Lopják a kabátokat

Néhány hete az Átlátszó tette közzé, hogy tavaly a kormánymédia 109 helyreigazítási pert veszített el. Perek tucatjait indították ellenük a választások előtt lejáratott ellenzéki pártvezetők, de mire az ügyek végére pont került, és kiderült az igazság, a döntés előtt elbizonytalanított emberek már leadták a voksukat. A helyreigazítások egy része vagy megjelent, vagy nem, ha mégis elismerte valamelyik kormánylap, hogy hamis állításokat közölt, azt vagy valahol egy eldugott helyen, vagy, ahogyan az egyik kereskedelmi tévében szokásossá vált, valamikor a késő éjszakai hírekben tették közzé. 
Innen nézve hétköznapiak az ilyen esetek. Gyakran megesik a civil életben is, hogy valaki kabátlopási ügybe keveredik, aztán ha mégis kiderül az ártatlansága, a bélyeg sokáig rajta marad. Ennek a magánemberek életében is számos kellemetlen következménye lehet, de a közéletben a karaktergyilkosság egyenesen helyrehozhatatlan károkat okozhat. Azért találkozunk egyre gyakrabban ilyesmivel, mert 2006 óta a politikai ellenfelek lejáratása a hatalomért folytatott harc egyik bevált módszere lett. A kormányközeli média ma már nagyüzemi szinten foglalkozik azzal, hogy a politikailag kritikus időszakokban a leginkább szem előtt lévő ellenfeleket valami olyasmivel feketítse be, amit aztán levakarni is alig tudnak magukról. Minél jobban mosakodnak, annál inkább belebonyolódnak, később már senki nem tudja, mivel is kezdődött valójában a história. Igaz, vagy hamis volt a vád? Csak arra emlékszik a közvélemény, hogy valami „piszkos ügybe” keveredett iksz vagy ipszilon. Aztán, ha jó idővel később mégis kiderül az igazság, a hazugság terjesztője legfeljebb csendben bocsánatot kér. Vagy meghallja a világ, vagy nem.
Még meg sem kezdődött az uniós parlamenti választás kampánya, amikor már elárasztották az országot a „joga van megtudni” plakátok. Abból, amit meg kellett volna tudni Brüsszel „terveiről”, egy szó sem volt igaz, ki is verte a biztosítékot az uniós vezetőknél. Jogosan várták el az érintettek a magyar kormánytól, hogy bocsánatot kérjen. Valahogyan úgy oldotta meg a kínos helyzetet a mi „egyszerű falusi fickónk” a hasznos idiótáknak nevezett néppárti politikusokkal, mint az egyszeri Kovács, aki megsértette Szabót. Az ügy a bíróság elé került, Kovácsot bocsánatkérésre kötelezték. El is ment Szabóékhoz, becsöngetett, és amikor az ajtót nyitott, csodálkozva kérdezte: itt laknak Lakatosék? Látod, a Szabó vagyok… Akkor bocsánat, mondta Kovács, és hátat fordítva elment. „Szeretnék elnézést kérni, ha személyesen sértőnek találta a megjegyzésemet”, írta Orbán egyenként a szerinte hasznos idiótáknak, de a levélből kiolvasható volt: a sértést nem a címzettre értette, csakis a többiekre. Most akkor a szavait kell figyelni, vagy a tetteit?
A májusi uniós, aztán majd az őszi önkormányzati választásokon nem számíthat egyetlen ellenzéki jelölt sem "nemes megméretésre”. A DK listavezetője az első gyanúba kevert célpont, de a többiek is hamarosan sorra kerülnek. Hiába van itt a tavasz, készülhetünk a „kabátlopási” ügyekre.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.03.21. 09:33

