A közös lista megoldható

Mondják: az amerikaiak, miután minden rossz megoldást kipróbáltak, általában próbálkoznak a jóval is. Itt, Európában az a hagyomány, hogy csak akkor gondolsz végig valóban alaposan valamit, ha már eljutottál a legrosszabbhoz. Az alábbiakban azt javaslom; a végiggondolással jussunk el a legjobbhoz!
AZ Európai Parlamenti választásokról beszélek, és egy közös lista mellett érvelek. Még nincs késő. Számomra felfoghatatlan, hogy 2018. április 8. éjszakája után az ellenzéki pártok miért bíznak jobban az állami szavazatszámlálásban, mint egymásban és a bizonyítottan jó kutatási eljárásokban? Mert kérdezem: mit fog gondolni a Momentum, ha a 4,97 százalékos adattal szembesül, és mennyire fog örülni esetleg a DK az 5,07 százalék eredménynek? Pedig ennek igen nagy a kockázata.
Most az ellenzéki pártok ott tartanak, hogy külön indulnak, és ebből akár a figyelmet kilenc felé fogácsoló önálló ellenzéki lista is lehet akár. Szerintem rossz az irány. Van más megoldás. Legelébb az lenne szükséges, hogy a már sok belső harccal kimunkált ellenzéki pártlisták vezetőiből készüljön – akár sorsolás útján, vagy az abc nyomán – egy közös lista. A pontos hely majdnem közömbös, a végén 15 helynél több úgysem játszhat, és a végleges mandátumátvételt, a belső osztozkodást nem is a listán lévő pozíció határozná meg.
A Jobbikot szükségtelennek és indokolatlannak látom bevonni, az LMP létének oka a közös fellépés vagy siker megtorpedózása, tehát szerintem ők se játszanak. Mások beléphetnek (Kétfarkúak, Liberálisok) a közös és egyetlen valódi ellenzéki alternatívát jelentő listára, és megegyezhetnek a következőkben:
1. Mindenki hirdeti a saját programját, népszerűsíti a listavezetőjét, és a közös lista megszavazását kéri híveitől. Valamint azt, hogy az őt elérő kutatóknak a választója mondja meg, melyik ellenzéki párt híveként szavazott a közös listára. A kampányban a kevés anyagi erőforrás egyesíthető, az egymás elleni testvérharc felfüggeszthető.
2. Hogy az aznapi vagy előző estés kutatás, amely az egységes lista támogatói között kimutatja a pártok valós támogatottsági arányait, egy klasszikus exit poll, vagy más, kellően auditált és az érintett pártok által elfogadott és felügyelt kutatás lesz-e, az már mindegy. Egy 5000 fős, szakmailag korrekt minta erősen 1 százalék köré szoríthatja a mérési hibát.  
3. A kutatás költségei pontosan megbecsülhetők: 15-20 millió forint. Ezt áprilisban nagy biztonsággal össze lehetne szedni azoktól az állampolgároktól, akiknek országos többsége bizonyítottan közös listát igényel, de követelni nem tud. 
Ha ezt az eljárást követnénk, akkor nem fenyegetne az akár több pártnál is 5 százalék alatti támogatottság miatt szavazat és mandátumvesztés. Sikerülne maximalizálni az ellenzéki támogatottságot, és ennek sikere lélektanilag mindennél fontosabb az önkormányzati választások előtt. Közben kialakulnának azok a belső arányok, ahogy az őszi jelöléseken az ellenzéki pártok majd megosztozhatnak. És éppen ez alapján mennének Brüsszelbe a képviselőik: kinek hány hely jut, annyi képviselő a saját pártlistájáról.
Sajnos ez annyira kézenfekvő és nyilvánvaló megoldás a NER álnok csapdarendszerére, eltorzított nyilvánosságára, hogy ennek elvetése esetén tényleg tovább kell gondolni: miért van ez így? S akkor aztán tényleg eljuthatunk a legrosszabbhoz. Pedig háromszor már kipróbáltuk.
Frissítve: 2019.03.12. 09:30

