Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17. 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17. 14:20

Fotó: Berkó Pál / Fortepan
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.

Papp Sándor Zsigmond: Eldúdolt gyermekek

Publikálás dátuma
2019.03.17. 13:17
Az óvszer nagy értéknek számított
Még most is a fülemben cseng, hogy Cseh Tamás milyen könnyedén énekelt erről a Horváthországban: „Fölsorolhatnám az összes abortuszát / jól tudjuk azt, hogy mellettem miken ment át.” Persze épp ettől volt zseni ő is meg Bereményi, hogy olyan könnyedén beszéltek húsba vágó dolgokról, csupa nanna, nanna meg tárárám, tárárám, zengett a gitár, ívelt a dallam, a hallgatónak (nekem) meg szinte sírni támadt volna kedve a nagy viháncolásban. Főként a Micsoda útjaim volt ilyen, hogy dúdolta az ember, aztán olyan borzongató, kútmély szomorúság szállt rá, hogy attól még harsányabban énekelt: „micsoda egy zűrzavar, hány tévedés.”
De az abortusz! A diktatúra e tekintetben is „tisztább” viszonyokat teremtett, szigorú büntetés járt azért, ha valaki megszakíttatta terhességét, ha valaki úgy döntött, hogy nem gyarapítja tovább a dús és gazdag nemzetet. Bár elméletben ez inkább a románokra vonatkozott, a magyarokkal kapcsolatban tán még kibékültek volna a meg nem született gyermekekkel, a gyakorlatban mégis egyenlően, mindenkire vonatkozott a tiltás. Úgy nőttünk fel tehát, hogy vigyázni kell, mert ha beüt valami, akkor kétszeresen lesz baj, nem csak lelkiekben (és testiekben) viselheti meg az embert, de börtönbüntetés is jár érte. Ezért lett nagy kincs a Magyarországból átcsempészett, esemény utáni tabletta, a Postinor, amely kamasz birtoklójának voltaképpen a szabad szex lehetőségét jelentette, már ha volt olyan szerencséje, hogy egyáltalán eljuthatott odáig. Én a nyolcvanas évek második felében kaptam először egy csomag óvszert. Idős nagyapám hozta el, akinek nagykárolyi lakosként "kishatárátlépője" volt, vagyis havonta egyszer egy napra átmehetett bevásárolni. Ő látta hát el a családot IPM-el és delikáttal. És eljött az a nap, amikor már nem Dunakavicsot és savanyú cukorkát, hanem gumit kértem tőle. Nem tudom, milyen lehetett közel a hatvanhoz óvszert venni a határ menti városka patikájában, de későbbi tapasztalataimból kiindulva, a büszkeség és a szégyenlősség furcsa keveréke, amelyből neki inkább csak utóbbi juthatott. Szóval megkaptam a vágyott és a féktelen szex egyelőre csak elméletben létező lehetőségét biztosító kincset. Ám olyannyira nagy értéknek számított, hogy végül ki sem mertem bontani, ott száradt ki a tasakjában érintetlenül.
A rendszerváltás utáni évtized aztán elmosta a félelmeket. Ráadásul akkor még nem tették témává az egyházak és a családvédő szervezetek az abortuszt, még nem volt sem stigma, sem jóvátehetetlen gaztett az élet, bocsánat: az Élet ellen. Egyszerűen az volt, ami. Némi nagyvonalúsággal: családtervezés. Egy véletlen kiküszöbölése. Így történhetett, hogy kiszabadulva, huszonéveimben két alkalommal is belefutottam. Nem túl sokáig voltam „apa”. Az első alkalommal már a terhességet bejelentő mondat úgy folytatódott, hogy „kedden megyek is elvetetni”, másodjára pedig két hétig tartott a szervezés. Az apaság furcsa érzetét a megkönnyebbülés és a szégyen még furcsább keveréke követte, holott tudtuk: nem vagyunk még alkalmasak a családalapításra. Számos érv szólt ellene, és alkalmatlanságunk később be is bizonyosodott.
Most viszont, amikor már lassan betöltöm a negyvenhetet, és tudom, hogy a különféle hosszúságú és intenzitású próbálkozásokat nem követte semmiféle eredmény, azon kapom magam, hogy elképzelem őket. Húsz körül járnának már, túl az érettségin, talán művészettörténetet vagy elméleti fizikát hallgatnának, csajoznának/pasiznának ezerrel, de talán már nem kellene annyira aggódni értük, mint kamaszkorukban. Már jókat lehetne beszélgetni velük életről, irodalomról, a világ csip-csup ügyeiről. Örömmel fedezném fel a hasonlóságokat köztük és köztem, és izgalommal a különbségeket. És persze veszekednénk is, ordítva, mert mi olaszos család voltunk mindig is, miért pont ezt ne vinnék tovább? Lennének sértődések és kibékülések, élnénk a magunk életét egy párhuzamos univerzumban.
Ma is tudom, hogy jól döntöttünk akkor, már ha van ilyen esetben jó döntés. Győzködöm magam, érvelek, énekelem, hogy nanna, nanna, miközben neveket próbálgatok, mintha csak egy születőben lévő regényhőst szeretnék végre megszólítani. Tudom tehát, hogy nem lehetett másként, a két árny mégsem mozdul mellőlem. Ők is bólogatnak a gondolatfutam végén, hogy igen, ennek így kellett történnie, ők örökre ama ködös tartomány hírnökei maradnak.
Maradok tehát én is a magam egy-két nevezetlen estéjénél vagy nappalánál, egyre magabiztosabban éneklem a sorokat, jön a tárárám, ível a dallam, peng a gitár. Már tudom, hogy úgy is be lehet esni a kikötőbe, hogy az ember nem készül rá, és igen, ott meredezik előtte a megmászhatatlan boldogság, akár egy izgalmas öbölbeli város a maga fényeivel és sötétjeivel. Napra nap jött, tévedésre tévedés, zűrzavarra pedig még nagyobb zűrzavar, de hát épp az efféle láncolatok miatt lehet szeretni az életet, eldúdolni Cseh Tamás hangján, kicsit eltartva magamtól a dallamot. És igen, marad a kétfős Horváthország is, mint örök fehér folt a térképen. A fel nem fedezett birodalom, a meg nem írt refrén. A kotta nélküli hiány.