Szerb tükör

Sosem lehet előre megjósolni, miből alakul ki egy forradalom. Melyik az a pont, amikor egy békés tüntetés átfordul erőszakba, s ennek láttán az addig az eseményeket békésen szemlélő emberek is csatlakoznak a lázadókhoz. A hétvégi belgrádi megmozdulásoknak volt egy olyan pontjuk, amikor úgy lehetett érezni, itt valami történni fog. Amikor vasárnap kora délután tízezrek vették körbe Aleksandar Vucic szerb elnök hivatalát, a hangulat Slobodan Milosevic néhai államfő elűzéséhez hasonlított.
A december óta minden szombaton tüntető százezres tömeg dühe érthető. Tisztességes tömegtájékoztatást várnának el a belgrádi állami tévétől, az RTS-től, de az úgynevezett közszolgálati hírműsor jó, ha 20 másodpercet szentel ezeknek az eseményeknek. A magántévék hasonlóan járnak el, a legnagyobb kereskedelmi csatorna, a Pink még az RTS-nél is elfogultabb, és a Vucichoz közeli vállalkozó által nemrég felvásárolt O2 is kezd beállni a sorba: hétvégén levettek egy népszerű műsort a képernyőről, amelyben ironikus kijelentések hangzottak el az elnökről. Egyetlen csatorna számol be élőben a tüntetésekről, a szabácsi regionális tévé, amelyet a megmozdulások idején rendre lekapcsolnak a különféle műsorszolgáltatók.
A közös cél most egységbe forraszt olyan pártokat, amelyeknek - ideológiájukat tekintve – közük sincs egymáshoz. Együtt tüntet Dragan Djilas egykori belgrádi polgármester az ultranacionalista Bosko Obdaroviccsal, vagy az egyértelműen Európa-párti volt külügyminiszterrel, Vuk Jeremiccsel. Megtalálták a közös hangot, sokakat sikerült mozgósítaniuk.
Van-e esély a változásra? Bár Vucic ilyen szembenállással még nem találkozott, az általa fémjelzett Szerb Haladó Párt olyan biztosan tartja kezében a gyeplőt, hogy csak egy forradalom boríthatná fel az erőviszonyokat. A szerbek azonban nem akarnak forradalmat. Milosevic elűzése sem hozta meg a Kánaánt, ugyanolyan nehéz megélniük a fizetésükből, mint régen. A realitás az, hogy a szerb illiberális állam még hosszú évekig fennmarad.
Frissítve: 2019.03.19. 09:07

Manfred Weber lapjai

Ha megkérdeznék, mit gondolok Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakcióvezetője, egyben csúcsjelölt budapesti útja után tett javaslatáról, mely szerint egy újabb tekintélyes (mi más?) testületre bízná a tagállamok jogállami ellenőrzését, és majd ez a bizottság (?) sárga és piros lapokat kezdene osztogatni az európai „játékosoknak”, a jogállam megsértőinek, akkor azt mondanám: ez egy baromság.
Ehhez a tömör jelzőhöz képest viszont messzebbről kezdeném az indoklást. A sárga és a piros lap a futballban ma már megszokott. Nem mindig volt az: Kenneth Aston (FIFA) találta ki, hogy a közös nyelvet nem beszélő bírók és játékosok is gyorsan megértsék egymást a pályán. A sárga lapot 1970-ben, a mexikóvárosi Azték Stadionban a tornát megnyitó Mexikó–Szovjetunió csoportmérkőzést irányító német Kurt Tschenscher alkalmazta elsőként. 
Az Európai Unió azonban nem focipálya, s nagyon nagy volna a baj, ha a magyar kormányfő futballmániája, akár csak a hasonlatok szintjén is, meghódíthatná ezt a közösséget. Másrészt az uniós országoknak tudniuk kell, kellene közös nyelven beszélni, és főként szót érteni. Az újabb és újabb bizottságok életre hívása, hogy a szót érteni nem akarókat megregulázza – túl azon, hogy éppen Orbán uniós apparátust illető bírálatát erősítené - Majakovszkijt juttatja eszünkbe. Az Önagyonülésezőket, aminek lényegi mondanivalója, hogy ha valaki nem akar kimondani valamit, ha nem akarja nyíltan vállalni a felelősséget a saját véleményéért, akkor testületet alakít, alakíttat és amögé bújik. A vége pedig valamennyiünk óhaja: Álmatlan izgalom éjjel./  A nap korán ébred./  Csakhogy eljött ez a pirkadat!/ "Ó, legalább/ még egy értekezletet, amelyen végleg/  eldöntik, hogy minden értekezletesdit tőből kiirtanak." (Hegedűs Géza fordítása)
Nos, kedves Weber úr, ha sem a Néppárt, sem az Európai Bizottság nem akarja kimondani, ami már régen megérett a kimondásra, hogy amint a Fidesznek nincs semmi keresnivalója a Néppártban, úgy – bármennyire fájdalmas ez az Orbán Viktort hatalomban tartó magyar nemzetnek – az orbáni Magyarországnak sincs semmi keresnivalója az Unióban, nos, akkor önnek sincs keresnivalója a május utáni Európai Bizottság – Európa – élén. Mert nem látja, hogy a magyar kormányfő, ha nem tudja átvenni a Néppárt és Európa - legkevesebb - szellemi vezetését, akkor szétveri azt az Unióval együtt. A következményekért ön és a Néppárt, az Unió vezetése a felelős, beleértve az Európa élén álló német gazdasági és politikai elitet is, amely anyagi érdekeinek megfelelően évek óta elnézi, hogy a jövő Európáját az autokrata nacionalizmus szétverje. Aminek csak felvezetése, hogy a magyar kormány felszámolta a magyar jogállamot. 
Ha tehát Manfred Weber komolyan gondolja, amit mond, és efelől nincs kétségünk,  akkor nemcsak a magyar kormányfő érdemel sárga és piros lapot, hanem az Unió vezetése is. Bár ezt a lapot nem valami kitalált új testület fogja felmutatni, hanem a közönség, a földrész lakossága, amely a következmények megélésére ítéltetett.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.03.19. 09:02