Gyengélkedő akadémia

Az alábbiakban nem a közel két évszázada alapított, jelenleg politikai ostrom alatt álló tudományos csúcsszervezetünkről, a Magyar Tudományos Akadémiáról lesz szó. Egy sokkal szerényebb jelentőségű, nem a legnagyobb magyar által életre hívott intézményről, a labdarúgó akadémiai rendszerről esik most rövid értekezés. Elöljáróban engedtessék meg némi szómagyarázat. Az akadémiai jelző – legalábbis eddig – a magyar nyelvben a magas szintű teljesítményt, a kiemelkedőt, a nemzetközi mércével mérhetőt jelentette.
Tizennyolc éve lépett be a magyar labdarúgás utánpótlás-nevelésébe a legtehetségesebbeket megcélzó akadémiai képzés. Mára az ezzel foglalkozó szervezetek száma a másfél tucatot is meghaladja. Lényege: kollégiumi elhelyezés, a napi kétszeri edzéshez, az edzőtáborokhoz, a hazai bajnoksághoz, a nemzetközi programokhoz igazodó iskolai-tanulmányi elfoglaltság, a reménybeli külföldi szerződést olajozó nyelvtanulás, a nagy fizikai terhelést lehetővé tevő étkezés, kiemelt orvosi felügyelet, stb. Nem olcsó mulatság…
A kezdeti évek – mint mindenütt, és érthetően – útkereséssel, a külföldi minták hazai adaptálásával teltek el. Gondolom, ezért méltányos, ha csak az említett időszak második felétől nézzük a teljesítményt. Ugyancsak korrektnek vélem, ha a rendszer eredményességét a több éves akadémiai előélettel felnőtt korba lépő játékosokon kérjük számon: a tizenkilenc éves korosztály Európa-bajnoki szereplése tükrében.
A 2010-2018 közötti kilenc évben Magyarországnak egyszer (2014) sikerült a legjobb nyolc közé eljutnia. Közben a portugálok ezt hétszer, a szomszédok közül az osztrákok és a szerbek négyszer, a horvátok és az ukránok háromszor abszolválták. Csak érdekességként: a magyar produktumra – többek között – az izlandiak, az észtek, a litvánok és a finnek is képesek voltak. Tao, stadionépítési megalománia, a labdarúgás közvetlen és közvetett politikai-kormányzati megszállása nélkül. Némi malíciával jegyzem meg, hogy amikor még nem volt a napjainkat jellemző görcsös, igen sok közpénzbe kerülő, ám sikertelen akarás, 2006-ban az U17-es korosztály ötödik, 2008-ban az U18-as harmadik helyen végzett az Európa bajnokságon. Nem szólva húsz éveseinkről, akik bronzérmet nyertek a világbajnokságon. A közismert magyar fordulattal is élhetnék: lám-lám, a pénz nem minden. Főleg, ha dilettáns akarnoksággal vegyül. 
Azért ne lépjünk túl ilyen könnyen a pénz mérhetetlen mennyiségén. Ha összeadjuk a magyar fociba ezen időszakban bezúdított forintesőt (tao, labdarúgásra fordított egyéb közvetlen és közvetett központi-önkormányzati költségvetési tételek, szponzorációk, hirdetések, tv díjak, stb.), az az ezermilliárdot is meghaladja. Ennek fényében az eredmény több mint lesújtó. Válogatottunk tartósan a világrangsor félszázadik helye közelében tanyázik, enyhén szólva nem volt diadalmenet egyszeri szereplésünk a legutóbbi kontinens bajnokságon, miként klubcsapataink is rendszeresen a futottak még kategóriába soroltatnak a nemzetközi kupákban. Sajnos kihagyhatatlan: rendszerünk e tizennyolc év alatt egyetlen olyan játékost sem tudott kibocsátani, aki valamelyik topbajnokság élklubjában meghatározó labdarúgó lett volna. Szemben számos kis lélekszámú, szegény, különösebb futball tradíciókkal nem rendelkező országgal. De félre ezekkel az állandó kitekingetésekkel, nézzük, mi van itthon.
Tizenkét csapatos nemzeti bajnokságunk, mondhatni, teljes érdektelenség mellett zajlik. Fehér hollónak számít, ha egy-egy bajnoki forduló átlag nézőszáma súrolja a háromezret. Ezt a produktumot mintegy háromszáz, nem kevés esetben vérlázító javadalmazásért szerződtetett játékos és szakmai stáb állítja elő.
Majd két évtizedes akadémiai képzésünk kegyetlen látlelete, hogy a „magyarprofi” bajnokságban tizennyolc évi „akadémiázás” után több mint száz, többnyire másod-harmad rangú légiós alkalmazására szorulunk az olyan-amilyen üzletmenet fenntartása érdekében. Hiányzik a nemzetközi eredményesség, katasztrofálisan foghíjasok az új stadionok lelátói is. Vigasz lenne, ha elmondhatnánk, hogy labdarúgásunk azért mind jobban teljesíti legfontosabb társadalmi küldetését, azaz nagyon sok fiatalnak, felnőttnek kínál rendszeres testedzési lehetőséget, egészséges szabadidős szórakozást. Azonban itt is mellbevágó a valóság. A környező országokban jóval nagyobb, lakosságarányhoz viszonyítottan pedig esetenként többszörös az igazolt játékosok száma. Hajrá, MLSZ! 
Szerző
Tibor Tamás
Frissítve: 2019.03.12. 09:31

