A félelem bére - még messze vagyunk a hálapénz megszűnésétől

Publikálás dátuma
2019.03.16. 14:00
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Az orvosok egy része a börtönbüntetéstől sem riad vissza, előre kér akár több százezer forintot a betegtől, mások menekülnek, ahogy tudnak a pénzt a zsebükbe dugdosó betegek elől. A hálapénzes rendszer Magyarországon évtizedek óta mérgez, miközben Európa nagy részén teljesen ismeretlen fogalom. Itthon új szabályokkal próbálná kivédeni a kormány, hogy pénzzel jussanak előnyökhöz a betegek, de a rendszer könnyen kijátszható.
Nyílt titok, hogy a gyakran több hónapos vagy akár egyéves várakozást a betegek egy része hála­pénzzel igyekszik rövidíteni, és az sem meglepő, hogy vannak orvosok, akik belemennek a játékba. Áprilistól új, állami megoldással próbálják ezt visszaszorítani, de egyelőre kétséges ennek hatékonysága. Ezentúl, ha az orvos nem a legkorábbi szabad helyet akarja lefoglalni a betegének az online rendszerben, hibajelzést kap. Ha pedig egy pácienst az eredeti időpontnál előbbre veszik, az ellátását a biztosító addig nem fizeti ki, amíg nem tisztázódik, miért változtattak. Szakmailag indokolt esetben nem lesz szankció, de ha nincs megfelelő indok, akkor a biztosító nemcsak, hogy nem fizet, még egy 40 ezer forintos büntetést is kiszabhat. Az ötlet jó, de nem Magyarországon lennénk, ha nem lennének kiskapuk. Erre Lénárd Rita belgyógyász, a 3200 tagot számláló „1001 orvos hálapénz nélkül” Facebook-csoport alapító tagja hívja fel a figyelmet. Szerinte minden beteg egyedi eset, és a kórházak valószínűleg könnyedén meg tudják majd indokolni, miért változtatnak. Ebben nemcsak a beteg állapota játszhat ugyanis szerepet, hanem az is, ha lebetegszik az orvos, nincs műtős személyzet vagy a páciens meghal, és a helyére bekerülhet valaki, akit később operáltak volna. A variációk száma végtelen, így a hálapénzes eseteket nem nagyon lehet majd tetten érni. „Az elmúlt 70 évben elképesztő mértékben beépült a paraszolvencia a rendszerbe. Ma már messze nem a hála miatt adják a betegek, és az orvostársadalom egy nagyon kis része él jól belőle. Az áprilistól életbe lépő ­változás miatt pedig inkább csak a rizikó nő, így könnyen lehet, hogy mindössze a tarifák változnak és még többet fizetnek majd a betegek” – mondja Lénárd Rita. Állítását egy friss Pulzus-kutatás is megerősíti. Eszerint a magyar betegek 25 százaléka nem a hála, hanem a félelem és figyelem miatt dugdos pénzt az orvosok zsebébe, 4 százalékuk pedig kifejezetten azért adja, mert az orvos közölte vele, hogy erre szükség van. Az okok között szerepel még az is, hogy „ez a szokás”, illetve valóban a hála kifejezése. És bár attól láthatóan messze vagyunk, hogy kikopjon a rendszerből a paraszolvencia, odáig már eljutottunk, hogy a páciensek harmada nem él ezzel a lehetőséggel. A megkérdezettek 90 százaléka pedig egyetért azzal az intézkedéssel is, hogy büntethetőek lesznek a kórházak a várólista­mutyik miatt.
Talán kevesen tudják, de ha egy orvos előre kér pénzt az ellátásért, az 2013 óta bűncselekménynek (vesztegetés elfogadása) minősül, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Erről azonban hajlamosak megfeledkezni a gyógyítók, és sok beteg sincs tisztában a viszonyokkal. A Magyar Tudományos Akadémia februárban megjelent, a teljes felnőtt lakosságot reprezentáló kutatási beszámolójából kiderül: az emberek több mint fele nem tudja, hogy bűncselekmény pénzt kérni egy ingyenes ellátásra jogosult betegtől. A válaszadóknak pedig mindössze egyharmada (34 százalék) tudja, hogy a pénz műtét előtti elfogadása is büntethető. Mindezek ellenére agresszívan fellépnének a hálapénz ellen, a válaszadók többsége (56 százalék) ugyanis még a hálapénz (utólagos) elfogadását is büntetné, ha rajta múlna. Büntetésekből azonban messze nincs annyi, mint ahányan előre elteszik a borítékot. Tavaly a bíróság kétéves börtönbüntetést szabott ki első fokon egy budapesti ortopéd sebészre, mivel előre kért pénzt a betegektől az állami ellátásban. A legfelháborítóbb ügy azonban kétségkívül a veszprémi onkológus nőgyógyász esete, aki 150 ezer forintot kért az egészségbiztosító által finanszírozott operációkért, 15 ezer forintot pedig az állami egészségügyben történő ellátásért. Az orvost öt év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a bíróság, a kamara azonban nem zárta ki, így továbbra is praktizálhat. Mindössze fél évre tiltották el. „Mindannyiunkat bemocskol ez az ügy. Ez nem hálapénz, hanem korrupció, ami miatt az egész orvostársadalomban meginog a betegek bizalma. A béremelés és a biztonságos beteg­ellátás megvalósulása után kriminalizálni kellene a hálapénzt nem csak az orvosok, a betegek oldaláról is, hogy ne csak az legyen büntethető, ha valaki előre kéri, hanem az is, ha valaki adja. Ez talán gátat szabhatna” – mondja a belgyógyász.

