„Magyarországon több mint 37 ezer felvonó működik, többségüket 1990 előtt helyezték üzembe. Egy új lift beépítése öt-tízmillió forintba kerül, egy régi teljes felújítása, korszerűsítése pedig ennek az összegnek a 20-25 százaléka” – mondta a Népszabadságban három évvel ezelőtt Apatini Kornél, a Magyar Felvonó Szövetség elnöke. Ebből két dolog mindenképpen következik: egyrészt van olyan, hogy Magyar Felvonó Szövetség (Szövetségbe forrt szabad felvonók…!), másrészt jó biznisz lehet a liftépítés, hiszen az elmúlt három évben gyakorlatilag felével nőtt egy új lift beépítésének költsége. De nem is a pénz a legnagyobb probléma, hanem az ügymenet.
Jeanne d’Arc és a tetőtér-beépítés
„Ez a mostani tulajdonképpen a negyedik liftünk” – meséli Szűcs Édua. A karikaturista és családja 33 éve lakik a Kertész utcai házban. Amikor beköltöztek a harmadikra, Édua férje, Földes Péter közölte: ő inkább kijárja a tanácsnál, hogy építsenek liftet, csak ne kelljen a szatyrokat és a babakocsit mindennap fel-le hurcolni a 102 lépcsőn. „A tanács nemcsak megépítette volna a liftet, hanem ki is fizette volna a felét. A baj az volt, hogy csak a felét, a többit öt év alatt, részletekben kellett volna a háznak megtérítenie – folytatja. – Emlékszem, a lakók az ablakunk alatt álltak az utcán, és jó hangosan, hogy feltétlenül meghalljuk, arról beszélgettek, hogy ezek csak ideköltöznek, és azonnal a pénzt akarják kihúzni a zsebünkből. Így nem lett liftünk először.”
Másodszor meg évekkel később, amikor a tanács már önkormányzat volt, úgy nem lett, hogy mindenkinek egyformán kellett volna beszállnia a költségekbe. „A földszinti lakók hirtelen csuklógörcsöt kaptak. Hogy ők miért fizetnének, amikor nem is használják a liftet? Az elsőn meg elterjedt, hogy az egésszel csak a harmadikon lakók járnának jól, és ha megépül a lift, az egekig nő a közös költség. Meg is vétózták az egészet. Akkor kitaláltam, hogy hagyjuk a földszintet. Az elsőn lakók fizessék az egy lakásra eső rész felét, mi a harmadikon a másfélszeresét, a másodikon meg arányosan a maradékot. Mindenki belement. Kivéve a pasas a másodikon, aki azt mondta, ha a földszintiek nem fizetnek, akkor ő sem fog. Konszenzus kellett volna, úgyhogy megint nem lett lift.”
Közben Éduáék megszerveztek egy tetőtér-beépítést. Egy külföldi befektető érdeklődött a legfelső szint után. Megcsinálta volna tokkal-vonóval az egészet, felújította volna a házat kívülről-belülről, és még liftet is épített volna. Persze nem Pesten lennénk, ha nem lett volna egy lakó az elsőn (jelzem, nekem már korábban is gyanús volt az az emelet), aki azt mondta: aláírja ő a papírt, ha kap hatmillió forintot. „A külföldinek nem is igen tudtuk megmagyarázni, hogy mi történt. Nem értette. Viszont fogta a cókmókját és elment.” A történetnek ezen a pontján kérdezi meg a szerző a karikaturistát, akivel évtizedes barátság fűzi össze, és akit számtalanszor látogatott meg, fáradságot nem kímélve, 102 lépcsőfok fel, 102 le: „Bocsánat, te vagy a közös képviselő?” „Nem, én hülye vagyok – feleli Szűcs Édua. – Viszont a tetőtérügy után azért vágtam bele negyedszer is, mert az a lakó, aki kérte a hatmilliót, azt mondta, csak akkor megy bele, hogy be legyen építve a tetőtér, ha az ő vállalkozója csinálhatja. És amikor azt mondtuk neki, hogy köszönjük, inkább nem, akkor azt mondta: hát akkor itt soha nem lesz lift. Szerettem volna megmutatni annak az embernek, hogy nem mindig a genyák győznek. Harminchárom éve vagyunk benne ebben az őrületben, hogy mindig van egy, aki beint az egész közösségnek, de ennek egyszer véget kell vetni. Időnként Jeanne d’Arcként előre kell menni, hátha jön utánunk valaki.”
Egy megtört kubus
Két évvel ezelőtt negyedszerre is belevágtak. A liftpártiak eltökélték: ha törik, ha szakad, de lesz lift. A finanszírozási modell nagyjából ugyanaz volt, mint a harmadik nekibuzdulásnál, azzal a különbséggel, hogy aki nem akar, nem száll be. Viszont nem is használhatja a liftet.
