Miért ne lehetne egy férfi óvodapedagógus?

Publikálás dátuma
2019.03.10. 19:30

Fotó: VAJDA JOZSEF / VAJDA JOZSEF
Magányos dolog férfiként létezni egy alapvetően női szakmában, de sosem bántam meg, hogy ezt választottam – mondja Bobori Gyula óvodapedagógus. Az előítéletek már egy ideje nem érdeklik, az úgynevezett férfi és női szerepekről pedig megvan a maga külön bejáratú véleménye.
A nagy kérdés az, mihez kezdjen az ember az életével, ha egy csomó dologban tehetséges. Például kitűnően játszik trombitán és vadászkürtön, népitáncol, verset mond nagy átéléssel és egész jó időket fut hosszú távon. „Színész vagy tanár akartam lenni” – mondja Bobori Gyula, úgyhogy szinte természetes volt, hogy egy vegyipari szakközépiskolába jelentkezett, ahol akkoriban angol nyelvű idegenvezető-képzés is indult. A ’90-es évek elejéről beszélünk, ne csodálkozzunk, voltak annak idején nagyobb furcsaságok is. „Az én generációmnak egyébként is rengeteg gondja volt a pályaválasztással. Nem voltak egyenes utak: kamaszkorunk közepén jött a rendszerváltás, ránk ömlött a szabadság. Volt valami vibrálás akkoriban, egy csomóan nem ott kötöttünk ki, ahová igyekeztünk.” Ő például éppen hazafelé igyekezett – az érettségi után –, amikor belebotlott egy óvodába. „Tényleg így volt. A mai napig nem tudom, miért gondoltam úgy, hogy be kell mennem, és jelentkeznem kell. Olyan volt, mint amikor a későbbi feleségemet megláttam a buszmegállóban: tudtam, hogy ez a lány kell nekem.”

Óvoda, kaszinó, óvoda

Volt azért egy kis közjáték a két esemény között, tudniillik felvételizett a tanítóképzőre, ahová egy pont híján nem vették fel. Ahogy meséli, ez volt élete első komoly kudarca. Az alig 19 éves srác ilyen előzmények után került be egy gyakorló óvodába (az akkori óvónőképző növendékei szerezhettek ott tapasztalatokat). Nagyon örültek neki, de persze komolytalannak tartották. „Egyrészt fogalmam sem volt arról, mit csinál egy óvó bácsi, másrészt kölyökképem volt (most is az van – a szerk.), és egyébként sem hitték, hogy megmaradok ezen a pályán. Inkább csak örültek annak, hogy lesz ott egy srác, aki majd délutánonként elviccelődik a gyerekekkel. Tévedtek. Gyula, a „kép nélküli óvó” rengeteget tanult és végzetesen beleszeretett az óvodába. Egy évvel később jelentkezett a tanítóképző óvodapedagógiai szakára, és ezúttal fel is vették. „Nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. A sztereotípiákkal már akkor sem foglalkoztam, a barátaim pedig mindig nyitott, elfogadó emberek voltak, sosem cikiztek a választásom miatt. Inkább jópofának tartották. A társaságban addig én voltam a trombitás gyerek, most én lettem az óvó bácsi.” Persze a dolgok sosem mennek úgy, ahogy az ember eltervezi, Gyula például egy évvel később otthagyta a főiskolát. Nem megunta, inkább kétségei támadtak. „Volt egy év kilengésem. Mocorgott bennem, hogy ez mégsem lesz jó szakma, ezzel nemhogy a családomat, magamat sem fogom tudni eltartani. Pénzt akartam keresni. Sokat. Akár úgy is, hogy elmegyek a világ végére, meggazdagszom, aztán hazajövök, és csinálom, amihez kedvem van.” Akkoriban nyílt az első kaszinó. A félig kész óvó bácsi elvégzett egy krupié­tanfolyamot. Az volt a terv, hogy felül az első óceánjáróra, és irány a nagyvilág. Nem sokkal a hajó indulása előtt édesanyja beteg lett, tehát maradt. Év közben volt, a főiskolára nem mehetett vissza, és hát kellett a pénz is, úgyhogy kipróbált egy sor szakmát. Volt bútorüzletben diszpécser és fegyvermester is, de vágyott vissza az óvodába. „Sehol nem volt szükség arra a kreativitásra, ami bennem volt, és tudtam, hogy az egyetlen hely, ahol jól érzem magam, az az óvoda. Itt végre nem kellett döntenem, mihez kezdjek a tehetségemmel. Egyszerre énekelhetek, táncolhatok vagy futhatok, amire éppen szükség van.”

