Korszakos remekmű meggyőző előadásban

Egy nemzeti szimfonikus zenekarnak és énekkarnak, amelyeknek minden lehetőségük – még egy a célra abszolút tökéletesen megfelelő hangversenytermük – is megvan, kötelessége megszólaltatnia a Mahler II. szimfóniáját, ilyen szintű előadásban mindenképpen.

Maga Mahler is meg volt győződve róla, alapvető kultúrtörténeti fontosságú művet alkotott. Mindamellett azt olvashatni a Müpa honlapján, hogy vannak, akik szenvedélyesen rajonganak a zeneszerzőért, de akadnak olyanok is, akik mindenestül elutasítják. És gondolom, vannak olyanok is, akik nem értik és azért nem tudják elfogadni, és akár szeretnék is megismerni őt, de nem igazán tudják, hogyan kezdjenek hozzá.

A második szimfónia nagyon alkalmas ehhez, Mahler életében is legnépszerűbb alkotásai közé tartozott. Könnyebben érthető zenéje a többi művénél, ami szellemiségéből következik: a zeneszerző mintha felülről nézne a földi élet viszontagságaira, megbocsájtón, nem olyan metsző élességgel számon kérőn, mint máskor. Alcíme: „Feltámadás”, és mivel énekes szólisták és kórus is szerepel benne, a következő sorokat hallhatjuk: „Ínség az ember sorsa./ Az ember sors gyötrelem – /Bár lennék már a mennybe’ fenn!”. És: „Feltámadsz, feltámadsz, te még,/ Szívem egy pillanat elég! /Egy élet szívverése/ Röpít isten elébe.”. Ez utóbbi gondolat Klopstock ódájának Mahler által átköltött változatából való, amit a kórus énekel a szimfónia euforikus záróütemeiben, hatalmas zenekar és orgona által kísérve. Hatásvadásznak is mondhatnánk, ahogyan a hangtömeggel meggyőződését ránk akarja erőltetni a szerző, de a gyönyörű dallamok és harmóniák valóban őszinte hitéről tanúskodnak, és hát persze a későromantika szellemét sem tagadhatta meg, minél több a hang, annál jobb.

Az első tétel gyászinduló, gyakori forma Mahlernél, ami azonban sokszor gunyoros módon jelenik meg, mint például az Első szimfóniában is. Most azonban a teljes rettenetet fejezi rögtön az első téma a basszus vonósokon. Itt már eldőlhet, szeretni fogjuk- e az előadást. Kellő erővel szólal-e meg az első néhány ütem, és utána a lágyabb elmélkedő részek tartják-e fenn továbbra is érdeklődésünket. Jelenethetem, Hamar Zsoltnak és zenekarának sikerült. A szimfonikusok a partitúra által megkívántak szerint a megszokottnál jóval nagyobb számban zenéltek, még a megnagyobbított színpadot is teljesen megtöltötték. Ez alapból teltebbé, szebbé teszi a vonóshangzást, amivel nem is lehetett semmi bajunk, de szólt rendesen a felduzzasztott rézfúvósgárda is.

Mellbevágóak voltak a dobok beütései, szépen szólóztak a fafúvósok. A következő tételek is a maguk teljességében rajzolódtak ki, mindvégig figyelmet fenntartóan kidomborítva hallottuk a bonyolult zenei folyamatokat, kiteljesítve a kompozíció szépségét. A negyedik tételben erőteljesen, meggyőzően szólt Szántó Andrea altja. A zenekari kíséret nélkül kezdő kórusmegszólalásban – az énekkar teljesítménye az előadás egyik fő erőssége volt – megdöbbentő mélységű és erejű basszusok idézték a Dies irae dallamával a zenekaron előzőleg többször is megidézett pokoli túlvilágot, illetve a földi nyomorúságot, azután a vágyat a jobb változat, a mennyei vég iránt. Ebben Kolonits Klára kifejező szopránja, és ismét csak Szántó Andrea is nagy segítségükre volt. A taps több mint hat percig szólt, megérdemelten nyugtázhatta az előadás összes résztvevője.

Info: Mahler II. „Feltámadás” szimfónia

Kolonits Klára szoprán

Szántó Andrea alt

Nemzeti Énekkar, Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Karmester: Hamar Zsolt

Müpa, 2019. március 14.