Befogni a szájukat

A legnagyobb gond a hálapénzzel az, hogy akik adják, azt várják tőle, hogy javuljanak az ellátásuk feltételei. Miközben a kórházak és rendelők nagy részében sokszor a szakmai minimumfeltételek sem teljesülnek. És itt nemcsak a vécépapír-problematikára kell gondolni, hanem arra, hogy rezidensek ügyelnek egyedül a sürgősségi osztályokon, nem ritkán 30 órásak a műszakok, és van olyan kórház, ahol szó szerint a betegre szakad a plafon. A hálapénz ezekre a problémákra nem megoldás. Sőt, Lénárd Rita szerint a betegek 90 százaléka ugyanazt a jó (vagy éppen rossz) ellátást kapja akkor is, ha fizet, és akkor is, ha nem. „Mikor Gerőék az ’50-es években legalizálták a hálapénzt, az ágy mellett dolgozó orvosoknak alacsonyabb volt a megállapított bére, és ezzel akarták kipótolni a keresetüket és befogni a szájukat. Ezzel elérték azt is, hogy éket vertek az orvosok közé. Előfordult, hogy utólag én is elfogadtam, mert nagyon kevés volt a fizetésem, egyedül neveltem a gyerekem és szükségem volt a pénzre, de rettenetes és megalázó élmény volt” – meséli Lénárd Rita. Persze ez nem jelent mindenkinek ekkora törést. Amikor fiatal orvosként egy belgyógyászati osztályon dolgozott, volt, hogy előre felajánlották a hálapénzt. Ő elutasította azzal az indokkal, hogy nem ő lesz a kezelőorvos. Másnap behívták az orvosi szobába, ahol számon kérték rajta, hogy miért nem fogadja el. „Csak álltam ott döbbenten, míg a kollégáim kifejtették, hogy ha én elutasítom, akkor más sem fog kapni. Ez sajnos máig így van, sokakat azért közösítenek ki, mert nem fogadják el” – mondja Lénárd Rita. 

Előtte vagy utána?

A hálapénz persze nem hungarikum, nem egyedül nálunk létező jelenség, Szlovákiában is élő hagyomány, bár az utóbbi évek kormányai szigorúan, a törvény erejével próbálnak fellépni ellene. Több-kevesebb sikerrel. 2014 decemberében egy érsebész esete keltett nagy visszhangot. A jó nevű orvost két év feltételes szabadságvesztésre és 15 ezer euró pénzbüntetésre ítélték, valamint 3 évre eltiltották a praktizálástól, mert 1000 eurót és egy doboz csokoládét fogadott el egy betege lányától, aki azt kérte, soron kívül műtse meg az édesanyját. Később még 2000 ­eurót és két kacsát is kapott tőle. A páciens halála után azonban a rokonság visszakövetelte a pénzt. A rendőrség a páciens családja ellen is eljárást indított vesztegetés miatt, később ezt leállították. Nemrég a szlovák főügyészség mondta ki, hogy az utólag elfogadott pénz nem megvesztegetés, hanem ajándék. A határozat annak a nyitrai ortopéd szakorvosnak az ügyében született, akit tavaly szeptemberben tartóztattak le, miután húsz eurót fogadott el egy betegétől. Tibor Gašpar, azóta lemondott rendőrfőkapitány az üggyel kapcsolatban akkor úgy fogalmazott: a törvény nem tesz különbséget az egyes esetek között az összeg nagysága szerint, korrupció esetében zéró tolerancia érvényes. Az orvos azzal védekezett, hogy az ajándékot a sikeres kezelés befejezése után kapta, semmilyen előnyben nem részesítette a pácienseket és nem is kötötte feltételekhez az ellátásukat vagy azt, mikor kerülnek sorra. Szerencséjére a két nő is azt vallotta, hogy hálából adták neki a pénzt. A főügyészség ezek után jutott arra a következtetésre, hogy különbség van az előnyök reményében történt megvesztegetés és az utólag, hálából adott ajándék között. Az orvos a sajtónak azt mondta: a határozatot precedens értékűnek tartja, mert végre valaki ki merte mondani, hogy a hálapénz nem egyenlő a korrupcióval. Az előre elfogadott pénz itthon is bűncselekmény, az orvosok egymás között gyakran mégis elnézik. Előfordul az is, hogy a fiatalok nem tudnak mit kezdeni egy adott helyzettel. „Még egyetemista voltam, amikor először találkoztam ezzel. Egy beteg hozzátartozója kért meg, hogy figyeljek kicsit jobban. Nem értettem, mire gondol, mert nem tudtam volna annál jobban figyelni, mint amennyire addig tettem” – mondja egy neve elhallgatását kérő fiatal szakorvos. Szerinte társadalmi, erkölcsi és orvosi szempontból is küzdeni kell a hálapénz ellen, főleg, ha azt előre akarják adni, ez mindenkinek szúrja a szemét, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet kikerülni. „Velem is előfordult, hogy dugdosták a zsebembe, belerejtették csokoládéba vagy félrehívtak. Ilyenkor próbálom hangsúlyozni, hogy előre nem fogadok el semmit, ha esetleg később úgy gondolják, beszélhetünk róla. Ezzel megnyugtatom a betegeket, majd próbálom úgy szervezni, hogy abban a megbeszélt »későbbi időpontban« épp ne legyek bent, így elkerüljük egymást. De ez is sok energiát visz el, feleslegesen. A betegekkel is nehéz, mert van, aki tényleg komolyan megsértődik, ha nem rakom el. Gyakran hiába mondom, hogy köszönöm, van fizetésem, ez a munkám, és nem szeretném elfogadni, hajthatatlanok. Otthagyják a vizsgálóágyon vagy valahol a rendelőben, de olyan is volt, hogy az ágy körül kergetőztünk. Ez annyira megalázó, hogy inkább a végén elteszem, csak legyen vége” – meséli a ­fiatal orvos. Ha kap hálapénzt, mindig elosztja a kollégáival, akikkel együtt látta el a beteget, mert szerinte ez csapatmunka. Az asszisztencia legalább annyit, ha nem többet tesz a betegért, mint az orvos.  