Nem villanyszerelő

Akkoriban ismerkedett meg Mónival (tudják, a lány a buszmegállóban), aki egyből beleszeretett a különös fiúba. „A lányok mindig keresik a különleges pasikat. Úgy látszik, én is ilyen voltam neki. Bár szerintem nem a szakmám vonzotta, inkább a humorom és az élethez való viszonyom.” Gyula tényleg örök optimista. Kellett is az optimizmus ahhoz, hogy gyakorlatilag egyetlen fillér nélkül összekössék az életüket, és családot alapítsanak. „Eltervezed, mondjuk, hogy villanyszerelő leszel. Ez a te döntésed, nem biztos, hogy bármi köze van hozzá a családodnak, a felségednek. Ez a pálya viszont nem az, amit családi háttér nélkül is lehet csinálni. Nekem szerencsém van, a feleségem mindig ott volt mellettem, amikor dönteni kellett folytatásról, vagy munkahelyváltásról.” Gyula az ezredfordulón diplomázott, de akkor már nemcsak Mónival, hanem az akkor érkező első gyerekükkel is „meg kellett beszélni”, hogyan tovább. Móni akkor volt 20 éves. „A barátaink nem tartottak normálisnak. A mi generációnk akkoriban inkább kivárt. Hogy hátha igazuk lesz anyáinknak, és egyszer majd tényleg jó lesz. Mi nem vártunk ki, belevágtunk.” (És meg sem álltak négyig.) Szerencséjük is volt, Gyula pillanatok alatt talált munkát egy magánóvodában. Pályatársaihoz képest nem is keresett rosszul, ahogy mondja, eleget ahhoz, hogy el tudja tartani a családját. Tíz évig dolgozott a Micimackó Kuckójában, és eldöntötte: marad a pályán. Közben elvégezte a közoktatás vezetői szakot a Műegyetemen, mert szeretett volna előrelépni. Végül egy kényszerű költözés igazolta, hogy jól döntött: új munkahelyén kapacitálták, pályázzon meg egy állami tagóvoda vezetői állást, amit el is nyert. 

Mi van a lába között?

„Kizárólag nők között dolgozni elég magányos dolog. A túlélés intelligencia kérdése. Már majdnem húsz éve gyakorlom, és csak annyit mondhatok, tudni kell mikor elhallgatni” – osztja meg tapasztalatait Gyula, aki szerint a kollégák gyanakvása semmi ahhoz képest, amit néha a szülőktől kap. „Biztos, valami baja van, férfi létére óvodában dolgozik” – mondják, vagy inkább gondolják. Volt egy apuka, aki kerek perec megmondta, borsódzik a háta attól, hogy a gyerekével egy pasi foglalkozzon. Aztán a legjobb haverok lettek. Körülbelül akkor, amikor kiderült számára is, hogy a fia ettől nem kezd el babázni, és nem kér hajcsatot a reggeli öltözésnél. „Ez nem genderkérdés, inkább arról szól, hogy a szülők többségének fogalma sincs arról, mi történik egy óvodában reggeltől délutánig. Nem tudják felmérni, milyen érték egy jó óvodapedagógus. Ha ez az apparátus nem nevel ki egy jó gyerekanyagot az iskoláknak, azt egy egész generáció sínyli meg. A gyerekek az óvodában eltöltött években a legfogékonyabbak, itt dől el szinte minden. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi van egy pedagógus lába között, a lényeg, hogy tudjon bánni a gyerekekkel.” Bobori Gyula hisz a nemi szerepek fontosságában, de nem úgy, ahogy mostanában vitázni szeretnek róla. Amikor például az elnevezésről kérdezem (hogy tudniillik szinte minden szakmának megvan az egyenrangú női megfelelője, míg az óvónőnek a kedveskedő és kicsit komolytalan óvó bácsi jutott), egy meglepő fordulattal azt mondja: szerinte a pedagógia alapvetően férfi pálya. Mégpedig a mentalitásuk különbözősége miatt. „Ha egy nő kemény akar lenni, akkor a nőiességgel nem önazonos szerepet vesz föl. Egy őrmester típusú, kemény, fegyelmező tanárnő vagy óvónő nem biztos, hogy szimpatikus. Viszont a gyerekek ösztönösen engedelmeskednek a férfinak. Ez nem zárja ki az érzelmi viszonyt a gyerekekhez. Elismerés, simogatás, teljesítmény nélkül is jár nekik, egy férfi óvodapedagógustól vagy tanítótól is, mert így érzik magukat biztonságban.” A legtökéletesebb felállás egy óvodai csoportban – szerinte – egy férfi és egy nő. Méghozzá azért, mert az hasonlít legjobban egy optimális családhoz, amiben a gyerek ösztönösen jól érzi magát. „Nem azt mondom, hogy ez az egészséges, csak azt, hogy ez az optimális. Ma már annyiféle családban nevelkedhetnek boldog gyerekek, de tapasztalatom szerint ebben a felállásban érzik ösztönösen magukat a leginkább komfortosan. Ez nem jelenti azt, hogy a lányoknak csak a lányszerepre kellene készülniük, a fiúknak meg a férfiszerepre. Ha egy kislány motorozni szeretne, egy kisfiú pedig kézimunkázni, azt ugyanúgy bátorítani kell. És ki mondhatja meg azt, hogy egy férfi nem lehet óvodapedagógus? De tény, hogy bizonyos dolgokkal ösztönösen engem keresnek és nem az óvó nénit. Például, ha igazságot kell tenni, vagy szétválasztani két verekedőt. A béketeremtés – úgy látszik – apa dolga.” Gyakorló óvodapedagógusokat ma még hiába keresünk a száz leggazdagabb magyar listáján (és gyanítom, bármilyen hasonló listán), de hiányszakmáról lévén szó, bizonyos településeken és intézményekben egészen tűrhetően megfizetik őket. Feltéve, hogy a tűrhetően alatt azt értjük, hogy mindig van mit enni, és fedél az ember feje felett. Sőt! Ma már ott tartunk, hogy Gyula felesége, Móni is belekezdett az óvodapedagógiába. Szarvasra jár főiskolára, és ha végez, egy valódi hiányszakma lesz a kezében. „Egyelőre nem akarja otthagyni a munkáját, de biztonsági tartaléknak pont jó” – mondja a büszke férj, aki nem titkolja, hogy számukra a pénz ma már másodlagos. „Valahogy így lettünk nevelve. Erősen fogjuk egymást, és arra koncentrálunk, ami igazán fontos. Ezért például távol tartjuk magunkat a politikától. Van tévénk, de nem nézünk hírműsorokat. Homokzsákokkal szépen körberakjuk a házunkat, és nem foglalkozunk azzal, ami kint történik.” Nem ártana persze, ha még a mostaninál is jobban megbecsülnék az óvodapedagógusokat. Mondjuk úgy, ahogy Finnországban, ahol a pedagógiai fizetési piramis éppen fordítottja a miénknek: „egy óvó bácsi ott jobban keres, mint egy középiskolai tanár, mert a döntéshozók is tudják, hogy itt dől el sok minden.”
Szerző

