Bándy Sándor: Karácsony Gergely, Alapi Gyula és az ingerküszöbünk

Publikálás dátuma
2019.03.16. 12:00
Orbán Viktor 2002 májusában a Dísz téren hirdette meg a polgári köröket
Fotó: Koszticsák Szilárd / Magyar Távirati Iroda Rt.
Különböző módokon viszonyultunk a rendszerhez 1990 előtt is, de közös volt a tudat, hogy azt ránk kényszerítették. Milyen reményeink voltak akkor! Mára a "szakítás a múlttal" lelkesedése egy "vissza a múltba" politikába torkollt. Amiért kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt felelősek, habár nem azonos mértékben, mivel ez elsősorban az éppen uralkodó pártot terheli. A helyzet a még érdeklődő lakosság további depolitizálását eredményezi. Az ellenzék kapkod míg az Orbán-tábor összezár.

"Gondolatlanságból elkövetett" antiszemitizmus

Mint csepp a tengerben, érdekes volt a február 5-i Magyarország élőben című műsor. Amióta komolyra fordult az ellenzéki összefogás, Orbánék a szétverésén munkálkodnak és Karácsony Gergelyt is komoly ellenfélnek tekintik. A Hír TV meghívta, miután megnyerte az előválasztás első fordulóját. Megtudtuk mire kell felkészülni egy politikusnak, aki szembemegy Orbánnal, aki - ne felejtsük - korábban azt nyilatkozta, hogy "bátorító szeretettel vagy nem is tudom, hogyan nézem" amit a Jobbik csinál. (Vasárnapi Újság, Kossuth Rádió, 2003. 05. 18.) Most szét akarja verni e "szeretett" pártot, mert hajlandóak együttműködni más ellenzéki pártokkal.
Földi-Kovács Andrea nem hagyta Karácsonyt szóhoz jutni. "Ön szerint nem nácizmus az, ha valaki zsidó származású képviselőket listázna?” – vágott bele mondatába. Karácsony nemmel válaszolt. Ezt meghamisítva, évértékelő beszédében Orbán már azt mondta, hogy Karácsony szerint "zsidó származású képviselők listázása nem jelent antiszemitizmust".
Megnéznék egy ilyen "Alapi Gyula-tréninget", amint felkészülnek egy ellenzéki politikus fogadására. (Alapi több koncepciós perben volt a vád képviselője az 50-es években - a szerk.) Karácsony, mint az egész ellenzék, szorult helyzetben van, végre felismerték, hogy kompromisszumokat kell kötni, ha meg akarják szabadítani az országot Orbánéktól. De a baloldali ellenzék nem tud mit csinálni a "nácibarát" váddal. Emlékezzünk: Churchill se volt Sztálin spanja, de tudta, hogy össze kell fogni vele a győzelem reményében. Kialakulhatott volna egy értelmes párbeszéd, ha a műsorvezető nem népügyészként viselkedik. Persze nincs nácizmus antiszemitizmus nélkül, de nem minden antiszemitizmus nácizmus. Horthy Miklós numerus clausus törvényei listázták az ország zsidó származású lakosságát, de a kormányzó nem volt náci. Ugyanakkor fontos tudni, hogy az ilyen listák mihez vezettek és gondolom ezzel a műsorvezető is egyetértene (eltérően az In Vino Veritas igazgatójától).
"És egy ilyen ember még a budapestiek főpolgármestere akar lenni ahelyett, hogy csendben elkullogna a kertek alatt. Erre csak annyit mondhatunk: szégyen" - mondta Orbán, aki az adófizetők millióit pazarolja egy antiszemita kampányra. A kormány tagadja ezt a vádat de nem ártana gondolkodni. Bármilyen kampány megítélése nem a kezdeményező szándékán múlik, hanem a következményén. Mint jogot végzett embereknek, Orbánéknak tudniuk kellene, nem csak az indíték számít, hanem a végkimenet is. Egy veszekedés torkollhat gyilkosságba, mert egyik meglöki a másikat, aki lezuhan a lépcsőn, vagyis gondatlanságból elkövetett gyilkosság lesz a vád. Itt meg "gondolatlanságból elkövetett" antiszemitizmus történt, mert igenis számtalan ember így fogadta, élte meg. "Ez a zsidó így áll bosszút Magyarországon", mondta egy idős férfi mikor az első Soros-plakátok megjelentek.
Mi történt, mi mit jelent, és mi hova vezet - ez kellene, hogy legyen az iskolai történelem oktatás lényege. Semjén Zsolt, például, azzal mentegette Prohászka Ottokár antiszemitizmusát, hogy a püspök 1927-ben meghalt. (Népszabadság, 2012. augusztus 17.) Prohászka nézetei hivatkozási alapot adtak azoknak akik amúgy se kedvelték a zsidókat, és nem véletlenül idézték a püspököt a nyilasok. Igaza van Inotai Andrásnak, hogy "felgyorsulva halad az ország az elbutított társadalom felé" (Népszava, 2019. 02. 12.).

