Papp Sándor Zsigmond: A Géniusz nyomában

Publikálás dátuma
2019.03.10 18:20
Ceausescu is tovább él. Csak rajongással tudnak viszonyulni
Fotó: AFP or licensors/ DANIEL MIHAILESCU
A múlt becsap minket. Talán azzal is, hogy bizonyos értelemben – hála az emberi felejtésnek és az ebből fakadó torzításnak – képlékenyebb, mint a jövő. Hiába történt meg, nemzedékről nemzedékre változik, miközben a jókból szürkék, a rosszakból elfogadottak válnak. Az objektivitásra való törekvés pedig csak olaj a tűzre.
Azóta morfondírozom ezen, hogy egy tavaly év végi felmérés szerint a kivégzett diktátor, Nicolae Ceausescu végzett az első helyen a modern- és jelenkori Románia legmeghatározóbb személyiségeit összesítő lista élén. A megkérdezettek 26 százaléka gondolta így, ami első hallásra nem is tűnik olyan soknak. De ha arra gondolunk, hogy hány szavazó tartja kormányon Orbán Viktort, mennyien segítettek felemelkedni Hitlert vagy Mussolinit, hányan vettek aktívan részt az ’56-os forradalomban, akkor kiderül, hogy a kevés is lehet igen sok, ha mind ugyanazt gondolja szinte már mániákusan és eltéríthetetlenül. A többi majd csatlakozik csendestársként vagy pusztán érdekből. És már készül is a történelem.
Persze tudom én, hogy nem könnyű. Az én nemzedékem számára az a kor (a hetvenes és nyolcvanas évek) a gyerek- és kamaszkort jelenti, és az akkori élmények, amelyek átütnek minden szörnyűségen, mindig a nosztalgiát hívják elő, bearanyoznak mindent és mindenkit. Ha eszünkbe jut az első tánc vagy az első csók, kit érdekel, hogy közben nem utazhattunk szinte sehová, és súlyosan korlátozták a vélemény szabadságát. De hiszen mi mindenről beszéltünk a konyhában a házibulik alatt! A múltba révedés különben is eleve az elégedettséget csiklandozza az emberben, és elfelejti, hogy milyen szerencséje volt: beköszöntött a változás, mielőtt még az első súlyos kompromisszumait megkötötte volna a hatalommal. Én ráadásul különösen „hálás” lehetek a Géniusznak, hiszen ez a korszak tett íróvá, és mindmáig kiváló nyersanyagként szolgál. Csakhogy az írás distanciája révén kigyógyultam a feltétel nélküli rajongásból.
Legyinthetnénk is az egészre, a nyugdíjasokra és a nosztalgiázókra kenve az egészet, holott a felmérés eredménye nem csupán tünet, hanem a kór maga. A választások szempontjából még ma is meghatározó nemzedékek számára a diktatúrából ered a reflex: a távolságtartás hiánya. Akkor parancsra kellett rajongani az egyetlen véleményt és pártot képviselő legfőbb vezetőért, ma már önként és dalolva. A volt Ká-európai polgárok egy része egyszerűen nem tud másként viszonyulni az általuk szimpatikusnak tartott nézetekhez, s még inkább ahhoz, aki mindezt képviseli: csak rajongással. Gyűlölettel és megvetéssel utasítja el a távolsághoz kellő kritikus gondolkodást, nem mérlegelni akar, hanem szeretni és lelkesedni, pirosra tapsolni a tenyerét. S minél közelebb lép szeretett vezetőjéhez, úgy lesz egyre könnyebben manipulálható, úgy kezd harsogni olyan beültetett gondolatokat, amelyeket maga is könnyen megcáfolna, ha pár pillanatra visszakaphatná a régi rendszert megdöntő énjét. Önkéntes diktatúrában él, ezért nem veszi észre, miként szűkülnek körülötte a szabadság körei. A többit elég lekenyerezni vagy megzsarolni.
Ezért él tovább Kádár és Ceausescu különféle modern alakban (a puhább Horthyról már nem is beszélve), ezért nem fenyegeti a népszerűségüket senki és semmi, s bizony még holtukban is imádni fogják a maiakat, hiába érné őket utol az elődjeikre jellemző dicstelen végzet. A rendszer gyermekké tett, ezer képzelt veszély között fogta a kezünket, miközben ártatlanságunkat hangoztatta. Bizony igen nehéz ebből a rózsaszín állapotból kilépni, felnőtt döntéseket hozni, ellentmondani Apánknak, megkérdőjelezni a tetteit. Elviselni a felnőttséggel járó ezernyi kételyt, frusztrációt, bizonytalanságot.
A távolság hiánya mérgezi minden tettünket. Ezért nevezhetnek el Nyirőről könyvtárat a székelyudvarhelyi önkormányzat derék képviselői is, mert fontosabb a nosztalgia, mint a keserűséget szülő éleslátás. Elég művekről beszélni, a városhoz való kötődésről, és hallgatni az emberről, politikai és erkölcsi szerepvállalásáról, holott köztiszteletet nem elég az egyiknek kivívni: éppúgy öngól a bűn rossz, de példaképként élő írót, mint emberként megbukott, de jól író szerzőt szoborrá, névadóvá faragni. Kivenni onnan, ahova valók: az irodalomtörténészek és az olvasók köréből. A tudomány és a személyes ízlés bonyolult rendszeréből. A könyvtár a lehető legdemokratikusabb intézmény, az olvasás pedig a legszabadabb emberi cselekedet - ezt csak olyan személy képviselheti, aki, hogy úgy mondjam, életében ennek nem tett látványosan keresztbe. Nem próbálta meg elfüstölni, Dunába lőni, felakasztani a vele nem egy véleményen lévőket. A székelyudvarhelyi könyvtár így már nem is könyvtár többé, csak egy hely, ahol történetesen könyveket őriznek.
A távolságtartással és a nagyvonalúsággal köszönhetne be az az új kor, ami újra felnőttként kezelné a most alattvalónak, beosztottaknak nézett polgárokat. Ehhez persze át kellene írni fejben a listákat, lerombolni a szobrokat, teljes mivoltukban látni névadókat, példaképnek hitt árnyékokat. Beismerni, ha nincs igazunk (és oly sokszor nincs). Szóval, lenne meló elég. Ezért is tűnik egyre távolibbnak.
Frissítve: 2019.03.10 18:20

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20