Fóti gyermekváros: sérült gyerekek kizárva!

Publikálás dátuma
2019.03.10. 16:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Idilli környezet, megszokott és megszeretett nevelők, halastó, ősfák és ritkán tapasztalt békesség. Innen akarják kiszakítani a fóti gyerekváros még megmaradt lakóit. Kérdésessé vált a korábbi pedagógusok lakhatása, és mennie kell az itt működő iskolának és az óvodának is.
Fatima, aki mindennap a fóti gyermekvároson keresztül jár haza, maga is két évig élt nevelőotthonban. Édesanyja rajta kívül öt testvérét nevelte, apja pedig alkoholbeteg és szerencsejáték-függő volt. Fatima nem járt iskolába, így került az otthonba. „Végül is nem bántam, hogy így történt. Nagyon szerettem ott, és most is visszamennék” – mondja. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, mit jelent egy családból kiszakított gyereknek az állandóság és a biztonság. Fatima ma két gyereket nevel itt Fóton. Férje lovász a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat lovasterápiás központjában, ahová a gyerekvárosnak is otthont adó, hatvanhektáros parkon át, hosszú sétával lehet eljutni. Arrafelé baktatunk, Fatima kezében két nagy szatyor, és arról mesél, mekkora érvágás lesz nekik, ha az óvoda is elköltözik innen. „Életre való, édes gyerekek, mindig nagyokat köszönnek” – mondja és nagyot sóhajt. Aztán magyarázólag hozzáteszi, hogy ha az óvodát felszámolják, még messzebb kell gyalogolnia a gyerekekkel, pedig már így is rendkívül hosszú az út. Közben lánya, az ötéves Izabella – aki egy korábbi agyhártyagyulladás miatt fizikailag maga is sérült – büszkén meséli, hogy ő már lovagol, és ha nagy lesz, sérült gyerekekkel akar majd foglalkozni. Meg persze lovakkal. 