Ahol szóba sem kerül

Akad olyan ország is, ahol tilos ugyan a paraszolvencia nyújtása és az elfogadása is büntetendő, mégsem a szankcióktól való félelem tartja vissza a betegeket attól, hogy hálájukat legfeljebb egy mosollyal, köszönettel fejezzék ki. Az izraeli Beer Seva Szoroka Központi Egyetemi Kórházában 1190 ágyra 900 orvos és 1200 fős egészségügyi személyzet jut. A kórház a legsikeresebb ilyen intézmény az országban: havi 1500 csecsemő születik itt, és évente – nem tévedés – 32 ezer műtétet végeznek el. Miként a város lakosságának, így a kórház ápolószemélyzetének többsége is a szovjet utódállamokból származik. A dolgozókkal szembeni felvételi követelmény azonban, hogy felejtsék el egykori hazájuk rossz hagyományait és a biztos állás, a korszerű munkakörülmények láttán ezt, úgy tűnik, meg is teszik. Bár hozzá kell tenni, hogy az igen magas egészségbiztosítási befizetések is a hálapénz ellen dolgoznak. Máltán sem szokás a há­la­­­­pénz, az or­vosok és az egészségügyi dolgozók nem kérnek és nem fogadnak el a munkájukért külön juttatást a betegektől. Problémák azonban ott is akadnak: a 400 ezer lakosú országban nincs minden szakterületre specialista, ezért előfordul, hogy egyes bonyolultabb műtéteket a közeli Szicílián kell elvégezni. Egyes tb-alapon működő szakrendelésekre több hónap a várakozási idő, és a kórházak kapacitása is véges: influenzajárvány idején megtörtént, hogy katonai sátrakban rendezték be a karantént. A német újraegyesülés előtt a keleti országrészben még szokás volt ugyan, ma viszont már ott is kiment a divatból a paraszolvencia. A páciensek legfeljebb csokoládéval vagy virággal fejezik ki a tiszteletüket. Igaz, a törvény is kimondja: az orvosnak 20 eurónál nagyobb értékű ajándékot tilos elfogadnia. Egy Berlinben praktizáló magyar orvos szerint azért sincs hálapénz, mert van rendes orvosi ellátás, és az orvosnak rendes jövedelme. A várakozás azonban ott is probléma: ha magánbiztosítóval van szerződése az embernek, hamarabb kap időpontot bizonyos vizsgálatokra, műtétekre. Az egészségbiztosítási járulékok nagyon magasak, de a befizetett pénzükért a páciensek a legjobb ellátást várják el. A hálapénz jelenléte azonban nem csak attól függ, hogy milyen az egészségügyi ellátás helyzete, erre Nagy-Britannia a legjobb példa. Ott ugyanis, bár rengeteg gond van az egészségügyi rendszerrel – hosszúak a várólisták, zsúfoltak a rendelők, kevés az orvos és az ápoló –, ennek ellenére a hálapénz ismeretlen fogalom. Az orvosok elvben elfogadhatnak ugyan ajándékot a hálás betegektől, de legfeljebb 25 font értékben, és természetesen csak utólag. Az előre adott ajándékot súlyosan büntetik. De leginkább a köszönő képeslap és az orvos weboldalán elhelyezett pozitív bejegyzés a divat.  

Ellenőröket a kórházakba!