Politológusok helyett elmeorvosok kellenek

A Soros elleni koncepciós kampány fő szándéka félelem- és gyűlöletkeltés sok ezer szerencsétlen menekülttel szemben - ez sem keresztény álláspont -, és habár elképzelhető, hogy a kampány kitalálói nem antiszemiták, de ha csak egy kicsit odafigyelnének, tudnák milyen reakciót váltott ki sokakból. Most itt egy újabb Soros-EU plakátakció mert fenn kell tartani a feszültséget - ellenségek, veszélyek leselkednek ránk. Mint Rákosi idejében - micsoda Ludas Matyi címlapok voltak! -, Orbán és a pártpropaganda állandó izgalomban tartja a lakosságot. 2012 februárjában a Fidesz egri frakcióülésén, a Magyar Nemzet szerint Orbán egy - bel- és külföldi árulók segédletével - ellene irányuló puccskísérletről beszélt. Most már Soros-ügynökök vannak az ellenzéki pártokban, civil szervezetekben, az MTA-ban, a CEU-ban, Brüsszelben, és az Európai Parlamentben is.
Közel két éve írtam (Népszava, 2017. X. 14.), hogy egy "széles összefogást remélek, beleértve a Jobbikkal, mivel az egy törvényesen működő párt, széles lakossági támogatottsággal, és az ellenzéknek kétharmados győzelemre van szüksége. E cél érdekében a pártok megállapodnának egy közérthető minimális programban, aminek fő célja lenne a legfontosabb problémák orvoslása". Azóta történt egy és más és már nem politológusok, hanem elmeorvosok és szociálpszichológusok kellenek az elemzéshez.
Az ATV politikai beszélgetéseiben talán a leggyakrabban elhangzó szó az "ingerküszöb"; sorolják a korrupciót, a pazarlást, az évi több százmillióba - közpénz! - kerülő Soros-plakátok ügyét és mégis csak kevesen tüntetnek. "Ez sem üti meg az ingerküszöböt?" hüledeznek műsorvezetők.
Elszomorító a tudatlanság, a feudalizmusra emlékeztető távolság a nagypolitikától: "Nem értek én ezekhez a dolgokhoz amik odafenn történnek", mondják sokan itt falun. A Professzorok Batthyány Körének elnöke, Náray-Szabó Gábor szerint "a sorosozás nem az értelmiségnek szól" és nyugira inti őket. "Azt már lehet mondani, hogy a népet nem szabad butítani, de ez nem biztos, hogy teljesen igaz lenne" (HVG, 2019. II. 21.). A hülyítés sikeres és az Orbán-tábor állandó összezáró módban van. "Szilárdan együtt ingadoznak a párttal", mint a párttagok 1990 előtt. Lehangoló látni, ahogy tanult, rendes emberek is igazodnak a pártvonalhoz, úgy mint régen, és zavarban vannak, ha netán "lemaradtak egy brosúrával". Ezért gondolom, hogy megértésükhöz lélekbúvár kell. Egyben óvnék ezen embertársaink ócsárolásától. Ők hívők. Aki belezavar ebbe a kellemes családi hangulatba, az "nem a mi fajtánk".
Vincze Ágnes XVI. kerületi fideszes ellenzi, hogy a 100 éves holokauszt-túlélő Bálint György, akit Rákosiék megfosztottak a családi örökségétől, díszpolgári címet kapjon, mert korábban SZDSZ-es volt. "Ha pitiség, ha nem," de ő ezt nem hagyja, írta a Facebookon.
Egy barátom mondta 2002 májusában, amikor választási bukásuk után a Dísz téren gyülekezett a Fidesz tábora, hogy "olyan jó volt az enyéim közt lenni". Ő egy művelt, világot látott, Antall idején diplomáciai posztot betöltő családos ember, aki 1990 előtt sose volt párttag. Előbb MDF, aztán 1998-ra már Fidesz támogató lett. A 2014-es választások után kezdte érezni, hogy rossz irányba mennek a dolgok, de reménykedett: "Ezek csak kilengések, elvégre annyi mindent kellett Gyurcsányék után helyrehozni, és Orbán nem tud mindenre oda figyelni". Később, már nagy betegen látta, hogy ez tudatos, ez egy új kurzus és a "polgári" jelző csak álca volt.
Ez az "enyéim" elgondolkodtatott. Bencsik András volt az Echo TV Őszintén című műsorában február 17.-én. Mesélte, hogy egyszer anyja kritizálta apja félresikerült szobrát. Apja kiakadt, mondva, hogy pontosan tudja, hogy rossz, de azt várja a családtól, hogy "dicsérni, dicsérni, dicsérni!". Bencsik szerint ez nagy igazság: "Meg kell védeni Orbán Viktort és a hazát". (Korábban Kölcsey szavait - "a haza minden előtt" - idézték.) Persze egy szó sem esett például az Érzelmi kötődés című cikkéről, amely a magyar fiatalok szovjetbarát ideológiai nevelésének fontosságáról értekezett. (Népszabadság, 1986. X. 17.) Nem arra célzok, hogy Bencsik valami nagy kommunista lett volna; sejtésem szerint akkor is a brancsbeliség volt a lényeg.
Hallottam, hogy Novák Katalinnak volt egy megjegyzése, amikor az ellenzék kivonult a február 18-i parlamenti ülésről, miszerint semmi baj, mert így családi körben beszélhetik meg dolgaikat. (Vigyázat, még valakinek eszébe jut, hogy a maffiacsoportok is "családként" beszélnek magukról.)