Ha Lőrinc szemet vet

A fótiak és a gyermekváros lakói között évtizedekig harmonikus volt a viszony. Bár legutóbb némi felzúdulást keltett, amikor a kísérő nélküli menekült gyerekeket ide költöztették, de a félelem – ahogy az lenni szokott – nagyobb volt, mint a valós veszély. Fót ugyanolyan békés és csendes maradt a menekültekkel is, amilyen volt. „Kezdetben féltem, hogy mi lesz, mert olyan rosszakat hallani róluk, de nagyon rendes emberek voltak. Több családdal találkoztam, a gyerekek a helyi óvodába jártak” – mondja Fa­tima. „Undorítónak tartom az egészet, és a városban is sokan felháborodtak. Itt nagyon jó helyük van a gyerekeknek” – erről már Vágvölgyi Mila beszél, miután kiszolgálta vevőjét a fóti dohányboltban. Nem érti, miért kell a sérült gyermekeket Kalocsára, Aszódra vagy éppen Zalaegerszegre költöztetni, amikor itt senkinek sincsenek útban, és mindenük megvan, ami kell. Meséli, hogy a hétvégén a helybeliek bejárnak a kastélyparkba sétálni, a bentiek pedig gyakran járnak ki a városba, de soha nem volt semmi konfliktus. Persze ő is hallotta a pletykákat, és tudja, hogy mit jelent az, ha valamire Mészáros Lőrinc szemet vet, de méltatlannak tartja az egészet. Persze vannak, akik pragmatikusabban gondolkodnak. A dohánybolt előtt egy férfi arról beszél: bár nem örülne annak, ha a milliárdos gázszerelő üzletelne a környéken, de talán ez a városnak is jót tenne. Végre javulna az úthálózat minősége. Ezzel ugyanis messze nem elégedettek.  

Drasztikus változások jönnek

A fóti idill nagy része egyébként már csak nosztalgia. Az állami gondozott gyerekek többségét már évekkel ezelőtt elköltöztették ugyanis a városból, és a menekült gyerekek mellett csak azok maradtak, akik valamilyen különleges ellátást igényelnek: mozgáskorlátozottak és tartósan betegek vagy súlyos pszichés tünetekkel élnek. A korszerű lakóotthonokban most 62 gyermek él. Mikor szállingózni kezdtek a hírek a gyermekközpont bezárásáról, Czibere Károly egykori szociális ügyekért felelős államtitkár azt mondta: a kormány célja, hogy megszűnjenek a „tömegszerű intézmények” és kisebb lakásotthonokba kerüljenek a gyerekek. Ennek tükrében még inkább érthetetlen, miért van szükség a gyerekek áthelyezésére. Hiszen Fóton már most is kisebb és láthatóan jó állapotú épületekben végzik a mozgássérült és a mentális problémákkal küzdő fiatalok gondozását. Ottjártunkkor egy kerekesszékes fiatal épp az egyik ilyen épület melletti játszótéren üldögélt és élvezte a napsütést. Valószínűleg fogalma sincs, hogyan kaphatja majd meg azt a fajta szabadságot a közlekedésben, ha mondjuk Hűvösvölgybe költöztetik. Ott nemcsak az egyenetlen terepviszonyok jelenthetnek problémát, hanem az is, hogy az az intézmény még nincs teljesen akadálymentesítve. Így valószínűleg ott jóval kevesebb önállóság jut majd a fiataloknak. Amúgy a közlekedés csak az egyik, és nem is a legnagyobb probléma. A parkban békésen ücsörgő fiú most ismeri a környezetét és tudja, melyik nevelő lesz mellette holnap. Ha ezt az állandóságot és biztonságot elveszik tőle, ha el kell szakadnia az addig szeretett felnőttektől, az komoly törést okozhat az életében. Az állami gondozott gyerekek költöztetése mellett a fótiaknak azzal is szembesülniük kell majd, hogy idővel máshová viszik két sikeres és közkedvelt intézményüket, a gyermekváros jelenlegi területén működő Száz Juhocska Református Óvodát és a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnáziumot. Az óvoda valószínűleg még két évig marad, mert – mint megtudtuk – késik a tervezés és a kivitelezés. Az iskolánál is hasonló a helyzet, várhatóan ott is két év múlva esedékes a költözés. Egyelőre nincs hova menjenek. Az intézmény egyébként rendkívül népszerű, a környező településekről és a határon túlról is járnak ide gyerekek, körülbelül 380 diákjuk van. A kastélyparkban sétálva fiatal férfival találkozunk, aki arról mesél: korábban ő is az itteni iskolába járt, és nagyon szerette, mert biztonságos környezetet nyújtott. Ez is a múlté lesz. 

Innen már csak tepsiben!

