Előfizetés

A védelem ára

Néhány nap kellett csak hozzá, hogy az Orbán-kormány két, betonkeménynek tűnő kommunikációs panele megrepedezzen. Kiderült: nem mi óvjuk meg a keresztény Európát a migrációtól, hiszen a déli kerítés megkerülésével bevándorlók tízezrei utaznak át rajtunk Ausztriába – ráadásul, a „megvédett" közösség rég nem tekinti Magyarországot keresztényi államnak, európainak is alig. A Fidesztől szabadulna pártcsaládja, az unió kereszténydemokratáit összefogó Néppárt: nemcsak kínos, de az európai parlamenti választások előtt veszélyes is számukra a polgári szalonban ordítva migránsozó, bicskáját a thonet asztalba állító vidéki rokon.
Orbán Viktor híveinek mindez annyit jelenthet, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, még keményebben kell kitartaniuk vezérük mellett. Pedig a kudarc a propaganda egy fontos, veszélyes következményére is rámutat – már azon túl, hogy a látványkerítés minden magyarnak 27 ezer forintjába került.
A következmény az, hogy minden alkalommal, amikor a Fidesz megvédi az országot valamitől, szegényebbek leszünk. „Megvédtek" minket a menekültektől, akik a többség számára láthatatlan és félelmetes ellenséggé váltak. Megvédtek a „sorosista" szervezetektől is: a hatás nem maradt el, ott tartunk, hogy a civil kifejezés szitokszóként sziszeg, az ország egyik legjobb egyeteme pedig Bécsbe költözik. Most akarják megvédeni az MTA ingatlanállományát – ahogyan korábban a magánnyugdíjpénztári vagyont einstandolták.
A védelem hangsúlyozása önmagában is ellenségképet produkál, újabb falakat állít közénk. Évek óta nincs érdemi párbeszéd ellenzéki és kormánypárti tábor között, helyette dróthálók résein fröcsögünk egymásra jól körülzárt táborainkból. Közben a migránsmumus átsétál a megosztott, indulataitól vergődő országon. Körül se néz – minek maradna ennyi kerítés között.

Weber felelőssége

Emlékszem, a NATO-, illetve EU-csatlakozásunkról döntő referendumok idején tele volt a hazai sajtó azzal a megállapítással, miszerint most végre mi magunk dönthetünk arról, hová tartozzunk, milyen irányt vegyen Magyarország fejlődése. Holott már 1989-es felszabadulásunk sem önerőből történt. Nem tömegtüntetések járultak hozzá az addigra jócskán felpuhult kommunista diktatúra spontán összeomlásához hazánkban, és nem is annak a satnya fiatalembernek a gyújtó hangú beszéde váltotta ki Nagy Imre újratemetésén. Valamivel korábban Máltán Mihail Gorbacsov biztosította amerikai partnerét arról, hogy Moszkva nem gördít akadályt a keleti blokk államainak demokratizálódása útjába. 
A nagyhatalmaktól ajándékba kapott szabadságunkat pedig mindössze két évtized múltán úgy meguntuk, hogy 2010-ben önként vettük a jármot újból a nyakunkba. Orbán Viktor kilencévnyi pusztító regnálását követően most ugyanúgy a nagy- és középhatalmak vezetőinek számításán múlik a hazai demokraták törekvéseinek sikere, mint egykoron. Ismerjük ezt a szituációt. Az 1849-es orosz intervenció árnyékában Kossuth hiába reménykedett a szavak szintjén szabadságszerető brit diplomácia jóindulatában. Az európai erőegyensúlyt féltő Palmerston külügyminiszter ezt mondta a cár követének: „Talán igazuk van, de végezzenek velük minél hamarabb!”
Érthető, hogy Manfred Weber félti az Európai Néppárt egységét. De ha a csúcsjelölt félreteszi az értékelvű politizálást, s hideg fejjel mandátumbecslésbe bocsátkozik, akkor is látnia kell: a magyarországi kormánypárt bűneinek eltussolása esetén az EPP-ből kilépő politikai formációk jóval több képviselői helyet vesznek el a néppárti frakciótól, mint amennyit a bennmaradó Fidesz biztosítana számára. Orbán Viktor természetesen tisztában van azzal, hogy eddigi destruktív tevékenységét kizárólag európai pártcsaládjának mandátumféltésből eredő passzivitása tette neki lehetővé; éppen e néppárti opportunizmusból lett elege most azoknak a tagpártoknak, amelyek a magyar miniszterelnök aposztrofálása szerint az EPP „liberális szárnyát” képezik. 
Orbán jól tudja, hogy a szóban forgó néppárti „védőernyő” nélkül ő is az EP jobboldali radikálisainak sorait erősítő Kaczynskiék sorsára jutna, hiszen a szintén antidemokratikus varsói kabinet ellen imponáló gyorsasággal léptek fel az uniós intézmények. A Fidesz elnöke a rá leselkedő veszély tudatában kétségbeesett kármentésbe kezdett Weber meggyőzése érdekében: valamiféle baloldali ármánynak próbálja tulajdonítani az őt érő kritikákat, illetve komédiába illő gesztussal ígéretet tett, hogy leszedeti pártjának Európa-szerte botrányt kiváltó plakátjairól az EB néppárti elnökét, hogy helyette a szocialista alelnököt nevezze ki Soros „beépített emberének”.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Orbán Viktort a magyar választópolgároknak kell eltávolítani a hatalomból, ezt helyettünk senki se teheti meg. De azért az EU sokat tehet, hogy a már-már a hatalom kizárólagos birtoklására törő magyar kormányfőt megállítsa egy kritikus ponton. Ezért nyugszik most oly nagy felelősség Weberen.