„Ahol sikerült kivezetni a hála­pénzt, ott ezt jelentős fizetés­emeléssel vonták össze és intenzív társadalmi kommunikáció is folyt arról, hogy megfelelően meg vannak fizetve az orvosok és a hálapénzzel nem vásárolhatnak többletszolgáltatást a betegek. Sőt ez adóelkerülésnek és korrupciónak minősül” – erről már Sipka Balázs, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke beszél. Szerinte nagy szükség volna az ellen­őrzésekre, mert amíg ettől nem kell tartani, addig sokan nem mondanak nemet a havi plusz 500 ezer vagy akár egymillió forintra. Mégis, az orvosok többsége Magyarországon szükséges rossznak tartja a paraszolvenciát, és ha teheti, nem fogadja el. „Változik a hozzáállás, a rezidensek között már nagyon alacsony az elfogadás, sőt inkább a problémák között említik, nem akarják ezt a perverz borítékdugdosást. Vannak, akik kifejezetten azért mennek külföldre, mert tiszta rendszerben, erkölcsi aggályok nélkül akarnak dolgozni és csak az orvoslásra fókuszálni. A hálapénz ráadásul a fiatal orvosok oktatását is negatívan befolyásolja, sok rezidens emiatt nem kap elég munkát, nem fér hozzá műtétekhez. Idősebb kollégáik ugyanis lecsapnak a »fizetős« betegekre” – mondja Sipka Balázs. Vannak olyan betegek, akik ragaszkodnak a hálapénzhez, de ez is inkább az idősebb generációra jellemző, a fiatalok már nem így gondolkodnak. Ők inkább a magán­ellátást választják, ahol számla ellenében vásárolnak szolgáltatást. „A kamarának is másként kellene fellépni. Jelenleg rendkívül ritka, hogy orvost zárnak ki azért, mert előre fogad el vagy kér pénzt, akkor sem, ha ez nyereségvágyból elkövetett bűncselekménynek minősül. Emlékezzünk csak a veszprémi onkológus-nőgyógyász esetére” – emlékeztet Sipka Balázs. 

Szülés legálisan, 100 ezerért

Veszprém korábban egy másik ügy miatt is reflektorfénybe került. 2008-ban rövid ideig el lehetett fogadni az utólagos hálapénzt, méghozzá azoknak, akik a nőgyógyászati, szülészeti osztályon tevékenykedtek. Bevezettek ugyanis egy olyan rendszert, amelyben a választott szülészorvos, a szülő nő és a kórház kötött szerződést. Ebben leírták, hogy mi az, amit biztosítani kell az orvosnak. A szülés a kórházban természetesen OEP-finanszírozott, de a szabad orvosválasztásért már fizetni kellett. „Nem várható el, hogy az orvos bármikor ugorjon, ha valakinél beindul a szülés. Akkor is, ha épp nincs munkaideje. Ez a rendszer jól működött, mert a betegek is tudták, hogy mit kapnak, és az is tisztázott volt, hogy mit keres a kórházban az a szülészorvos, akinek egyébként beosztás szerint nem kellene ott lennie. Egy szülés egyébként 50–100 ezer forintba került és számlát kaptak róla a betegek. Azoknak, akiknek nem volt választott orvosuk, hanem az ügyeletes orvosnál szültek, ­egyáltalán nem kellett fizetniük” – emlékezett vissza Rácz Jenő egykori egészségügyi miniszter, a veszprémi kórház volt igazgatója. A rendszert azonban elkaszálta az egészségbiztosítási felügyelet, miután két évvel a bevezetés után feljelentették a kórházat, hogy „pénzt kérnek a szülésért”. A volt igazgató állítja: a paraszolvencia nem a hála jele, nem is az orvos iránti sajnálatból adják, nem történelmi tradíciókon alapszik és egyáltalán nem hungarikum. Azért adják, mert más ellátást szeretne a beteg, mint ami szerinte elérhető vagy amit kap. Ez egy „kiskapus rendszer”, ami vagy a pénzre, vagy a kapcsolatokra épül, ebbe szocializálódnak bele az emberek. Kérdés, hogy még meddig.

Újraterveznének

 Az 1001 orvos tagjai nemrégiben létrehozták az Újratervezés nevű orvoscsoportot, céljuk, hogy a kamara zárt és passzív munkamódja megváltozzon és szorosabb partneri kapcsolat alakuljon ki a társadalommal. Az elmúlt hónapokban egy programot is kidolgoztak, eszerint a következő 5 éves ciklusban el akarják érni az egészségügyet vezető miniszter által is indokoltnak tartott bruttó 1,5 millió forintos szakorvosi illetményt, és kiharcolják, hogy a nyugdíjas korú orvosok külön engedély nélkül is praktizálhassanak a nyugdíj mellett. A hálapénz megszüntetéséhez szerintük a kamarának nyilvános társadalmi és jogi egyeztetést kellene indítania és ki kell dolgoznia egy részletes tervet a kivezetésére. „Úgy érzékeljük, az elmúlt 15 évben a kamara mintha elfelejtette volna, hogy mi a dolga. Ezen szeretnénk változtatni. A kormányzatnak tudnia kell, nem kell sztrájkolni ahhoz, hogy nagy bajok legyenek, elég, ha az orvosok felmondják az önkéntes túlmunkát. Huszonnégy órán belül máris összedőlne a rendszer” – mondja Lénárd Rita.

Büntessék a kórházakat?

A válaszadók 90 százaléka támogatja azt a tervezetet, hogy áprilistól büntetnék azokat a kórházakat, amelyek nem a lehető legkorábbi időpontot adják a betegeknek a várólistán. A kormány tervei szerint megakadályoznák azt, hogy a betegek hálapénz fizetése ellenében kerülhessenek előbbre a sorban.

Frissítve: 2019.03.16. 20:19

Miért ne lehetne egy férfi óvodapedagógus?