A fóti tragédia

Az Európai Néppárt vezetői ahelyett, hogy erélyt tanúsítanának a renitens magyar tagpárttal szemben, bohózatba illő módon bizottságot küldenek Budapestre, hogy annak tagjai úgymond tájékozódjanak a Fidesz politikájáról. Mivel mostanra már az öreg kontinens összes fővárosában ismertté vált, Orbán Viktor mit művel idehaza kormányzás címén, e lépés célja alighanem csupán az időhúzás, a magyar kormánypártok elkerülhetetlen kizárásának elodázása, tekintettel a közelgő májusi EP-választásra. 
De ha a szóban forgó „bölcsek” már idefáradnak, szíves figyelmükbe ajánlom a bezárásra ítélt fóti gyermekváros lakóinak kálváriáját. E szomorú történet megismerésén keresztül ugyanis rálátást nyerhetnek az önmagát előszeretettel keresztényként aposztrofáló rezsim embertelenségére, szociális érzékenységének hiányára, illetve a gyermekeket megillető jogok helyzetére Orbán Viktor Magyarországán.
Egyelőre nem tudjuk, melyik kormány-közeli oligarcha vetett szemet a Fót központjában álló kastélyra. Már megkezdődött azonban a gyermekek közelgő kilakoltatásának kommunikációs előkészítése; a kabinet „szakértői” védhetetlen érvekkel próbálják megindokolni a Károlyi István Gyermekközpont bezárását. Az eddig úgyszólván harmóniában élő kiskorúakat a kormány tervei szerint olyan javítóintézetekbe osztanák szét, melyek erőszakos közege a kistérségi gettók világára emlékeztet. Sokat elárul az ezen intézményekben uralkodó légkörről, hogy a neveltek a sivár környezet, s az őket napi szinten érő testi-lelki bántalmazás elől jellemzően primitív tudatmódosító szerek által nyújtott bódulatba menekülnek.
A hazai oktatási rendszer bűnös elhanyagolása mögött dilettantizmus helyett sokan célzatosságot vélnek felfedezni. Orbán Viktor valósággal irtózik ugyanis a kiművelt fők sokaságától, tekintélyelvű rendszerének potenciális kritikusait látja a magasan iskolázott fiatalokban; mellesleg az MTA éppen zajló szétverése is ebbéli félelméről tanúskodik. 
A fóti eset azonban megmutatja, hogy Orbán nem csupán tudás tekintetében szeretné hátrányba hozni a honi fiatalok túlnyomó többségét. Jól ismerte fel, hogy hatalmának fenntartását szolgálja a végletekig lebutított társadalom lelki megnyomorítása is. Az erőszakos környezetben szocializálódott fiatalok későbbi életük folyamán zokszó nélkül elfogadják az ellenük irányuló kormányzati agressziót; legyen szó szabadságjogaik megnyirbálásáról vagy felhalmozott nyugdíjvagyonuk elkonfiskálásáról. Alkalmazkodnak a rezsim által diktált, íratlan farkastörvényekhez, és egzisztenciális kiszolgáltatottságuk folytán lassanként belefásulnak a reménytelenségbe. Így válnak az autokratikus rendszer működtetőivé.
A fóti tragédiának ez az olvasata érthetővé teszi, miként szakítja ketté tudatosan az ifjúságot az orbáni társadalompolitika. A kevesek „saját lábon állnak”: őket tárt karokkal várja a G. Fodor Gábor által vizionált „Viktorjugend”. A fiatalok zöme azonban Orbán szándékai szerint élethosszig az alattvaló szerepére van kárhoztatva.
Frissítve: 2019.03.19. 09:01