A cipészmester lábnyoma

Egy miskolci kézműves csizmadia és cipészmester sorra nyeri a legjobbaknak kiírt európai cipőkészítő bajnokságot, de vállalkozásához itthon már alig talál utánpótlást.

Kovács J. Attila története olyan, akár a legkisebb királyfié, vagy a három szabólegények legfiatalabbikáé.

Ahhoz, hogy ma ő lehessen Európa egyik legjobb kézműves cipészmestere, először szülővárosát, Nagyváradot kellett elhagynia, aztán pedig a családi cégből is lépni kellett tovább, hogy önállóvá válva a saját gondolatait és elképzeléseit valósítsa meg. Egy olyan családban, ahol már a dédpapa is hagyományosan ezt a mesterséget űzte, talán fel sem merülhetett, hogy a dédunoka más pályát kezd, s a dolgok rendjén változtat. Neki ez eszébe sem jutott: beszippantotta a kicsi műhely hangulata, s megtanult előbb a bőrrel, a szerszámokkal, később pedig már a vásárlókkal is bánni, a megfelelő iskolákat elvégezve pedig ő maga is a családi vállalkozás része lett.

A boldogulás reménye hozta át a famíliát s a céget is a nyolcvanas években Magyarországra, ahol elsősorban ortopéd cipőket kezdtek gyártani. Kovács J. Attila édesapja ekkor már rendszeresen indult, s nyert érmeket olyan nemzetközi versenyeken, ahol a mesterségbeli tudást egy vagy két pár, az utolsó mozzanatig maga által készített lábbelin kellett bemutatni. Később ringbe szállt a fia is, s ma már ő Európa legsikeresebb cipészbajnoka. Wiesbadenben háromévente rendezik meg a Kézműves Cipőkészítők Európai Bajnokságát, ahol a miskolci cipészmester rendre elhozza kategóriái aranyérmeit. Így volt ez az idén is, amikor mind a négy pár benevezett cipője aranyat nyert és egy különdíjat is kapott.

Műhelyének bemutatótermében ott sorakoznak a korábbi versenyek nyertesei. Az egyiken öltésnyi varrás sem látszik a felsőrészen, egyetlen darab bőrből varrta, nincs sehol toldás benne, még a sarkánál sem, ahogy mások általában megoldják az úgynevezett egybeszabott darabokat. Egy ilyen műremeknél három dimenzióban kell fejben tervezni, s minden milliméter számít a szabásnál. A felső részét úgy festették meg, mintha míves fából készült volna az anyag, s ehhez idomul a sarok talpi része, ami a szemnek általában láthatatlan. Nem úgy a tervezőnek, aki intarziás famintát álmodott a cipő ezen részébe, s rétegről rétegre ragasztgatta össze a kimetszett lapokat. Egy másik, békabőrből készített műremek talpán egy korona, s párján egy béka ábrázolás és a „Frog King” felirat jelzi a klasszikus Grimm-mesei motívumot.

S mielőtt a szívünkhöz kapnánk, hogy a béka védett állat, megjegyzi: minden bőr külföldről érkezik, eredetigazolással és egyéb dokumentációval, s általában a külön erre a célra tenyésztett vagy az elhullott állatok bőrét készítik ki jellemzően olasz műhelyekben. Magyarországon ez a szakma is áldozatául esett a könnyűipar rendszerváltás utáni látványos leépítésének, ma már nincs az országban rendes cserzőműhely, pláne olyan, ahol másfél évig, természetes és hagyományos módon, és nem gyorsított eljárásokkal teszik edzetté és puhává a bőrt. Ennek megfelelően eleve az alapanyag is drága, egy négyzetméter különleges bőr ára harminc-negyvenezer forintnál kezdődik.

Az európai cipészbajnokságra legfeljebb két férfi és két női párral lehet nevezni. Kovács Attila eddig minden alkalommal négy pár cipővel nevezett, noha ez nagyon sok munka, s a vállalkozástól is elveszi az időt: a mostani darabokat két hónapig készítette. Azt mondja, neki nem egy, hanem nagyon sok cipőötlet jár a fejében, s buzog benne a vágy, hogy az időtállókat kész termékként is megalkossa.

Ahogy két dudás nehezen fér meg egy csárdában úgy két, a szakmáról erős vízióval rendelkező cipésznek is jobb, ha külön úton halad, még akkor is – vagy épp azért -, ha apáról és fiúról van szó. - Ha maradok Debrecenben, nagyon sokat tanulhattam volna még az édesapámtól, de talán sosem állok igazán a saját lábamra és nem tudok kiteljesedni. Nehéz döntés volt, de utólag is jónak bizonyult, hogy önálló vállalkozást indítva Miskolcra költöztem – mondja.

Az első két év keserves volt, bele kellett tanulnia abba, hogyan kell elvezetni egy céget, irányítani embereket. A vállalkozásban – amely az alaptevékenységen túl exkluzív férficipőket is gyárt – rajta kívül még tízen dolgoznak. Egy kihalófélben lévő szakma képviselői, akik a korábbi nagyüzemek bezárása után találtak menedéket a miskolci családi házban berendezett műhelyben. Az elvándorlás nem jellemző, a legtöbben évek óta itt dolgoznak. Ám ha nyugdíjazás vagy tartós betegség miatt kiesnek, nemigen lehet már pótolni őket. - Két éve folyamatosan keresünk kollégákat, és nem találunk. Akár ma fel tudnék venni három embert, annyi a megrendelésünk. Sajnos azonban nincs utánpótlás, olyan meg pláne, aki a magas szintű, igényes kézi munkát el tudja végezni – mondja a tulajdonos. Most egy bőrdíszműves új kollégájuk van, az ő kitanítását magukra vállalták. Cipészképzés ma jelenleg csak Martfűn folyik, a hajdani Tisza-cipőgyár utódcégei azonban fel is szívják az eleve szűkös kínálatot. - Nagyon jó, hogy létezik szakmunkásképzés, de sajnos jelenleg ezekbe az iskolákba zömében olyanok jelentkeznek, akiket máshová – például gimnáziumba - nem vettek fel. Az én gyerekeimben hiába van arra szándék, hogy folytassák ezt a mesterséget és tovább vigyék a vállalkozást, ha nem találnak majd ember, aki velük dolgozzon - panaszkodik.

Pedig a szakma gyönyörű, s neki magának nem csak a különleges minőségű, egyedi férficipők vagy a versenyre megalkotott műremekek, hanem a deformált lábakra való ortopéd cipők készítése is örömet okoz. Ha gyerekeknek gyártanak ilyen szandált, arra általában rávarrják a leendő gazdák kedvenc mesefiguráit, a felnőtt lábbeliknél pedig a lehetőségekhez képest megpróbálnak nemcsak egészségügyi, de esztétikai szempontokat is figyelembe venni, miközben a legfőbb cél persze az, hogy visszaadják a mozgás szabadságát.