Publikálás dátuma
2019.03.10. 19:30

Fotó: VAJDA JOZSEF / VAJDA JOZSEF
Magányos dolog férfiként létezni egy alapvetően női szakmában, de sosem bántam meg, hogy ezt választottam – mondja Bobori Gyula óvodapedagógus. Az előítéletek már egy ideje nem érdeklik, az úgynevezett férfi és női szerepekről pedig megvan a maga külön bejáratú véleménye.
A nagy kérdés az, mihez kezdjen az ember az életével, ha egy csomó dologban tehetséges. Például kitűnően játszik trombitán és vadászkürtön, népitáncol, verset mond nagy átéléssel és egész jó időket fut hosszú távon. „Színész vagy tanár akartam lenni” – mondja Bobori Gyula, úgyhogy szinte természetes volt, hogy egy vegyipari szakközépiskolába jelentkezett, ahol akkoriban angol nyelvű idegenvezető-képzés is indult. A ’90-es évek elejéről beszélünk, ne csodálkozzunk, voltak annak idején nagyobb furcsaságok is. „Az én generációmnak egyébként is rengeteg gondja volt a pályaválasztással. Nem voltak egyenes utak: kamaszkorunk közepén jött a rendszerváltás, ránk ömlött a szabadság. Volt valami vibrálás akkoriban, egy csomóan nem ott kötöttünk ki, ahová igyekeztünk.” Ő például éppen hazafelé igyekezett – az érettségi után –, amikor belebotlott egy óvodába. „Tényleg így volt. A mai napig nem tudom, miért gondoltam úgy, hogy be kell mennem, és jelentkeznem kell. Olyan volt, mint amikor a későbbi feleségemet megláttam a buszmegállóban: tudtam, hogy ez a lány kell nekem.”

Óvoda, kaszinó, óvoda

Volt azért egy kis közjáték a két esemény között, tudniillik felvételizett a tanítóképzőre, ahová egy pont híján nem vették fel. Ahogy meséli, ez volt élete első komoly kudarca. Az alig 19 éves srác ilyen előzmények után került be egy gyakorló óvodába (az akkori óvónőképző növendékei szerezhettek ott tapasztalatokat). Nagyon örültek neki, de persze komolytalannak tartották. „Egyrészt fogalmam sem volt arról, mit csinál egy óvó bácsi, másrészt kölyökképem volt (most is az van – a szerk.), és egyébként sem hitték, hogy megmaradok ezen a pályán. Inkább csak örültek annak, hogy lesz ott egy srác, aki majd délutánonként elviccelődik a gyerekekkel. Tévedtek. Gyula, a „kép nélküli óvó” rengeteget tanult és végzetesen beleszeretett az óvodába. Egy évvel később jelentkezett a tanítóképző óvodapedagógiai szakára, és ezúttal fel is vették. „Nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. A sztereotípiákkal már akkor sem foglalkoztam, a barátaim pedig mindig nyitott, elfogadó emberek voltak, sosem cikiztek a választásom miatt. Inkább jópofának tartották. A társaságban addig én voltam a trombitás gyerek, most én lettem az óvó bácsi.” Persze a dolgok sosem mennek úgy, ahogy az ember eltervezi, Gyula például egy évvel később otthagyta a főiskolát. Nem megunta, inkább kétségei támadtak. „Volt egy év kilengésem. Mocorgott bennem, hogy ez mégsem lesz jó szakma, ezzel nemhogy a családomat, magamat sem fogom tudni eltartani. Pénzt akartam keresni. Sokat. Akár úgy is, hogy elmegyek a világ végére, meggazdagszom, aztán hazajövök, és csinálom, amihez kedvem van.” Akkoriban nyílt az első kaszinó. A félig kész óvó bácsi elvégzett egy krupié­tanfolyamot. Az volt a terv, hogy felül az első óceánjáróra, és irány a nagyvilág. Nem sokkal a hajó indulása előtt édesanyja beteg lett, tehát maradt. Év közben volt, a főiskolára nem mehetett vissza, és hát kellett a pénz is, úgyhogy kipróbált egy sor szakmát. Volt bútorüzletben diszpécser és fegyvermester is, de vágyott vissza az óvodába. „Sehol nem volt szükség arra a kreativitásra, ami bennem volt, és tudtam, hogy az egyetlen hely, ahol jól érzem magam, az az óvoda. Itt végre nem kellett döntenem, mihez kezdjek a tehetségemmel. Egyszerre énekelhetek, táncolhatok vagy futhatok, amire éppen szükség van.”