A jövendő változások miatt nem csak a szülők és a gyerekek aggódhatnak. Sok egykori pedagógus és nevelő ma is ott lakik: szerződésük szerint életük végéig a szolgálati bérlakásukban maradhatnak. Most viszont az ő otthonuk sorsa is kérdésessé vált. „Márpedig egem innen csak tepsiben vihetnek el, ha ledózerolják az épületet, akkor majd rám dől. Na és akkor? Nyolcvan­éves vagyok, mit tehetnek velem?” – kérdezi határozottan Benkő Antalné, mikor a szolgálati lakás felé igyekezve arról kérdezzük: tudja-e, hogy meddig maradhat? A magas, rikítóan fehér hajú és élénk tekintetű asszony hajdan matematika és ének szakos középiskolai tanár volt a gyermekvárosban. Pedagógus társaival együtt ő sem hiszi el, hogy menniük kellene. Legalábbis erről eddig hivatalosan senki nem tájékoztatta. Láttak ugyan már olyan televíziós műsort, ahol arról beszéltek, mennyivel jobb lesz a gyerekeknek, ha elkerülnek innen. Ezzel viszont egyáltalán nem értenek egyet. „Életem legszebb 46 éve volt, míg itt tanítottam az árva gyerekeket. Nagyszerű fiatalok voltak, akik szerettek minket. Isten ajándéka, hogy őket taníthattam” – mondja. „Hozzám többen is visszajárnak a hajdan nevelt lányok közül, sokan már nagymamák. Csodálatos volt az a kapcsolat a gyerekekkel. Máig megismernek, és örömmel fordulnak felém” – mondja Tóth Elemérné. Az aprócska, 89 éves asszony több mint 40 évig dolgozott Fóton, kezdetben a gyermekváros általános iskolájának volt a pedagógusa, majd nevelő lett és máig szoros kapcsolatot ápol egy-egy nevelt gyermekével. Kérdés, hogy a most állami gondozott fiataloknak mennyi esélye van ilyen kapcsolatok létrejöttére, ha ide-oda költöztetik őket. Egykori tanárok mesélnek arról is, hogy a hajdani igazgató, Barna Lajos azon dolgozott, hogy egyesítse a szétszakított családokat. Sok gyermek itt találkozhatott újra a testvéreivel. Voltak, akik nevelőszülőktől kerültek ide, mert úgy gondolták, itt jobb életük lehet. „Mikor jöttek az első hírek arról, hogy megszűnik a gyermekváros, és hogy mennyivel jobb dolga lesz majd a gyerekeknek nevelőszülőknél, mi tudtuk, hogy azért ez nincs mindig így” – mondja Tóth Elemérné. Közben mindketten egyre szorosabbra húzzák a kabátot, lassan bemennek melegedni. A gyermekvárosból kifelé menet a szürkületben még kihaltabbnak és szomorúbban tűnnek a hajdan élettel teli épületek. Nincs mit tenni, a kormány kitette rájuk a képzeletbeli táblát: GYEREKEK KIZÁRVA.
Szerző

Keresd a nőt! - a magyar közéletben...

