Mindjárt öt. Az asszony már reggel óta áll az asztal mögött. Előtte fekete műbőr dobozban az Erika. Tízezret kér érte, ezt eldöntötte, nem kevesebbet. Mégiscsak egy működő írógépről van szó, két színű szalaggal! Javítót is ad hozzá. Egy kis flakon fehér folyadék, a teteje beszáradt ugyan, de ha egy gemkapcsot kihajtogat, a végével kiszúrhatja a beszáradt részt. Hallani, ahogy lötyög a folyadék, szóval jó az még – mondta az unokáknak a hét elején, amikor végre elszánta magát, hogy eladja az Erikát.
A gép ötven éve ugyanott lakott: az ágy vége és a szekrény között, a földön. Innen vette elő éjszakánként, amikor a tanmeneteket írta. Az elsőt még valamikor 72-ben. A rugalmas tantervek felszabadítják a pedagógusok kísérletező kedvét olyan kérdésekben is, amelyek eddig számukra nem voltak megengedettek. Még ma is kívülről fújja a párthatározatot. Aznap, amikor megjelent a Népszabadságban, összeszedte a megtakarított pénzét (a hiányzó ötszázat az anyjától kérte el, egy év múlva persze visszafizette), és elment az ÁPISZ-ba. Két évvel korábban nézte ki az Erikát, de akkor nem engedhette meg magának: épp iskolába ment a gyerek.
„Anyukám, dobd már ki ezt a porfogót – mondta évente kétszer a nagy fia, tavasszal és ősszel a nagytakarításnál. – Nem is írsz már vele, ott a számítógép!” Az tényleg ott van, de mit tudhat az a dög az életéről? Hogy hány kérvényt írt ezzel a géppel az IKV-nak, a HKI-nak, a Tanácsnak, az Oktatási Osztálynak, a Szakszervezetnek, a Pártbizottságnak? Hányszor ment be az Erika a zaciba huszadika után, és hányszor mentek be ők a Dezsővel, hogy hosszabbítást kérjenek? „Nagymama, az mi a dobozban?” – kérdezgette a kisebbik unoka, valamikor 15 éve. „Egy írógép. Tudod, azzal írt a nagymama, amikor még fiatal volt” – mondta, és kipattintotta a két fület. „A merevlemez külön van?” – bökött rá a gyerek, szemmel láthatóan fitymálva a használhatatlannak tűnő számítógépet. Biztos olcsóbb volt az integráltnál.
Mindjárt öt, és ő csak áll az asztal mögött. Az emberek néha megállnak, tapogatják az Erikát. Néhány férfi leüt egy billentyűt, aztán egy másikat, figyeli, hogy emelgeti a szalagot a vezető. Egy harmincas, szemüveges fiatalember látszólag nagyon lelkes. Kétezret ajánl érte, azt mondja, most nyit irodát, ez lehetne az ügyféltérben a diszpléjen. Az vajon mi a fene – gondolja –, de ennyiért ki van zárva. „Kettőezeröt?” „Tíz. Ennyi, nem kevesebb.”
Hat óra. Mindjárt zár az ócskapiac. Nagyon kellene a pénz. A múlt héten elromlott a vízforraló, és a mikró is alig melegít. Ha tízért elmenne az Erika, legalább a fele visszajönne. Észre se veszi a szemüvegest, aki megint ott áll az asztala előtt. „Legyen öt” – mondja. Tesz egy utolsó próbát. „Nyolc?” „Sajnálom, ötnél többet nem ér” – és elindul. Az életem – gondolja az asszony. „Rendben. A magáé. Vigyázzon rá.”
Szedelőzködik. A szemüveges még visszajön. „Ha érdekli, hova került, csak jöjjön el az irodába, tetszeni fog!” „Feltétlenül.” A mikrót az unokájával veszi meg – határozza el. – És az büszke lesz rá, hogy nem a legolcsóbbat választja majd.