Hercsel Adél: Agyonbántalmazott társadalomban élünk

Hercsel Adél tinédzser korától ír újságcikkeket, azóta a közélet és a kultúra megszállottja. Új kötete, a Láthatatlan pokol a családon belüli erőszak magyar eseteit tárja fel. A hvg.hu 29 éves újságíróját meglepte, hogy a hátborzongató történeteket elbeszélő munkájából karácsonyi „ajándékkönyv” lett, s úgy látja, párkapcsolatainkban sem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk a demokráciát.

Milyen visszajelzéseket kapott eddig az októberben megjelent Láthatatlan pokol című kötetére?

Egyelőre csak egy bemutatót tartottunk az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karán, a Szociálpszichológia Tanszék közreműködésével. Elég erős élmény volt, amikor a rendezvény után többen odajöttek hozzám, és bevallották: most, a beszélgetés hatására jöttek rá, hogy évtizedek óta bántalmazó kapcsolatban élnek. Leginkább az döbbentette meg őket, hogy a bántalmazásnak, amit alapvetően a veréssel és a nemi erőszakkal szokás azonosítani, van még vagy harminc másik, kevésbé „látványos” eszköze. A verbális erőszak pedig ugyanolyan súlyos pusztításra képes. Sokan a könyv végére érve nem csak a párkapcsolatukat, hanem a gyerekkorukat is átértékelték - ez is rendszeres visszajelzés. Olyanokat írtak, „nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam” vagy azt, hogy „sokkal rosszabb volt, mint hittem, ezek szerint én is áldozat voltam.” Ugyanakkor biztos voltam abban, ha lesz könyv, ami nem kerül a karácsonyfa alá Borbás Marcsi meg Fördős Zé kötetei mellé, akkor az a hátborzongató történeteket felvonultató Láthatatlan pokol lesz. Mégis „ajándékkönyv” lett belőle.

Miért írta meg?

Részben a hiánypótlás vezérelt, mert a hazai könyvtárakban, könyvesboltokban kevés bántalmazással kapcsolatos szakirodalmat találni. Sőt, az enyém előtt olyan típusú riportkönyv, melyben maguk az áldozatok szólalnak meg, egyáltalán nem létezett.

Az előszóból kiderül, hogy a 2017 októberében kirobbant #metoo mozgalom inspirálta. Mennyire vállaltan van jelen ebben a marketingfogás, a megfelelő időzítés?

A #metoo-kampány inkább csak a felütést, az apropót adta. Amikor megláttam a közösségi médiát elárasztó, rövid bántalmazás-tapasztalatokról szóló posztokat, nagyon kíváncsi lettem, milyen teljes történetek lehetnek mögöttük. Fogtam magam, megírtam a könyv koncepcióját, leadtam a kiadónak, és belevágtam. Nagyon intenzív félév volt, szinte egész nyáron napi 10-12 órában foglalkoztam a szöveggel.

Másfél évvel később miként látja a globális mozgalmat? Okozott-e például bármiféle hátrányt a pozitívumok mellett?

A Weinstein-üggyel és a hozzá kötődő kampánnyal kiszabadult a szellem palackból, aminek már bőven ideje volt! Sőt, túl sokáig volt bezárva, ezért szabadulhattak el ilyen mértékben az indulatok. Ami kritikám volt a #metoo kampánnyal kapcsolatban, azt a Láthatatlan pokol megírásával pótoltam. Az volt a legfőbb célom, hogy nyugtassam a kedélyeket, és higgadtan, ne az indulat hangján beszéljünk a bántalmazás jelenségéről, az erőszak természetéről. Van még, aki nem készült fel erre a fájdalmas szembesülésre. Az idegenkedést azért sem értem, mert a könyvem végső üzenete, hogy igenis van élet az erőszak után. Hiába váltál áldozattá, attól még sok munkával feldolgozhatod a történteket, és lehet kiegyensúlyozott, boldog az életed. Interjúalanyaim történetei legalábbis mind ezt bizonyítják. Úgy látom, a Láthatatlan pokoltól függetlenül is egyre több színvonalas, értő és valós segítséget nyújtó cikk születik az abúzusról, aminek nagyon örülök.

Mi magyarázhatja a nagy fokú tabusítást és hallgatást az abúzus témakörében?

Ugyan nincsenek illúzióim, mégis egyre nagyobb nyitottságot és általános fogadókészséget tapasztalok a témával kapcsolatban. Szerintem egyelőre az a legfontosabb feladat, hogy meggyőzzük a magyar társadalmat arról, hogy a probléma igenis létezik. Tudni kell, hogy bántalmazónak lenni alapvetően megéri, mert igencsak kényelmes helyzetet és számtalan előjogot biztosít a környezetében lévőkkel szemben. Az erőszak ilyen-olyan eszközeit alkalmazva egyszerűbb az élet, mert így nem kell annyit gondolkodni, egyezkedni, a másikra tekintettel lenni. Addig manipulálom és/vagy addig ütök, amíg a másik el nem hiszi magáról, hogy ő kevesebbet ér, mint én. Így végül mindig az lesz, amit én akarok, az egész család körülöttem sürög-forog, miattam kel fel a nap is. Egy olyan társadalomban, amely ezt a fajta elnyomó viselkedést nem csak engedi, hanem támogatja is, ahogy az áldozat szerepét is fenntartja, a status quo felrúgása miért állna érdekében a hatalom birtokosainak?

Milyen mértékben van jelen a családon belüli erőszak a magyar társadalomban? Persze, eleve nem könnyíti meg a választ, hogy évek óta nem született felmérés erről.