Publikálás dátuma
2019.03.10. 13:30
A kormánynak egyetlen női tagja van: Bártfai-Mager Andrea tárca nélküli miniszter
Fotó: Kovács Tamás / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap
Szégyenteljesen alacsony a nők aránya a közéletben, különösen a parlamentben Magyarországon. Kutatásunk szerint kevesen támogatnák, hogy kvótákkal szabályozzák a nők részvételét a politikában, pedig más megoldás aligha van, a patriarchális beidegződések nem szűnnek meg maguktól. Nem azért lenne jobb hely a világ, ha több női vezető lenne, mert „természetükből adódóan” kevésbé versengőek vagy éppen kevésbé korruptak. Hanem azért, mert így lenne igazságos.
Legutolsó helyen kullog Magyarország a héten publikált rangsorban, amely azt listázza: mennyi nő foglal helyet az EU országainak kormányaiban és törvényhozó testületeiben. Az Eurostat adatai szerint, míg az EU-ban átlagosan 30 százalék felett van a női képviselet (Svédországban már több mint 50 százalék), a magyar arány alig haladja meg a 10 százalékot a testületekben. „Magyarországon évtizedek óta nem sikerül elemelkedni erről a nagyon alacsony képviseleti szintről. A rendszerváltás óta ebben semmilyen előrelépést nem sikerül elérni” – teszi keretbe az elkeserítő adatot Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke, genderszakértő. Jelenleg 23 nő foglal helyet az Országgyűlésben, szemben 176 férfival; Novák Katalin államtitkár korábban a nőkre utalva azt nyilatkozta az ATV-nek, hogy „nem mindenki vágyik a politika világába és a közéletbe”. Valamivel jobb a helyzet az üzleti életben, ahol a vezető pozíciók 41 százalékát töltik be nők, de az is igaz, hogy a cégméret növekedésével egyre csökken a szerepük a vezetésben. A Pulzus közvélemény-kutató lapunk számára készített kutatásában szerettük volna megtudni, vajon hogyan látják az emberek, mik az okok az évtizedek óta nem mozduló nemi arányok mögött? Azt kérdeztük: mi az elsődleges oka, hogy a világ legtöbb országában a nők kisebb arányban töltenek be vezető szerepet a közéletben és a vállalatok irányításában? Meglepő módon a legtöbben, összesen 34 százalék, arra a válaszra tette a voksát: „mert a társadalom kevésbé bízik a nők vezetői képességeiben”. Ha csak a női válaszadókat nézzük, közülük 45 százalék gondolja így, a férfiaknak pedig negyede. Emellett összesen 21 százalék jelölte meg fő okként, hogy „a nagy szervezetek felépítése tradicionálisan a férfiaknak kedvez”, 19 százalék szerint pedig a több otthoni és gyerekneveléssel kapcsolatos feladat hárul a nőkre, ezért nincs idejük a vezetői szerepvállalásra (ennél a két válaszlehetőségnél nem volt nagy különbség a férfiak és a nők véleménye között). „Kissé meglepő, de a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségekre való érzékenység terjedésére utal, hogy mindkét nem a női vezetőkkel szembeni bizalmatlanságot látja az elsődleges oknak. Bár elismerik, hogy az otthoni és gyerekneveléssel kapcsolatos feladatok is sokat nyomnak a latban, de ezt talán megugorhatóbb akadálynak tartják, mint a társadalmi közeg hagyományos ellenállását” – mondja Sáfrány Réka. A szakértő szerint az eredményt befolyásolhatja ugyanakkor, hogy ma már Magyarországon is vannak olyan aktív női politikusok (például Szabó Tímea, Vadai Ágnes vagy Szél Bernadett), akik a nyilvánosság előtt végzik a munkájukat, és bizonyítják, hogy a szerepek összeegyeztethetők. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a férfiak 12 százaléka szerint „a nők kevésbé alkalmasak a vezetői szerepre”; a nők mindössze 3 százaléka jelölte meg ezt a válaszlehetőséget. Emellett a férfi válaszolók 13 százaléka azt mondta, a „nők többsége nem akar vezető szerepet, és ezt a nők 5 százaléka is így gondolja. Azzal a kijelentéssel, hogy Magyarországon a nőknek ugyanolyan esélyük van a boldogulásra, mint a férfiaknak, a válaszadók 52 százaléka egyetértett vagy inkább egyetértett szemben 45 százalékkal, akik vitatják vagy elutasítják ezt a tételt. Vagyis összességében kicsit kevesebben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy lenne még tennivaló a nők egyenjogúságát illetően. Viszont ebben a kérdésben szakadék tátong a női és a férfi válaszolók véleménye között. Míg a nők 58 százaléka nem ért egyet ezzel a kijelentéssel, vélhetően a saját életében is tapasztalja, hogy több akadályba botlik, mint a férfiak, utóbbiak kevesebb mint egyharmada gondolja, hogy gond lenne ezen a téren. „Ebből látszik, hogy a férfiak sokkal kevésbé érzékelik: a nemek közötti egyenlőség területén milyen kedvezőtlen a helyzet. Mivel a munkahelyeken, a politikában kevés szó esik ezekről a kérdésekről, kevesen gondolják, hogy nekik ezzel dolguk lenne” – mondja Sáfrány Réka, kiemelve: ha több nő lenne a parlamentben, biztosan több szó esne ezekről a témákról, a női szempontokról is. Ugyanakkor a Pulzus kutatása szerint a többség érzékeli, hogy nincs minden rendben: a válaszolók 61 százaléka gondolja, hogy a nők túl kevés szerepet töltenek be a közéletben a világon. Nemekre lebontva: a nők jelentős többsége, 73 százaléka, míg a férfiaknak csak 47 százaléka kevesli a nők részvételét. 