Nem ilyen lett, mindig is ilyen volt

 Apáti Bence adott egy interjút (HVG, 2019. II. 7.), melyben kifejtette, hogy "a saját közönséged nem szereti, ha elkezdesz »függetlenobjektívet« játszani". Később hozzátette, hogy "ha objektívebb lenne a balliberális sajtó, én is megengedhetnék magamnak némi őszinteséget." Mi, olvasók, nem érdemlünk némi őszinteséget? Az ún. jobboldal gyakran hangoztatja, hogy ők jobbak mint a másik oldal, de Apáti szerint ez téves, ők ugyanolyanok. Értékelem őszinteségét, de tudni kell, hogy ezzel elutasítja az újságírás klasszikus "őrkutya" szerepét, ahogy azt is, hogy bármelyik oldal elfogultságának ellentéte nem egy más irányú részrehajlás, hanem a korrekt tájékoztatás, és ez az őrszerep elsősorban, de nem kizárólag a hatalmon lévőkkel szembeni álláspont kell hogy legyen. Máskülönben nem újságírásról hanem propagandáról van szó.
Varga István, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnöke adott egy interjút, mely szerint a közmédia a propagandánál is rosszabb, és kritikával illette a kormánypárti médiát. (TV7 Aktuális, 2019. 02. 01.) Kocsis Máté rögtön írt is a megtámadottaknak, mondván "méltánytalan és valótlan" Varga állítása:  "Méltánytalan, mert Önök azok, akikre a mindennapokban és a leghangosabb politikai csatákban is mindig számíthatunk".
Gulyás Gergely szerint "ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent". (Magyar Hírlap, 2019. II. 14.) A Vergangenheitsbewältigung - a múlttal való szembenézés - nem nagyon sikerül errefelé. Szüntelenül a múlton rágódunk, sőt, benne élünk, mivel ez az "enyéim" nagyon emlékeztet a Volksgemeinschaft, vagyis nemzeti közösség eszméjére. Ezt nem Hitlerék kezdték, de tovább fejlesztették, és nincs messze a NER gondolatvilágától. Ez a beolvadás a közösségbe, ennek prioritása az egyénnel szemben, gyakori lelkiállapot, de határozottan nem a polgári társadalom eszméje. Egy érzelmi hozzáállás, gyakran megdobva egy kis haszonleséssel.
Öt törvényszéki elnök írt nyílt levelet (https://www.valaszonline.hu/wp-content/uploads/2019/02/level.pdf), hogy a 2020. január 1-től tervezett "jelentős illetményemelés" érdekében "ne hagyjuk, ne engedjük, hogy a talán soha vissza nem térő alkalommal ne tudjunk élni a széthúzás, az egyénieskedés mételye miatt! Fogjuk meg egymás kezét, hogy markunkból ki ne csússzon a nagyszerű bírósági jövő lehetősége! »Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség«" - idézték Wass Albertet. A Handó Tündét és az OBH-t kritizálni merészelő bírák ellen igyekeztek hangolni a testületet, ráadásul zsarolási célzással.
Spiró György mondta egy interjúban, hogy "már a Hannibál című korai darabomban is szerepel színlelt hajótörés meg a bérházak szándékos felgyújtása. Ezek a gazdasági és hatalmi struktúrák akkor is olyanok voltak, mint most. Azért jó ezekben a részletekben elmerülni, mert megnyugtató, hogy mindig így volt e világi élet." (Fogság - széljegyzetek. Magvető, 2006) Miért látja ezt így egy művelt ember? Talán mert ha így látjuk, nem kesergünk azon, hogy világunk milyen romlott? Mert nem ilyen lett, hanem ilyen, és mindig is ilyen volt és ilyen is lesz? Engem zavar és bánt, hogy nem tanulunk semmit, meg se próbálunk ezen változtatni, és így igazuk van az örök körforgás hirdetőinek.
"Aki nem úgy gondolkodik, mint a kormány, meg a kormány holdudvara, meg az őket kiszolgáló értelmiségiek és médiaemberek, az bizony sokat szenved most", mondta Orbán 2003. január 16-án az "Éjjeli menedék" című műsorban.
Magam se tudnám tömörebben jellemezni mai közéletünket.