És sikerült! Fél év alatt összejött annyi szándéknyilatkozat és főleg pénz, hogy belevághattak. „Azt hittük, sínen vagyunk, de hát egyikünk se épített még liftet.”
A Kertész utcaiak többsége – harminchárom emeleti lakóból huszonöten – beszállt a liftbe. Akkor még csak átvitt értelemben. Egy évek óta Franciaországban élő tulajdonost, aki az elsők között hozta a pénzt, megkérdeztem: te nem is fogsz itt lakni, miért gondoltad, hogy be kell szállnod? Erre azt mondta: ne hülyéskedj, a közösségért tenni kell. Csöpögős, mi? Pedig komolyan gondolta.” Na, nem volt mindenki ilyen nagyvonalú. Amikor időközben kiderült, hogy a drágulás miatt a lift ára is nő, néhányan kiszálltak.
A többiek adták össze a hiányzó pénzt. Kerestek tervezőt és fővállalkozót, de kiderült, hogy ha maguk szervezik meg a munkát, sokat spórolhat a ház. Lett tervező és kivitelező is, ám akkor kiderült, a 130 éves ház sokkal különlegesebb, mint gondoltuk. „Bementem a fővároshoz, ahol közölték, hogy látványvédett ház vagyunk, ahova csakis a legmodernebb üvegliftet lehet beépíteni. Mégpedig azért, mert – kapaszkodj meg – ezt a fantasztikus architektúrát megtörné a kubus.” Hogy ez pontosan mit jelent, azt értjük, de azt is azonnal tudtuk, hogy a lift ettől legalább 5 millióval többe kerül. „Kérdeztem az előadótól, nem mennének-e ki az utcafrontra, hogy megnézzék az ottani architektúrát, a ’60-as évekből ott maradt alumíniumportálokat, amit 14 különböző légkondicionáló kubusa tör meg, de erre csak széttárta a karját, hogy nem ő tehet a dologról, így szól a törvény. Aztán beszálltam a szépen felújított önkormányzat lepusztult, sárgára festett, faburkolatú liftjébe, és lelifteztem a földszintre. Körülöttem egy csomó megtört kubussal.”
Nincs lehetetlen
Két évvel a negyedik nekibuzdulás után a nagy mű elkészült. A múlt heti terheléses próbán a ház legidősebb lakója, egy 95 éves asszony volt a legboldogabb. Amikor belépett a hipermodern üvegliftbe, csak annyit mondott: neki már teljesült az álma, ezután akármikor elmehet otthonról anélkül, hogy a napja rámenne a 204 lépcsőre. Pedig ő már akkor nehezen jött-ment, amikor 33 éve először lehetett volna liftje a háznak.
És ha egy üzlet beindul: úgy néz ki, megint lesz vállalkozó, aki beépíti a tetőteret. Igaz, ő már egy „liftes házba” fektet be, ami egészen más. Ha összejön, ő kifizeti a háznak a lift árát, és az üvegcsoda átkerül a ház tulajdonába. Ha mindent rendben találnak, a napokban elindulhat végre az üzemszerű személyszállítás a Kertész utca 33-ban.
Kérdezem Éduát, van-e tanulsága az esetnek, avagy: mit üzen az utókornak? „Talán azt, hogy nincs lehetetlen. És hogy az emberek nem változnak, de néha hajlandók a kompromisszumra. Nagyon néha.” Kérdezem, most, hogy ennyire otthonosan mozog az építőiparban, nem vállalna-e kivitelezést máshol? Ismerve az árakat, valószínűleg jobban jövedelmezne, mint a karikatúra.
„A saját közösségemnek bármikor szívesen, de másnak nem. Nem lennék jó fővállalkozó. Nehezen bírom, ha idegenek üvöltöznek velem. Így utólag bevallva azt is, ha az enyéim.”
Így a történet végén a szerző bevallja, hogy a kedvenc része kimaradt, de még pótolhatja. Az, amikor a kész üvegszerkezet átadásánál az ellenőr észrevette, hogy néhány kisebb, 20-30 centiméteres üvegtábla helyét – költségtakarékosságból – 3 mm-es perforált acéllemezzel pótolták. Azonmód kötelezte az építtetőket, hogy a fémlemezek helyét is üvegeztessék be, mert – idézzük – „valakinek lehet egy 2 milliméter vastag és 2 méter hosszú valamije, amivel benyúlhat az aknába, és elronthatja a liftet”. (Ezer szerencse, hogy a szomszéd házban, ahol egy nagyjából százéves lift működik, rengeteg apróbb és nagyobb lyukkal az akna oldalán, nincs senkinek egy 2 milliméter vastag, 2 méter hosszú izéje, amivel elronthatná.)
