetem meg magamnak, de nyaranta mindig van egy hét, amikor át­megyek remeteüzemmódba, és az nagyon jó.

Gimesi Dóra

Bábszínházi dramaturg, rendező, író – számtalan ifjúsági színdarab, mese és regény, többek között a Csomótündér, a Macskaherceg és A tündér csizmája szerzője, valamint az Időfutár társszerzője. Magáról fontosnak tartja, hogy szeret olvasni, a bolhapiacon bogarászni és Shakespeare-t meg Rejtőt idézni. Szereti a Lear királyt, a Csillagok háborúját, Neil Gaiman képregényeit (a Coraline-t bábszínházra is dramatizálta nemrégiben), a színes cipőket és a tejberizst eperlekvárral.

Szerző