Nem villanyszerelő

Akkoriban ismerkedett meg Mónival (tudják, a lány a buszmegállóban), aki egyből beleszeretett a különös fiúba. „A lányok mindig keresik a különleges pasikat. Úgy látszik, én is ilyen voltam neki. Bár szerintem nem a szakmám vonzotta, inkább a humorom és az élethez való viszonyom.” Gyula tényleg örök optimista. Kellett is az optimizmus ahhoz, hogy gyakorlatilag egyetlen fillér nélkül összekössék az életüket, és családot alapítsanak. „Eltervezed, mondjuk, hogy villanyszerelő leszel. Ez a te döntésed, nem biztos, hogy bármi köze van hozzá a családodnak, a felségednek. Ez a pálya viszont nem az, amit családi háttér nélkül is lehet csinálni. Nekem szerencsém van, a feleségem mindig ott volt mellettem, amikor dönteni kellett folytatásról, vagy munkahelyváltásról.” Gyula az ezredfordulón diplomázott, de akkor már nemcsak Mónival, hanem az akkor érkező első gyerekükkel is „meg kellett beszélni”, hogyan tovább. Móni akkor volt 20 éves. „A barátaink nem tartottak normálisnak. A mi generációnk akkoriban inkább kivárt. Hogy hátha igazuk lesz anyáinknak, és egyszer majd tényleg jó lesz. Mi nem vártunk ki, belevágtunk.” (És meg sem álltak négyig.) Szerencséjük is volt, Gyula pillanatok alatt talált munkát egy magánóvodában. Pályatársaihoz képest nem is keresett rosszul, ahogy mondja, eleget ahhoz, hogy el tudja tartani a családját. Tíz évig dolgozott a Micimackó Kuckójában, és eldöntötte: marad a pályán. Közben elvégezte a közoktatás vezetői szakot a Műegyetemen, mert szeretett volna előrelépni. Végül egy kényszerű költözés igazolta, hogy jól döntött: új munkahelyén kapacitálták, pályázzon meg egy állami tagóvoda vezetői állást, amit el is nyert. 

Mi van a lába között?

„Kizárólag nők között dolgozni elég magányos dolog. A túlélés intelligencia kérdése. Már majdnem húsz éve gyakorlom, és csak annyit mondhatok, tudni kell mikor elhallgatni” – osztja meg tapasztalatait Gyula, aki szerint a kollégák gyanakvása semmi ahhoz képest, amit néha a szülőktől kap. „Biztos, valami baja van, férfi létére óvodában dolgozik” – mondják, vagy inkább gondolják. Volt egy apuka, aki kerek perec megmondta, borsódzik a háta attól, hogy a gyerekével egy pasi foglalkozzon. Aztán a legjobb haverok lettek. Körülbelül akkor, amikor kiderült számára is, hogy a fia ettől nem kezd el babázni, és nem kér hajcsatot a reggeli öltözésnél. „Ez nem genderkérdés, inkább arról szól, hogy a szülők többségének fogalma sincs arról, mi történik egy óvodában reggeltől délutánig. Nem tudják felmérni, milyen érték egy jó óvodapedagógus. Ha ez az apparátus nem nevel ki egy jó gyerekanyagot az iskoláknak, azt egy egész generáció sínyli meg. A gyerekek az óvodában eltöltött években a legfogékonyabbak, itt dől el szinte minden. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi van egy pedagógus lába között, a lényeg, hogy tudjon bánni a gyerekekkel.” Bobori Gyula hisz a nemi szerepek fontosságában, de nem úgy, ahogy mostanában vitázni szeretnek róla. Amikor például az elnevezésről kérdezem (hogy tudniillik szinte minden szakmának megvan az egyenrangú női megfelelője, míg az óvónőnek a kedveskedő és kicsit komolytalan óvó bácsi jutott), egy meglepő fordulattal azt mondja: szerinte a pedagógia alapvetően férfi pálya. Mégpedig a mentalitásuk különbözősége miatt. „Ha egy nő kemény akar lenni, akkor a nőiességgel nem önazonos szerepet vesz föl. Egy őrmester típusú, kemény, fegyelmező tanárnő vagy óvónő nem biztos, hogy szimpatikus. Viszont a gyerekek ösztönösen engedelmeskednek a férfinak. Ez nem zárja ki az érzelmi viszonyt a gyerekekhez. Elismerés, simogatás, teljesítmény nélkül is jár nekik, egy férfi óvodapedagógustól vagy tanítótól is, mert így érzik magukat biztonságban.” A legtökéletesebb felállás egy óvodai csoportban – szerinte – egy férfi és egy nő. Méghozzá azért, mert az hasonlít legjobban egy optimális családhoz, amiben a gyerek ösztönösen jól érzi magát. „Nem azt mondom, hogy ez az egészséges, csak azt, hogy ez az optimális. Ma már annyiféle családban nevelkedhetnek boldog gyerekek, de tapasztalatom szerint ebben a felállásban érzik ösztönösen magukat a leginkább komfortosan. Ez nem jelenti azt, hogy a lányoknak csak a lányszerepre kellene készülniük, a fiúknak meg a férfiszerepre. Ha egy kislány motorozni szeretne, egy kisfiú pedig kézimunkázni, azt ugyanúgy bátorítani kell. És ki mondhatja meg azt, hogy egy férfi nem lehet óvodapedagógus? De tény, hogy bizonyos dolgokkal ösztönösen engem keresnek és nem az óvó nénit. Például, ha igazságot kell tenni, vagy szétválasztani két verekedőt. A béketeremtés – úgy látszik – apa dolga.” Gyakorló óvodapedagógusokat ma még hiába keresünk a száz leggazdagabb magyar listáján (és gyanítom, bármilyen hasonló listán), de hiányszakmáról lévén szó, bizonyos településeken és intézményekben egészen tűrhetően megfizetik őket. Feltéve, hogy a tűrhetően alatt azt értjük, hogy mindig van mit enni, és fedél az ember feje felett. Sőt! Ma már ott tartunk, hogy Gyula felesége, Móni is belekezdett az óvodapedagógiába. Szarvasra jár főiskolára, és ha végez, egy valódi hiányszakma lesz a kezében. „Egyelőre nem akarja otthagyni a munkáját, de biztonsági tartaléknak pont jó” – mondja a büszke férj, aki nem titkolja, hogy számukra a pénz ma már másodlagos. „Valahogy így lettünk nevelve. Erősen fogjuk egymást, és arra koncentrálunk, ami igazán fontos. Ezért például távol tartjuk magunkat a politikától. Van tévénk, de nem nézünk hírműsorokat. Homokzsákokkal szépen körberakjuk a házunkat, és nem foglalkozunk azzal, ami kint történik.” Nem ártana persze, ha még a mostaninál is jobban megbecsülnék az óvodapedagógusokat. Mondjuk úgy, ahogy Finnországban, ahol a pedagógiai fizetési piramis éppen fordítottja a miénknek: „egy óvó bácsi ott jobban keres, mint egy középiskolai tanár, mert a döntéshozók is tudják, hogy itt dől el sok minden.”
Szerző