Erika

Mindjárt öt. Az asszony már reggel óta áll az asztal mögött. Előtte fekete műbőr dobozban az Erika. Tízezret kér érte, ezt eldöntötte, nem kevesebbet. Mégiscsak egy működő írógépről van szó, két színű szalaggal! Javítót is ad hozzá. Egy kis flakon fehér folyadék, a teteje beszáradt ugyan, de ha egy gemkapcsot kihajtogat, a végével kiszúrhatja a beszáradt részt. Hallani, ahogy lötyög a folyadék, szóval jó az még – mondta az unokáknak a hét elején, amikor végre elszánta magát, hogy eladja az Erikát. 
A gép ötven éve ugyanott lakott: az ágy vége és a szekrény között, a földön. Innen vette elő éjszakánként, amikor a tanmeneteket írta. Az elsőt még valamikor 72-ben. A rugalmas tantervek felszabadítják a pedagógusok kísérletező kedvét olyan kérdésekben is, amelyek eddig számukra nem voltak megengedettek. Még ma is kívülről fújja a párthatározatot. Aznap, amikor megjelent a Népszabadságban, összeszedte a megtakarított pénzét (a hiányzó ötszázat az anyjától kérte el, egy év múlva persze visszafizette), és elment az ÁPISZ-ba. Két évvel korábban nézte ki az Erikát, de akkor nem engedhette meg magának: épp iskolába ment a gyerek.
„Anyukám, dobd már ki ezt a porfogót – mondta évente kétszer a nagy fia, tavasszal és ősszel a nagytakarításnál. – Nem is írsz már vele, ott a számítógép!” Az tényleg ott van, de mit tudhat az a dög az életéről? Hogy hány kérvényt írt ezzel a géppel az IKV-nak, a HKI-nak, a Tanácsnak, az Oktatási Osztálynak, a Szakszervezetnek, a Pártbizottságnak? Hányszor ment be az Erika a zaciba huszadika után, és hányszor mentek be ők a Dezsővel, hogy hosszabbítást kérjenek? „Nagymama, az mi a dobozban?” – kérdezgette a kisebbik unoka, valamikor 15 éve. „Egy írógép. Tudod, azzal írt a nagymama, amikor még fiatal volt” – mondta, és kipattintotta a két fület. „A merevlemez külön van?” – bökött rá a gyerek, szemmel láthatóan fitymálva a használhatatlannak tűnő számítógépet. Biztos olcsóbb volt az integráltnál. 
Mindjárt öt, és ő csak áll az asztal mögött. Az emberek néha megállnak, tapogatják az Erikát. Néhány férfi leüt egy billentyűt, aztán egy másikat, figyeli, hogy emelgeti a szalagot a vezető. Egy harmincas, szemüveges fiatalember látszólag nagyon lelkes. Kétezret ajánl érte, azt mondja, most nyit irodát, ez lehetne az ügyféltérben a diszpléjen. Az vajon mi a fene – gondolja –, de ennyiért ki van zárva. „Kettőezeröt?” „Tíz. Ennyi, nem kevesebb.” 
Hat óra. Mindjárt zár az ócskapiac. Nagyon kellene a pénz. A múlt héten elromlott a vízforraló, és a mikró is alig melegít. Ha tízért elmenne az Erika, legalább a fele visszajönne. Észre se veszi a szemüvegest, aki megint ott áll az asztala előtt. „Legyen öt” – mondja. Tesz egy utolsó próbát. „Nyolc?” „Sajnálom, ötnél többet nem ér” – és elindul. Az életem – gondolja az asszony. „Rendben. A magáé. Vigyázzon rá.” 
Szedelőzködik. A szemüveges még visszajön. „Ha érdekli, hova került, csak jöjjön el az irodába, tetszeni fog!” „Feltétlenül.” A mikrót az unokájával veszi meg – határozza el. – És az büszke lesz rá, hogy nem a legolcsóbbat választja majd.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.03.12. 09:29