Legutóbb húsz évvel ezelőtt készült országos, reprezentatív kutatás arról, milyen arányban van jelen a bántalmazás a magyar társadalomban. Csak halkan jegyzem meg, a kutatást a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány finanszírozta. Ebből az derült ki, hogy a nők egyharmada, de inkább 40 százaléka válik valamilyen erőszak áldozatává felnőtt élete során, a bántalmazásoknak nagyobb részét pedig a saját partnerüktől szenvedik el. Ezt egy 2012-es, Magyarországra is kiterjedő EU-s kutatás is megerősítette. Az én lakossági statisztikám ehhez képest azt mutatja, hogy közvetlenül vagy közvetve mindenki érintett a családon belüli erőszakban. Megbízható forrásból úgy értesültem, a családbarát kormány 2019-ben országos reprezentatív kutatást fog végezni, hogy felmérje a probléma kiterjedtségét. Nagyszabású, a családon belüli erőszakról szóló tájékoztató kampányra is számíthatunk. Remélem, ezúttal a férfiak tapasztalataira is rákérdeznek.

Mai ismereteink alapján nem mondható, hogy napjainkban több a családon belüli erőszak, mint egykor, mégis sokan így vélekednek.

Szerintem jóval több eset kerül nyilvánosságra, ez torzítja a fókuszt. Örvendetes, hogy mára evidenciává vált az itthoni műveltebb, városi közegben, hogy nem ütjük meg a gyereket. Tavaly februárban vágtam bele a könyvbe, akkor kezdtem el beszélgetni a szereplőkkel. Kicsiben ugyanazt a láncreakciót, "coming out"-ot néztem végig, ami össztársadalmi szinten is működik: valaki veszi a bátorságot, felvállalja megalázottsága történetét, amivel egyszerre mutat követendő példát és ad erőt a sorstársaknak. Interjúalanyaim egy idő után egymásnak adták a stafétabotot – barátnőktől a válóperes ügyvédig.

A kötetben 16 áldozat és 7 szakértő szólal meg. Előbbiek között ott vannak a családon belüli erőszak gyerek és felnőtt áldozatai, és ami meglepő, férfiak is, akik közül egyre többen kérnek emiatt segítséget. Mi lehet "ébredésük" oka?

Csak azt tudom, hogy a Láthatatlan pokolnál a "dafke" reakció működött. Miután kiírtam a Facebook-oldalamra, hogy szeretnék írni bántalmazott férfiakról is, s ezért az ő jelentkezésüket is várom, elkezdtek kommentelni a trollok, hogy ne legyek már ennyire cinikus, mit képzelek magamról, bántalmazott férfiak nem léteznek. Végül épp ezek a hozzászólások törték meg a csendet, és indítottak számtalan férfi áldozatot arra, hogy megkeressen. Tőlük hallottam a számomra legmegdöbbentőbb történeteket. Valószínűleg jóval kisebb arányban, és kevésbé vannak veszélyben, de egy férj is könnyen eljuthat odáig, hogy hajszál híján belehaljon a családon belüli erőszakba. Egy bántalmazó kapcsolatban a frontvonal alapvetően nem nő és férfi, hanem áldozat és bántalmazó között húzódik.

Mit tart a szakmailag legfontosabb területének? Előző könyvét, Magyar szeretők címmel a megcsalásról írta, 2016-ban pedig Családbarát Médiáért-díjat vehettél át.

15 éves korom óta írok cikkeket, már akkor is két téma érdekelt üzembiztosan: a közélet és a kultúra. Ez nem változott. Amikor 2015-ben felvettek a HVG online-hoz újságíró-szerkesztőnek, azt a feladatot kaptam, hogy a klasszikus női magazinos, „csajos” témákat „hávégésítsem”, töltsem fel komolyabb tartalommal. Így jöttek képbe a pszichológiával kapcsolatos cikkek, de máig kiterjedt az érdeklődésem. A családon belüli erőszak a valaha volt legfontosabb téma számomra. Iszonyúan dühít, hogy az áldozatoknak mennyi igazságtalanságot kell elviselniük, miközben alig kapnak érdemi segítséget. Olyan kevesen veszik fel a kesztyűt az abúzussal szemben, hogy muszáj volt beleállni a küzdelembe.

Az előző és az új könyv is felveti a kérdést: mi okozza napjainkban - az egyenjogúságra irányuló törekvések ellenére - a párkapcsolatok törékenységét?

Ezer oka lehet, de az biztosan nem segít, hogy egy iskolai karriert óvodától egyetemig simán le lehet úgy húzni, hogy az ember semmiféle párkapcsolati edukációval nem találkozik. Minél többet tanul, olvas, tájékozódik az ember, annál reflektáltabb lesz a világra és ezáltal önmagára, de a bántalmazás kiterjedt jelenségével foglalkozva nagyon frusztráló a szembesülés, hogy az abúzus megtörténik művelt, diplomás körökben is. Nem is tudom mit várunk, ha még a leendő bírák és pszichológusok képzéséből is kimarad, hogy mi fán terem a családon belüli erőszak. Tapasztalataim szerint párkapcsolatainkban sem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk a demokráciát. Sajnos egy lelki beteg, poszttraumás, agyonbántalmazott társadalomban élünk, amire a jelenlegi rezsim még rátesz egy lapáttal. Leginkább azzal, hogy gyerekként kezeli az állampolgárokat, és hatalmával visszaélve bántalmazza, manipulálja, megszégyeníti őket.