Fóti gyermekváros: sérült gyerekek kizárva!

Publikálás dátuma
2019.03.10. 16:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Idilli környezet, megszokott és megszeretett nevelők, halastó, ősfák és ritkán tapasztalt békesség. Innen akarják kiszakítani a fóti gyerekváros még megmaradt lakóit. Kérdésessé vált a korábbi pedagógusok lakhatása, és mennie kell az itt működő iskolának és az óvodának is.
Fatima, aki mindennap a fóti gyermekvároson keresztül jár haza, maga is két évig élt nevelőotthonban. Édesanyja rajta kívül öt testvérét nevelte, apja pedig alkoholbeteg és szerencsejáték-függő volt. Fatima nem járt iskolába, így került az otthonba. „Végül is nem bántam, hogy így történt. Nagyon szerettem ott, és most is visszamennék” – mondja. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, mit jelent egy családból kiszakított gyereknek az állandóság és a biztonság. Fatima ma két gyereket nevel itt Fóton. Férje lovász a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat lovasterápiás központjában, ahová a gyerekvárosnak is otthont adó, hatvanhektáros parkon át, hosszú sétával lehet eljutni. Arrafelé baktatunk, Fatima kezében két nagy szatyor, és arról mesél, mekkora érvágás lesz nekik, ha az óvoda is elköltözik innen. „Életre való, édes gyerekek, mindig nagyokat köszönnek” – mondja és nagyot sóhajt. Aztán magyarázólag hozzáteszi, hogy ha az óvodát felszámolják, még messzebb kell gyalogolnia a gyerekekkel, pedig már így is rendkívül hosszú az út. Közben lánya, az ötéves Izabella – aki egy korábbi agyhártyagyulladás miatt fizikailag maga is sérült – büszkén meséli, hogy ő már lovagol, és ha nagy lesz, sérült gyerekekkel akar majd foglalkozni. Meg persze lovakkal. 

Ha Lőrinc szemet vet

A fótiak és a gyermekváros lakói között évtizedekig harmonikus volt a viszony. Bár legutóbb némi felzúdulást keltett, amikor a kísérő nélküli menekült gyerekeket ide költöztették, de a félelem – ahogy az lenni szokott – nagyobb volt, mint a valós veszély. Fót ugyanolyan békés és csendes maradt a menekültekkel is, amilyen volt. „Kezdetben féltem, hogy mi lesz, mert olyan rosszakat hallani róluk, de nagyon rendes emberek voltak. Több családdal találkoztam, a gyerekek a helyi óvodába jártak” – mondja Fa­tima. „Undorítónak tartom az egészet, és a városban is sokan felháborodtak. Itt nagyon jó helyük van a gyerekeknek” – erről már Vágvölgyi Mila beszél, miután kiszolgálta vevőjét a fóti dohányboltban. Nem érti, miért kell a sérült gyermekeket Kalocsára, Aszódra vagy éppen Zalaegerszegre költöztetni, amikor itt senkinek sincsenek útban, és mindenük megvan, ami kell. Meséli, hogy a hétvégén a helybeliek bejárnak a kastélyparkba sétálni, a bentiek pedig gyakran járnak ki a városba, de soha nem volt semmi konfliktus. Persze ő is hallotta a pletykákat, és tudja, hogy mit jelent az, ha valamire Mészáros Lőrinc szemet vet, de méltatlannak tartja az egészet. Persze vannak, akik pragmatikusabban gondolkodnak. A dohánybolt előtt egy férfi arról beszél: bár nem örülne annak, ha a milliárdos gázszerelő üzletelne a környéken, de talán ez a városnak is jót tenne. Végre javulna az úthálózat minősége. Ezzel ugyanis messze nem elégedettek.  

