Papp Sándor Zsigmond: A Géniusz nyomában

A múlt becsap minket. Talán azzal is, hogy bizonyos értelemben – hála az emberi felejtésnek és az ebből fakadó torzításnak – képlékenyebb, mint a jövő. Hiába történt meg, nemzedékről nemzedékre változik, miközben a jókból szürkék, a rosszakból elfogadottak válnak. Az objektivitásra való törekvés pedig csak olaj a tűzre.

Azóta morfondírozom ezen, hogy egy tavaly év végi felmérés szerint a kivégzett diktátor, Nicolae Ceausescu végzett az első helyen a modern- és jelenkori Románia legmeghatározóbb személyiségeit összesítő lista élén. A megkérdezettek 26 százaléka gondolta így, ami első hallásra nem is tűnik olyan soknak. De ha arra gondolunk, hogy hány szavazó tartja kormányon Orbán Viktort, mennyien segítettek felemelkedni Hitlert vagy Mussolinit, hányan vettek aktívan részt az ’56-os forradalomban, akkor kiderül, hogy a kevés is lehet igen sok, ha mind ugyanazt gondolja szinte már mániákusan és eltéríthetetlenül. A többi majd csatlakozik csendestársként vagy pusztán érdekből. És már készül is a történelem.

Persze tudom én, hogy nem könnyű. Az én nemzedékem számára az a kor (a hetvenes és nyolcvanas évek) a gyerek- és kamaszkort jelenti, és az akkori élmények, amelyek átütnek minden szörnyűségen, mindig a nosztalgiát hívják elő, bearanyoznak mindent és mindenkit. Ha eszünkbe jut az első tánc vagy az első csók, kit érdekel, hogy közben nem utazhattunk szinte sehová, és súlyosan korlátozták a vélemény szabadságát. De hiszen mi mindenről beszéltünk a konyhában a házibulik alatt! A múltba révedés különben is eleve az elégedettséget csiklandozza az emberben, és elfelejti, hogy milyen szerencséje volt: beköszöntött a változás, mielőtt még az első súlyos kompromisszumait megkötötte volna a hatalommal. Én ráadásul különösen „hálás” lehetek a Géniusznak, hiszen ez a korszak tett íróvá, és mindmáig kiváló nyersanyagként szolgál. Csakhogy az írás distanciája révén kigyógyultam a feltétel nélküli rajongásból.

Legyinthetnénk is az egészre, a nyugdíjasokra és a nosztalgiázókra kenve az egészet, holott a felmérés eredménye nem csupán tünet, hanem a kór maga. A választások szempontjából még ma is meghatározó nemzedékek számára a diktatúrából ered a reflex: a távolságtartás hiánya. Akkor parancsra kellett rajongani az egyetlen véleményt és pártot képviselő legfőbb vezetőért, ma már önként és dalolva. A volt Ká-európai polgárok egy része egyszerűen nem tud másként viszonyulni az általuk szimpatikusnak tartott nézetekhez, s még inkább ahhoz, aki mindezt képviseli: csak rajongással. Gyűlölettel és megvetéssel utasítja el a távolsághoz kellő kritikus gondolkodást, nem mérlegelni akar, hanem szeretni és lelkesedni, pirosra tapsolni a tenyerét. S minél közelebb lép szeretett vezetőjéhez, úgy lesz egyre könnyebben manipulálható, úgy kezd harsogni olyan beültetett gondolatokat, amelyeket maga is könnyen megcáfolna, ha pár pillanatra visszakaphatná a régi rendszert megdöntő énjét. Önkéntes diktatúrában él, ezért nem veszi észre, miként szűkülnek körülötte a szabadság körei. A többit elég lekenyerezni vagy megzsarolni.

Ezért él tovább Kádár és Ceausescu különféle modern alakban (a puhább Horthyról már nem is beszélve), ezért nem fenyegeti a népszerűségüket senki és semmi, s bizony még holtukban is imádni fogják a maiakat, hiába érné őket utol az elődjeikre jellemző dicstelen végzet. A rendszer gyermekké tett, ezer képzelt veszély között fogta a kezünket, miközben ártatlanságunkat hangoztatta. Bizony igen nehéz ebből a rózsaszín állapotból kilépni, felnőtt döntéseket hozni, ellentmondani Apánknak, megkérdőjelezni a tetteit. Elviselni a felnőttséggel járó ezernyi kételyt, frusztrációt, bizonytalanságot.

A távolság hiánya mérgezi minden tettünket. Ezért nevezhetnek el Nyirőről könyvtárat a székelyudvarhelyi önkormányzat derék képviselői is, mert fontosabb a nosztalgia, mint a keserűséget szülő éleslátás. Elég művekről beszélni, a városhoz való kötődésről, és hallgatni az emberről, politikai és erkölcsi szerepvállalásáról, holott köztiszteletet nem elég az egyiknek kivívni: éppúgy öngól a bűn rossz, de példaképként élő írót, mint emberként megbukott, de jól író szerzőt szoborrá, névadóvá faragni. Kivenni onnan, ahova valók: az irodalomtörténészek és az olvasók köréből. A tudomány és a személyes ízlés bonyolult rendszeréből. A könyvtár a lehető legdemokratikusabb intézmény, az olvasás pedig a legszabadabb emberi cselekedet - ezt csak olyan személy képviselheti, aki, hogy úgy mondjam, életében ennek nem tett látványosan keresztbe. Nem próbálta meg elfüstölni, Dunába lőni, felakasztani a vele nem egy véleményen lévőket. A székelyudvarhelyi könyvtár így már nem is könyvtár többé, csak egy hely, ahol történetesen könyveket őriznek.

A távolságtartással és a nagyvonalúsággal köszönhetne be az az új kor, ami újra felnőttként kezelné a most alattvalónak, beosztottaknak nézett polgárokat. Ehhez persze át kellene írni fejben a listákat, lerombolni a szobrokat, teljes mivoltukban látni névadókat, példaképnek hitt árnyékokat. Beismerni, ha nincs igazunk (és oly sokszor nincs). Szóval, lenne meló elég. Ezért is tűnik egyre távolibbnak.