Tompa Imre: Furmintőrület

Publikálás dátuma
2019.03.16. 10:40

Fotó: www.winesofa.eu
Van ez a furmintőrület, ennek kapcsán pár megjegyzés.
Valamikor, a filoxéra, a szőlőgyökértetű overkillje előtt, mely ugye XIX. század vége felé irtotta ki az európai szőlők kétharmadát, a furmint elterjedt fajta volt szerte az országban, sőt a Kárpát-medencében. Jó alapbort adó, későn érő fajta, mely jól aszúsodik és klasszul tartja a savait. Most, a rendszerváltást követően, mely a borászatban is hatalmas paradigmaváltást jelentett, felmerült a kérdés, hogy mi is legyen a magyar ekvivalens szőlőfajta, az a nemzeti szőlő, mely képviseli és jelképezi hazánkat, mint a malbec Argentínát, a tannat Uruguayt, a carménére Chilét (Chiléről azelőtt mindenkinek Pinochet jutott eszébe, ma a vörösbor, mondta az öreg Zwack egyszer). Vagy a GV, a zöld veltelini, ami az osztrákok szinonimája lett. Bemész egy New York-i borbárba, és aszondod: gimme e dzsíví, plíz. (A borszakírásban külön szó: az „osztrákozás” jelzi, amikor az ember elkezd példálózni a osztrák bormarketinggel és azzal a ténnyel, hogy 1985, a Glykolskandal - amikor pár kereskedő fagyállóval próbált javítani a bor extrakt tartalmán - világra szóló botrányát követően rekordgyorsasággal álltak talpra és szédületesen szép borászkodást, rajnai rizling- és kékfrankos-kultúrát, valamint hatékony bormarketinget építettek föl, jóllehet sokkal szerényebb ökológiai-önológiai adottságaik vannak, mint nekünk. De, és itt a törésvonal, mindig képesek a kooperációra, a nagykoalíciókra, az egységre, ezért sikeresek és ezért nem vagyunk és nem is leszünk mi sikeresek soha, és ez persze nem csak a borról szól).
Fontos, hogy egy borországnak legyen egy ilyen fajtája (bár mi már nem vagyunk igazi borország, mert a rendszerváltást megelőző évtizedek letöröltek minket a bortérképről, ahová azóta sem sikerült igazán visszakapaszkodni), szóval hogy egy ilyen hajdani borországnak legyen ilyen nemzeti egyenértékes szőlőfajtája. Szó volt arról is, hogy legyen ez a kadarka, de a kadarkára nem lehet bazírozni (tízévente hoz nagy termést és rémes termesztési tulajdonságai vannak), vagy hogy legyen a rozé, mert abból sok (elég) jó készül mindenhol az országban, végül is a furmintot kezdtük nyomatni, amivel két legyet lehet ütni egy csapásra: lesz egy jó száraz borunk, amivel egyszersmind le lehet vezetni a (tokaji) termékfelesleget, az édesbor-piac ugyanis korlátos, szűk és statikus, a legtöbb tokaji pincészet veszteséges ám, ezért nem lehet minden furmintból aszút csinálni, mert nem lehet eladni.
Pár tételen keresztül bemutatjuk, mit tud a furmint - ezek Bálint László borai, aki a FurmintUSA animátoraként többet tesz a fajta nemzetközi ismertségéért, mint az egész magyar állami bormarketing, amely képtelen megformálódni. A tökéletes furmint vibrál, benne oszcillál az édesség és a savtartalom, ilyen a Suba-dűlőn fakadó 2015-ös csípős „Nagyon kedves” nevű tétel, vagy a 2013-as komplex „Savkirály”, amit kis halvány vulkános-petrolos felhang is kísér, vagy a Rizlinges 2014, melyben egy halvány édes orgonapont szól végig a citrusos-almás kortyon. Ezek pompás gasztroborok, melyek felerősítik a kecskesajt, egy gouda, valamely zsírosabb fogas vagy pisztráng, sőt osztriga, netán a töltött káposzta ízeit és a jókedvet.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: A Géniusz nyomában

