Sosem lehet előre megjósolni, miből alakul ki egy forradalom. Melyik az a pont, amikor egy békés tüntetés átfordul erőszakba, s ennek láttán az addig az eseményeket békésen szemlélő emberek is csatlakoznak a lázadókhoz. A hétvégi belgrádi megmozdulásoknak volt egy olyan pontjuk, amikor úgy lehetett érezni, itt valami történni fog. Amikor vasárnap kora délután tízezrek vették körbe Aleksandar Vucic szerb elnök hivatalát, a hangulat Slobodan Milosevic néhai államfő elűzéséhez hasonlított.
A december óta minden szombaton tüntető százezres tömeg dühe érthető. Tisztességes tömegtájékoztatást várnának el a belgrádi állami tévétől, az RTS-től, de az úgynevezett közszolgálati hírműsor jó, ha 20 másodpercet szentel ezeknek az eseményeknek. A magántévék hasonlóan járnak el, a legnagyobb kereskedelmi csatorna, a Pink még az RTS-nél is elfogultabb, és a Vucichoz közeli vállalkozó által nemrég felvásárolt O2 is kezd beállni a sorba: hétvégén levettek egy népszerű műsort a képernyőről, amelyben ironikus kijelentések hangzottak el az elnökről. Egyetlen csatorna számol be élőben a tüntetésekről, a szabácsi regionális tévé, amelyet a megmozdulások idején rendre lekapcsolnak a különféle műsorszolgáltatók.
A közös cél most egységbe forraszt olyan pártokat, amelyeknek - ideológiájukat tekintve – közük sincs egymáshoz. Együtt tüntet Dragan Djilas egykori belgrádi polgármester az ultranacionalista Bosko Obdaroviccsal, vagy az egyértelműen Európa-párti volt külügyminiszterrel, Vuk Jeremiccsel. Megtalálták a közös hangot, sokakat sikerült mozgósítaniuk.
Van-e esély a változásra? Bár Vucic ilyen szembenállással még nem találkozott, az általa fémjelzett Szerb Haladó Párt olyan biztosan tartja kezében a gyeplőt, hogy csak egy forradalom boríthatná fel az erőviszonyokat. A szerbek azonban nem akarnak forradalmat. Milosevic elűzése sem hozta meg a Kánaánt, ugyanolyan nehéz megélniük a fizetésükből, mint régen. A realitás az, hogy a szerb illiberális állam még hosszú évekig fennmarad.