Nem diszkriminál, kiegyenlít

A világ országainak mintegy fele alkalmaz valamilyen kvótát, hogy megpróbálja ellensúlyozni, kiküszöbölni azokat a rejtett struktúrákat, amelyek inkább a férfiak bekerülését könnyítik meg a különböző vezető pozíciókba. Ahol nemzetiszintű kvótatörvény van érvényben, például Franciaországban, egyenesen pénzügyi eszközökkel büntetik azokat a pártokat, amelyek nem képesek egyenlő arányban női és férfi jelölteket kiállítani. Lengyelországban 35 százalékban határozták meg a női képviselők minimális arányát a pártok képviselőjelölti listáin 2010-ben. Ha nem felelnek meg a törvénynek, a párt listáját visszautasítják. Dániában, ahol pártszintű kvótákat vezettek be a hetvenes-nyolcvanas években, pedig már el is hagyhatták a szabályozást, mert a nők képviselete stabilan beállt 30-40 százalék közé. Kutatásunkban meglepően kevesen, 24 százaléknyian mondták azt, szükség lenne arra, hogy ilyen módon szabályozzák a nők részvételét a közéletben, és ebben a kérdésben nem is volt nagy véleménykülönbség a két nem között. Az eredmény mögött a szakértő szerint az is állhat, hogy a kvótákkal kapcsolatban rengeteg a félreértés. Ez egyfajta átmeneti segítő intézkedés, az első ponton, a belépés szintjén avatkozik be, mert azoknak az országoknak a nagy részében, ahol nincs ilyen jellegű szabályozás, tulajdonképpen egyfajta ki nem mondott férfikvóta­rendszer működik, emiatt nem tudnak bekerülni a nők például a politikai szervezetek vezető testületeibe, még akkor sem, ha erre egyébként nyitottak lennének a pártok. A különböző kvótaszabályozásokat nem csak a konzervatív, de a liberális oldalról is kritikák érik. Eszerint korlátozza a versenyt és diszkriminálja a férfiakat egy olyan rendszer, ahol az ember neme is a kiválasztás alapját képezni. „Most sincs arra garancia, hogy a legalkalmasabb jelöltek jutnak be a politikai testületekbe, viszont az bizonyítható, hogy a férfiak előnyt élveznek a nőkkel szemben. A kvótarendszer tulajdonképpen az első lökést adja meg, a bekerülést segíti, de fontos hangsúlyozni, hogy a legfontosabb ebben az esetben is a felkészültség, és nem az ember neme. Míg a főleg férfi jelöltek csoportjából való választás esetén tájékozatlanabb, felkészületlenebb személyeket is nagyobb eséllyel indítanak jelöltként, a kvóta lehetőséget teremt arra, hogy a jobban képzett, felkészültebb nők esélyt kapjanak a fontosabb pártpozíciókba való bejutásra és a szélesebb körben történő megmérettetésre. A kvóta, azáltal, hogy kiegyenlítettebb és objektívebb versenyt teremt, végül egy igazságosabb kiválasztási rendszert segít elő” – magyarázza Sáfrány Réka, és hozzáteszi: kétségtelen tény, hogy a jelenlegi struktúrában az „ideális politikus” az, aki bármikor ráér, részt tud venni az esti programokon is, ezeket a kritériumokat biztosan nehezebben teljesítik a gyerekes anyák. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ez a fér­fiaknak sem jó, vagyis erre a kérdésre érdemes lenne úgy tekinteni: az ő érdekeik is sérülnek, amikor a politikával kapcsolatos kötelességeik mellett nem tudnak kellő időt tölteni a családjukkal. Ha ezt elismernénk, és a politikai intézmények alkalmazkodnának – például nem lennének esti ülések az Országgyűlésben –, az esélyek kiegyenlítődnének, és ebből a férfiak is profitálnának. 

Egy elszalasztott lehetőség

Bár az üzleti életben is jóval kevesebb a női vezető, a politika területén érzékelhetően rosszabb a helyzet, és Magyarországon több kísérlet volt valamiféle esélyegyenlőségi kvóta bevezetésére. Legkomolyabban 2007-ben vetődött fel a téma, amikor élénk társadalmi vita övezte a témát, az újságok végre elkezdtek cikkezni az ügyről, minden pró és kontra érvet felsorakoztatva. A törvényjavaslat, amit az SZDSZ-es Sándor Klára és Magyar Bálint jegyzett, az országos pártlistákon biztosított volna 50 százalékos részvételt a nőknek, az akkori választási szabályok szerint így végül valamivel kevesebb, mint 30 százalék lehetett volna az arányuk az Országgyűlésben, amit a szakértők már „kritikus tömegnek” tekintenek. „A szakértők ma már úgy gondolják, ez volt az a pillanat, amikor lépni kellett volna, a lehetőséget viszont elszalasztották a döntéshozók. Ekkoriban a régióban több más ország, például Lengyelország is hozott valamilyen szabályt, hogy biztosítsa a nők részvételét a politikában, és ők azóta el is értek sikereket. Nálunk viszont a parlamentben leszavazták a törvényjavaslatot” – idézi fel Sáfrány Réka a döntést, amelynek érdekessége, hogy ugyanúgy szavazott az akkor ellenzékben lévő Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is: a női kvóta mellett. Számos elemzés és kutatás születik arról, hogyan változik egy szervezet, ha a nők aránya kiegyenlítődik a vezetésben. Sokan érvelnek úgy, hogy a nők alapvetően másképp gondolkodnak, mint a férfiak, esetleg „biológiailag alkalmasabbak” az együttműködésre, alaptermészetükből fakadóan könnyebben oldják meg a konfliktusokat, szemben a „macsó”, folyamatosan versengő, erőn alapuló vezetési kultúrával. Ez bár minden bizonnyal jóindulatú érvelés, szintén sztereotípiákon alapul. „A nők egyenlő képviselete nem azért fontos, mert más lenne a munkastílusuk és ettől hatékonyabban működne egy politikai szervezet. Hanem azért, mert ez az egyetlen módja, hogy azok a témák és szempontok is terítékre kerülhessenek, amik nekik fontosak, és őket érintik” – teszi világossá Sáfrány Réka. Ugyanakkor vannak kutatások, amelyek arra jutottak: csökken a korrupció mértéke, ha közel egyenlő arányban vannak férfiak és nők egy szervezet vezetésében. De az összefüggések nem egyértelműek – nem biztos, hogy a nők kevésbé korruptak –, ennél valamivel valószínűbb, hogy ezek a szervezetek – amelyekben odafigyelnek a nők és a férfiak kiegyensúlyozott arányára is – egyszerűen átláthatóbban működnek.  