Egér nőnapra

Ez az egér egy ápolónak jutott. Egy magyar nővérotthonban, éjszaka. Rápottyant egy nehéz nap után az elfáradt, aludni akaró dolgozóra. Aki családjától távol, már nem fiatalon, segítség nélkül próbálja az életét rendezni. Havi 140 ezer forintból. Annyi fizetésből, amennyi a hegyvidék szépasszonyainak egy wellness hétvégére vagy egy sétára a belváros üzleteiben éppen hogy elég.
Az eset elszenvedője azon ápolónők, szakdolgozók közül való, akik a kórházban, az intenzív osztályon, a sürgősségin dolgoznak nap mint nap. Nőnapon is. Az idősápolásban, a gondozásban, a mentésben. Sokuk - szerencséjére - családdal, társsal, gyerekkel, unokával, dupla női szerepben. De milyen megbecsülést tapasztalnak, ha ezt a női foglalkozást választják? 
A kormány nagyszabású tervei, ezek a jól felfújt luftballonok sorban kipukkadnak. Hiába a béremelés, elvitte hatását a megemelt minimálbér. A nővérotthonok felújítása, építése, legalább tíz éve állandó ígéret. Most már iszonyú sok hadra fogható kéz, szív, agy hiányzik az egészségügyi ellátásból. Főleg az időseknek . Mert ezek az „ágyblokkolók” a kórházakban, az „elfekvők” lakói, az idősotthonok gondozottjai már nem tudnak kiállni az érdekeikért. Egyetlen kapcsolatuk a világhoz az ápolónő, meg a női szívvel, érzékenységgel rendelkező férfi ápoló.
Pedig ide kellene a legtöbb értő figyelem, mert a legelszántabb családok sem bírják sokáig. Az idősebb emberek gyakrabban szenvednek traumás sérüléseket, ehhez több rehabilitáció és ortopédiai szolgáltatás lenne szükséges, miközben a szellemi károsodás bármelyik foka is megjelenhet. De a magyar egészségügyben az idős betegek is elszigetelten várják sorsukat. Mert az egészségügyi szolgáltató, az egészségpolitika elmulasztja észrevenni őket. Magyarországon csak a macsó, férfi gondolkodás, az efféle orvosi, klinikai szemlélet létezik az egészségügyben. Bár a hatályos törvény az ápolás felügyeletét az orvosok alá rendeli, nem mernék megkérdezni egy orvost sem az ápolási folyamatról, az ápolási terv újratervezésének szempontjairól. Arról, hogyan kell megetetni egy százéves beteget.
Miben különbözik ez a hagyományos orvosi gondolkodástól? Az ápolók képesek arra, hogy a mindennapi döntéshozatalban olyan megoldásokat találjanak, amelyek megerősítik az emberi kapcsolatokat. Ezért kérik a társadalmat arra, hogy engedje meg: többen dolgozhassanak a szociális ellátásban, a kórházak fokozott ápolást igénylő betegeinek ellátásában. Legyen több szakember, szakdolgozó, gyógytornász fizikoterápiás szakember a rendszerben. Hogy gyakorolhassák az empátiát, és biztosítsák az emberek integritását testileg és lelkileg minél tovább. 
A macsó kultúra és egészségügyi ellátás nem az ápolás szinonimája. Most a szervezeti struktúrák és az irányítás módjai a hagyományos férfiuralmat mutatják. Csúcskórházban, magánegészségügyben dolgozni az igazi, ott gyógyulni státusz szimbólum. Az az egyensúlyvesztés különösen érinti a „kisebbségeket” - a szegényeket, az időseket, a nemzeti kisebbségeket, az idősebbeket, a fogyatékkal élőket. Akiket pedig mindenhol segíteni kellene, női aggyal, kézzel, szeretettel. 
Az ápolók szakmai elhivatottságában az etika központi jelentőségű. A gondolatot be kellene illeszteni egy nagyobb társadalmi kontextusba, ahol a női szerep és az ápolás a legmagasabb szintű morális tett. Így a nők gondozásban, támogatásban nyújtott szerepe a helyére kerülne a társadalomban, akár otthon történik, akár intézetben vagy a klinikai ellátásban. 
Meggyőződésem szerint a nőket lehet másképpen is értékelni, mint ahogy az a Nőnapon szokásos. Ez a megállapítás bizony erősen szembe megy az államilag elvárt, szinte hivalkodó anyasággal és az idealizált női léttel, ahol a gyerekek, unokák számával mérik az ember, a nőiesség értékét. De én vállalom. Az ápolók világában statisztikailag több az egyedülálló nő. Család, „sikeresnek” mondott párkapcsolat nem jut mindenkinek, sokan egyedül élik meg a gondjaikat, mert tanultak, dolgoztak, idős szülőt elgondoztak. Mások nem találtak párt, mert a fáradt ápolónővel, műtősnővel nem lehet minden este bulizni. Meg az ápolókra vetülő stigma miatt is könnyen egyedül lehet maradni. 
Tegyük meg, hogy ebben az évben megöleljük a szingli ápolónőket, akik nem randevúkon, elegáns wellnessközpontban töltik az idejüket, hanem a Nőnapon is bemennek a „szent taposómalomba” dolgozni, túlórázni, ünnepnapon többletmunkát vállalni. A világ legszebb női foglalkozását elvégezni, amit egész szakmai életükben gyakorolnak. 
Köszöntsük őket. Őt is, a kisegérrel találkozó Ápolónőt, és írjuk ezt a szót a lehető legnagyobb betűvel.