Publikálás dátuma
2019.03.10. 18:20
Ceausescu is tovább él. Csak rajongással tudnak viszonyulni
Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP or licensors
A múlt becsap minket. Talán azzal is, hogy bizonyos értelemben – hála az emberi felejtésnek és az ebből fakadó torzításnak – képlékenyebb, mint a jövő. Hiába történt meg, nemzedékről nemzedékre változik, miközben a jókból szürkék, a rosszakból elfogadottak válnak. Az objektivitásra való törekvés pedig csak olaj a tűzre.
Azóta morfondírozom ezen, hogy egy tavaly év végi felmérés szerint a kivégzett diktátor, Nicolae Ceausescu végzett az első helyen a modern- és jelenkori Románia legmeghatározóbb személyiségeit összesítő lista élén. A megkérdezettek 26 százaléka gondolta így, ami első hallásra nem is tűnik olyan soknak. De ha arra gondolunk, hogy hány szavazó tartja kormányon Orbán Viktort, mennyien segítettek felemelkedni Hitlert vagy Mussolinit, hányan vettek aktívan részt az ’56-os forradalomban, akkor kiderül, hogy a kevés is lehet igen sok, ha mind ugyanazt gondolja szinte már mániákusan és eltéríthetetlenül. A többi majd csatlakozik csendestársként vagy pusztán érdekből. És már készül is a történelem.
Persze tudom én, hogy nem könnyű. Az én nemzedékem számára az a kor (a hetvenes és nyolcvanas évek) a gyerek- és kamaszkort jelenti, és az akkori élmények, amelyek átütnek minden szörnyűségen, mindig a nosztalgiát hívják elő, bearanyoznak mindent és mindenkit. Ha eszünkbe jut az első tánc vagy az első csók, kit érdekel, hogy közben nem utazhattunk szinte sehová, és súlyosan korlátozták a vélemény szabadságát. De hiszen mi mindenről beszéltünk a konyhában a házibulik alatt! A múltba révedés különben is eleve az elégedettséget csiklandozza az emberben, és elfelejti, hogy milyen szerencséje volt: beköszöntött a változás, mielőtt még az első súlyos kompromisszumait megkötötte volna a hatalommal. Én ráadásul különösen „hálás” lehetek a Géniusznak, hiszen ez a korszak tett íróvá, és mindmáig kiváló nyersanyagként szolgál. Csakhogy az írás distanciája révén kigyógyultam a feltétel nélküli rajongásból.
Legyinthetnénk is az egészre, a nyugdíjasokra és a nosztalgiázókra kenve az egészet, holott a felmérés eredménye nem csupán tünet, hanem a kór maga. A választások szempontjából még ma is meghatározó nemzedékek számára a diktatúrából ered a reflex: a távolságtartás hiánya. Akkor parancsra kellett rajongani az egyetlen véleményt és pártot képviselő legfőbb vezetőért, ma már önként és dalolva. A volt Ká-európai polgárok egy része egyszerűen nem tud másként viszonyulni az általuk szimpatikusnak tartott nézetekhez, s még inkább