Az igazság szubjektív változata

Nem lehet nem hinni Michael Jackson két "kisbarátjának", miközben az elbeszélés nem bizonyíték.

A tapasztalt dokumentumfilmes Dan Reed megosztotta a világot a Neverland elhagyása című művével. A Michael Jackson pedofíliáját és két „kisbarátjának” visszaemlékezéseit kétszer két órában bemutató produkció láttán megmozdult a világ. A rajongók felháborodtak és legszívesebben keresztre feszítenék a filmkészítőket, a film állításait tényként kezelő újságírókat és kritikusokat, de leginkább a megszólaló Wade Robsont és Jimmy Safechuckot. Nem véletlen ez a szélsőséges reakció, hiszen pontosan ugyanez történt, amikor Jacksont kétszer meggyanúsították a pedofília vádjával. Pluszt most az jelent, hogy a két egykori áldozat és családtagjai arccal és névvel vállalják a múltat. Azt a múltat, amit most igaznak és hitelesnek éreznek. De az oral history nem bizonyíték.

A Neverland elhagyása interjúfilm, amelyben Wade Robson és Jimmy Safechuck részletesen elmesélik, hogyan találkoztak a popikonnal, ő hogyan „csábította el” őket és a családjaikat a kedvességével és a nagylelkűségével, majd az intenzív barátságból hogyan vált szexuálissá a kapcsolatuk. Mesélnek arról, hogy milyen érzés volt a számukra, hogy különlegesnek érezhették magukat, mert a bálványuk egyszer csak ott volt a közelükben, és milyen volt tudomásul venni, amikor az euforikus időszak után jött egy újabb fiú.

Dan Reed rendezésében az a profi, ahogyan pszichológiailag szerkeszti az interjúkat: hagyja, hogy a néző gondolkozzon azon, hogy mit gondol a két fiatalemberről, a zenész iránti lelkesedésükről, elszenvedett fájdalmaikról. Nem próbálja azt sulykolni, hogy ők voltak az ártatlanok, mivel Jacksonnal zajlott barátságuk számos stációját végig veszi, illetve arról a kényes tényről is szó esik, hogy annak idején miért hazudott Wade Robson a médiában, majd később a bíróságon eskü alatt. De, amit és ahogyan most mondanak, nem lehet nem elhinni: mély és őszinte átéléssel, megrendültséggel beszélnek – nincs az a hazugság a világon, amit így lehet elmesélni.

Dan Reed ráadásul még azt sem szeretné, hogy Robsont és Safechuckot, különösen a családjukat szimpatikusnak lássuk (előbbi egyértelműen nem az). A nyilvánvaló dramaturgiai cél az volt, hogy hatalomtól, pénztől, népszerűségtől bevaduló, vagy akár abba beleroppanó emberek sorsát megmutassa. Jackson úgy csábított el mindenkit, hogy a vágyaikat teljesítette. Tetszik, nem tetszik, a fiúk szerelmi viszonyról vallanak. A Neverland elhagyása némi cinizmussal, elképesztően ügyesen illusztrálja, hogy hogyan tud az ember hazudni önmagának. Mert azt senki sem mondja, hogy a szülők, akik többnyire ott voltak az abúzusok közelében, soha nem láttak, hallottak, gyanítottak semmit. Miközben ajándékokat fogadtak el, mondjuk egy házat. A Neverland elhagyásának legszomorúbb megállapítása az egymás iránti felelősségérzet hiánya.

Nem propagandisztikus alkotás Dan Reed műve. Még magából Jacksonból sem akar szörnyeteget kreálni. Mindenre fontos tényre rávilágít: a megnyomorított gyerekkorra, a kegyetlen apára, a kivételes tehetségére és sztárkvalitásaira, az önazonossági kételyeire (a gyermeki én és a fizikai változásaira koncentrálva) és a permanens jótékonykodásra. Egyedül akkor éreztem hatásvadásznak a filmet, amikor két férfi a szexuális aktusokról beszél kíméletlen részletességgel: túl sokszor vág be a rendező gyermekportrékat harsány zene kíséretében. Kár, mert lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Filmnyelvi szempontól pedig kifejezetten kontraproduktív volt a drónnal készített nagytotálok erőltetése, mintha csak egy Marvel filmben lennénk.

Neverland elhagyása

Bemutatja a HBO és a HBO GO