Drasztikus változások jönnek

A fóti idill nagy része egyébként már csak nosztalgia. Az állami gondozott gyerekek többségét már évekkel ezelőtt elköltöztették ugyanis a városból, és a menekült gyerekek mellett csak azok maradtak, akik valamilyen különleges ellátást igényelnek: mozgáskorlátozottak és tartósan betegek vagy súlyos pszichés tünetekkel élnek. A korszerű lakóotthonokban most 62 gyermek él. Mikor szállingózni kezdtek a hírek a gyermekközpont bezárásáról, Czibere Károly egykori szociális ügyekért felelős államtitkár azt mondta: a kormány célja, hogy megszűnjenek a „tömegszerű intézmények” és kisebb lakásotthonokba kerüljenek a gyerekek. Ennek tükrében még inkább érthetetlen, miért van szükség a gyerekek áthelyezésére. Hiszen Fóton már most is kisebb és láthatóan jó állapotú épületekben végzik a mozgássérült és a mentális problémákkal küzdő fiatalok gondozását. Ottjártunkkor egy kerekesszékes fiatal épp az egyik ilyen épület melletti játszótéren üldögélt és élvezte a napsütést. Valószínűleg fogalma sincs, hogyan kaphatja majd meg azt a fajta szabadságot a közlekedésben, ha mondjuk Hűvösvölgybe költöztetik. Ott nemcsak az egyenetlen terepviszonyok jelenthetnek problémát, hanem az is, hogy az az intézmény még nincs teljesen akadálymentesítve. Így valószínűleg ott jóval kevesebb önállóság jut majd a fiataloknak. Amúgy a közlekedés csak az egyik, és nem is a legnagyobb probléma. A parkban békésen ücsörgő fiú most ismeri a környezetét és tudja, melyik nevelő lesz mellette holnap. Ha ezt az állandóságot és biztonságot elveszik tőle, ha el kell szakadnia az addig szeretett felnőttektől, az komoly törést okozhat az életében. Az állami gondozott gyerekek költöztetése mellett a fótiaknak azzal is szembesülniük kell majd, hogy idővel máshová viszik két sikeres és közkedvelt intézményüket, a gyermekváros jelenlegi területén működő Száz Juhocska Református Óvodát és a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnáziumot. Az óvoda valószínűleg még két évig marad, mert – mint megtudtuk – késik a tervezés és a kivitelezés. Az iskolánál is hasonló a helyzet, várhatóan ott is két év múlva esedékes a költözés. Egyelőre nincs hova menjenek. Az intézmény egyébként rendkívül népszerű, a környező településekről és a határon túlról is járnak ide gyerekek, körülbelül 380 diákjuk van. A kastélyparkban sétálva fiatal férfival találkozunk, aki arról mesél: korábban ő is az itteni iskolába járt, és nagyon szerette, mert biztonságos környezetet nyújtott. Ez is a múlté lesz. 

Innen már csak tepsiben!

A jövendő változások miatt nem csak a szülők és a gyerekek aggódhatnak. Sok egykori pedagógus és nevelő ma is ott lakik: szerződésük szerint életük végéig a szolgálati bérlakásukban maradhatnak. Most viszont az ő otthonuk sorsa is kérdésessé vált. „Márpedig egem innen csak tepsiben vihetnek el, ha ledózerolják az épületet, akkor majd rám dől. Na és akkor? Nyolcvan­éves vagyok, mit tehetnek velem?” – kérdezi határozottan Benkő Antalné, mikor a szolgálati lakás felé igyekezve arról kérdezzük: tudja-e, hogy meddig maradhat? A magas, rikítóan fehér hajú és élénk tekintetű asszony hajdan matematika és ének szakos középiskolai tanár volt a gyermekvárosban. Pedagógus társaival együtt ő sem hiszi el, hogy menniük kellene. Legalábbis erről eddig hivatalosan senki nem tájékoztatta. Láttak ugyan már olyan televíziós műsort, ahol arról beszéltek, mennyivel jobb lesz a gyerekeknek, ha elkerülnek innen. Ezzel viszont egyáltalán nem értenek egyet. „Életem legszebb 46 éve volt, míg itt tanítottam az árva gyerekeket. Nagyszerű fiatalok voltak, akik szerettek minket. Isten ajándéka, hogy őket taníthattam” – mondja. „Hozzám többen is visszajárnak a hajdan nevelt lányok közül, sokan már nagymamák. Csodálatos volt az a kapcsolat a gyerekekkel. Máig megismernek, és örömmel fordulnak felém” – mondja Tóth Elemérné. Az aprócska, 89 éves asszony több mint 40 évig dolgozott Fóton, kezdetben a gyermekváros általános iskolájának volt a pedagógusa, majd nevelő lett és máig szoros kapcsolatot ápol egy-egy nevelt gyermekével. Kérdés, hogy a most állami gondozott fiataloknak mennyi esélye van ilyen kapcsolatok létrejöttére, ha ide-oda költöztetik őket. Egykori tanárok mesélnek arról is, hogy a hajdani igazgató, Barna Lajos azon dolgozott, hogy egyesítse a szétszakított családokat. Sok gyermek itt találkozhatott újra a testvéreivel. Voltak, akik nevelőszülőktől kerültek ide, mert úgy gondolták, itt jobb életük lehet. „Mikor jöttek az első hírek arról, hogy megszűnik a gyermekváros, és hogy mennyivel jobb dolga lesz majd a gyerekeknek nevelőszülőknél, mi tudtuk, hogy azért ez nincs mindig így” – mondja Tóth Elemérné. Közben mindketten egyre szorosabbra húzzák a kabátot, lassan bemennek melegedni. A gyermekvárosból kifelé menet a szürkületben még kihaltabbnak és szomorúbban tűnnek a hajdan élettel teli épületek. Nincs mit tenni, a kormány kitette rájuk a képzeletbeli táblát: GYEREKEK KIZÁRVA.
Szerző