ahhoz, aki mindezt képviseli: csak rajongással. Gyűlölettel és megvetéssel utasítja el a távolsághoz kellő kritikus gondolkodást, nem mérlegelni akar, hanem szeretni és lelkesedni, pirosra tapsolni a tenyerét. S minél közelebb lép szeretett vezetőjéhez, úgy lesz egyre könnyebben manipulálható, úgy kezd harsogni olyan beültetett gondolatokat, amelyeket maga is könnyen megcáfolna, ha pár pillanatra visszakaphatná a régi rendszert megdöntő énjét. Önkéntes diktatúrában él, ezért nem veszi észre, miként szűkülnek körülötte a szabadság körei. A többit elég lekenyerezni vagy megzsarolni.
Ezért él tovább Kádár és Ceausescu különféle modern alakban (a puhább Horthyról már nem is beszélve), ezért nem fenyegeti a népszerűségüket senki és semmi, s bizony még holtukban is imádni fogják a maiakat, hiába érné őket utol az elődjeikre jellemző dicstelen végzet. A rendszer gyermekké tett, ezer képzelt veszély között fogta a kezünket, miközben ártatlanságunkat hangoztatta. Bizony igen nehéz ebből a rózsaszín állapotból kilépni, felnőtt döntéseket hozni, ellentmondani Apánknak, megkérdőjelezni a tetteit. Elviselni a felnőttséggel járó ezernyi kételyt, frusztrációt, bizonytalanságot.
A távolság hiánya mérgezi minden tettünket. Ezért nevezhetnek el Nyirőről könyvtárat a székelyudvarhelyi önkormányzat derék képviselői is, mert fontosabb a nosztalgia, mint a keserűséget szülő éleslátás. Elég művekről beszélni, a városhoz való kötődésről, és hallgatni az emberről, politikai és erkölcsi szerepvállalásáról, holott köztiszteletet nem elég az egyiknek kivívni: éppúgy öngól a bűn rossz, de példaképként élő írót, mint emberként megbukott, de jól író szerzőt szoborrá, névadóvá faragni. Kivenni onnan, ahova valók: az irodalomtörténészek és az olvasók köréből. A tudomány és a személyes ízlés bonyolult rendszeréből. A könyvtár a lehető legdemokratikusabb intézmény, az olvasás pedig a legszabadabb emberi cselekedet - ezt csak olyan személy képviselheti, aki, hogy úgy mondjam, életében ennek nem tett látványosan keresztbe. Nem próbálta meg elfüstölni, Dunába lőni, felakasztani a vele nem egy véleményen lévőket. A székelyudvarhelyi könyvtár így már nem is könyvtár többé, csak egy hely, ahol történetesen könyveket őriznek.
A távolságtartással és a nagyvonalúsággal köszönhetne be az az új kor, ami újra felnőttként kezelné a most alattvalónak, beosztottaknak nézett polgárokat. Ehhez persze át kellene írni fejben a listákat, lerombolni a szobrokat, teljes mivoltukban látni névadókat, példaképnek hitt árnyékokat. Beismerni, ha nincs igazunk (és oly sokszor nincs). Szóval, lenne meló elég. Ezért is tűnik egyre távolibbnak.