61%

A női válaszadók 61%-a gondolja úgy, hogy a világ jobb hely lenne, ha a nők nagyobb szerephez jutnának a közéletben. A férfiaknak csak 41%-a osztja ezt a véleményt, 39%-uk szerint semmi nem változna. 

Ugyanaz a munka kevesebb pénzért

Az egyenlőtlenségek a képviselet mellett a fizetéskülönbségekben jelennek meg leginkább: az Eurostat szerint a vezető pozíciókban a nők 33,7 százalékkal kevesebb pénzért dolgoznak, ez pedig a legnagyobb, nemek közötti bérszakadék az EU-ban. Mindez részben abból adódik, hogy a nagyobb presztízzsel járó szakmákban több a férfi, ezek az állások pedig magasabb bérekkel járnak. De az is igaz, hogy ha egy szakmába nagy tömegben belépnek a nők, a fizetések lassan lejjebb kúsznak, emellett az is jellemző, hogy hasonló munkakörben a férfiak többet keresnek, mint a nők. Ilyen szempontból a közszférában jóval igazságosabb a helyzet, hiszen a közalkalmazotti bértábla vak a nemekre, a nem állami cégeket viszont nagyon nehéz lenne szabályozni. (Bár nem lehetetlen; Izlandon törvényellenes különböző bért fizetni férfiaknak és nőknek, ha hasonló munkakörben dolgoznak.) Sáfrány Réka tapasztalatai szerint a cégek legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a férfiak jobban, hatékonyabban érvelnek a bértárgyalások során, de valójában a vállalatok „adják alájuk a lovat”. Ezzel szemben a nők pontosan az otthoni gondoskodó szerepük ­miatt jóval sérülékenyebbek, és valóban kevésbé bátrak a bértárgyalások során. „Ezek a patriarchális struktúrák önmaguktól egyszerűen nem fognak megváltozni. A korábban említett 2007-es kvótavitában elhangzott, hogy a nők politikai részvétele organikusan fog fejlődni, de ezt azóta sem igazolja semmi, pedig eltelt több mint 10 év. Már évtizedek óta tendencia, hogy több nő szerez diplomát, mint férfi, és mégis: ha ilyen ütemben változik a magyar nők részvétele a politikában, mint az elmúlt időszakban, 100 év múlva sem lesz egyenlőség a közéletben, és ez kihat mindenre, például a fizetésekre is.”

Ha a nők egyenlők lennének…

A túlnépesedés és a globális felmelegedés megállítása, a károsanyag-kibocsátás, az éhezés és a szegénység csökkenése – merészen hangozhat, de a Drawdown Project nevű környezetvédelmi mozgalom szakértői szerint ez lenne az eredménye, ha a nők a világ minden táján egyenlők lennének a férfiakkal. Mint azt Katharine Wilkinson környezetvédő egy TED-előadásban kifejtette: a nők termelik meg az élelmiszer 60-80 százalékát a szegény országokban, jellemzően háztáji gazdaságokban, miközben kisebb a hozzáférésük az ezzel kapcsolatos szaktudáshoz, eszközökhöz, mint a férfiaknak. A szakértők szerint mindennek következtében ugyanakkora méretű földeken jóval kevesebb termést képesek elérni. Amennyiben a különbségeket sikerülne megszüntetni, a terméshozamok 20-30 százalékkal növekednének, melynek következtében kevesebb erdőt kellene kivágni és mezőgazdasági termelés alá vonni. Így a számítások szerint 30 év alatt 2 milliárd tonna szén-dioxid légkörbe jutását lehetne megelőzni. Napjainkban még mindig 130 millió lánygyerek nem járhat iskolába a világon. Márpedig a magasabb iskolázottság maga után vonja a jobb egészségi állapotot, anyagi biztonságot, sokáig sorolhatnánk az előnyöket. Minél több évet töltenek a lányok az oktatási rendszerben, annál később házasodnak, és annál kevesebb gyereket vállalnak. Innen már csak egy lépés annak a belátása, hogy minél több lány minél több ideig jár iskolába, annál kisebb lesz a népességnövekedés mértéke. A hozzáférés a korszerű egészségügyi szolgáltatásokhoz és a családtervezés lehetősége méltóságot és függetlenséget biztosítana a nőknek. Jelenleg a fejlődő országokban több százmillió nő él, aki bár szeretne tudatosan dönteni arról, hogy mikor vállal gyereket, mégsem fér hozzá fogamzásgátló módszerekhez. A Drawdown szakértői úgy számolnak: ha a világon minden nő szabadon dönthetne erről a kérdésről, és hozzáférne a korszerű fogamzásgátlókhoz, a század közepére 1 milliárd fővel csökkenhetne(!) a Föld népessége.

Szerző
Frissítve: 2019.03.10. 14:26