A tagadás száz éve

Amikor száz esztendeje, 1919. március 21-én kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot, Wilson amerikai elnök úgy látta, hogy a budapesti fordulat alapvetően nem a kommunizmusról, hanem a magyarok nemzeti érzéséről, az ország területi integritásának a megőrzéséről szól. A korabeli külföldi kommentárok is nacionalistának nevezték a Tanácsköztársaság vezetőit, akik a hírhedt Vix-jegyzék ellen tiltakozva ragadták magukhoz a hatalmat, Így volt ezzel a magyar társadalom jelentős része is, amely az első hetekben elsősorban azért támogatta a Tanácsköztársaságot, mert tőle várta legalább a színmagyar területek megvédését az antant szövetségeitől. 
De a nemzeti érzés mellett természetesen erős volt a társadalmi változás iránti vágy is. A négy és fél esztendős háború kivéreztette, nyomorba döntötte az emberek nagy részét, míg a háborús elit hatalmas profitra tett szert sok százezer katona halála árán. A Monarchia magyar részén csak egy szűk rétegnek volt szavazati joga, a tömegpárttá nőtt szociáldemokraták nem képviselhették a munkásságot a parlamentben, a falun pedig feudális viszonyok uralkodtak. Az új rendszer a honvédelem mellett azonnal állami kézbe akarta venni a gazdaságot, az oktatást, a lakásgazdálkodást, bevezette a nyolc órás munkaidőt, évszázados egyenlőtlenségeket próbált meg hetek alatt megszüntetni. Babits Mihály ekkor kapott egyetemi katedrát, pénzszerző látványosságból ekkor vált nemzeti kulturális projektté a filmgyártás, s a Tanácsköztársaság idején szavazhattak először nők Magyarországon. 
A „holnaptól minden másképp lesz” láza olyan heves volt, hogy a földreform helyett azonnal állami gazdaságokat szerveztek, elidegenítve ezzel először a parasztságot, majd az élelmiszerválság miatt a városi lakosságot is. A régen esedékes demokratikus és szociális reformok kapkodó, éretlen ötletekkel párosultak. A Tanácsköztársaság zömében huszonéves vezetői az orosz frontról hazatérve Lenin hosszabb távú stratégiájából keveset, de a háborús erőszakból annál többet megtanultak.
A Tanácsköztársaság tárgyilagos megítélésére az elmúlt száz esztendőben nem volt lehetőség. A baloldal sohasem vállalta fel teljesen, részint diktatórikus vonásai miatt, részint azért, mert a legtöbb vezetőjét később kivégezték Moszkvában. A jobboldal elvadultan gyalázta és gyalázza, azt feledtetve ezzel, hogy a Tanácsköztársaság katonái fegyveresen harcoltak az ország megcsonkítása ellen, míg Horthyék aláírták a trianoni diktátumot. A nyugati baloldal megértőbb volt az emlékével. Az 1919-es vörös plakátok a nemzetközi avantgarde megbecsült értékei, Hemingwaytől mai francia és amerikai történészekig megannyi rokonszenvező írás jelent meg a Tanácsköztársaságról, s a fehérterror elől menekülő magyar értelmiségiek csodálatos karriert futottak be a szabad világban. 
Néhány történelmi tényt mindenképp érdemes rögzíteni. Nem igaz, hogy csak egy maroknyi kommunista kezdeményezte, hiszen a szociáldemokrata pártnak egymillió tagja volt, akik nagy többsége támogatta a Tanácsköztársaság kikiáltását. Amelynek vezetői között lényegesen több volt a szocdem, mint az orosz hadifogságból hazatérő bolsevik. Minden ember halála tragédia, de a vörös terror kevesebb életet követelt, mint a Károlyi-rendszer idején elkövetett atrocitások és még inkább a fehér terror. Szamuely Tibort már június közepén félreállították, néhány szélsőséges híve puccsot is akart szervezni az érdekében. A helyi direktóriumok jelentős része nem politikai, hanem mai szóval civil kezdeményezésként jött létre. A Horthy-rendszerben kezdetben tárgyilagos értékelések is megjelentek az eseményekről, elsősorban hadtörténeti vonatkozásban. A „patkányforradalmas” jellegű gyalázkodás egyértelműen antiszemita indíttatású volt, s az is maradt mindmáig.
A Tanácsköztársaság történelmileg természetesen sikertelen vállalkozás volt. Legszebb fejezete a kultúrához, a művészetekhez kötődik. A magyar századelő progresszív irányzatai ekkor teljesedtek ki. Budapest május elsejei dekorációi a kor legmodernebb művészetét ötvözték az agitáció legkorszerűbb eszközeivel. Az 1945 utáni évtizedekkel szemben az akkori baloldali politikusok a lehető legmodernebb művészeti irányzatokat támogatták és népszerűsítették. lllyés Gyula joggal állapította meg, hogy „a Tanácsköztársaság bukása a magyar avantgarde bukása is volt”. A bukás után a legnevesebb művészek elhagyták az országot, mások beleszürkültek a kisállami nyomorúságba. Az emigrált filmesek megteremtették a brit mozit és gazdagították az amerikait, a tudósok külhonban kaptak Nobel-díjakat. Mire 1920-ban Trianonhoz értünk, a magyar kultúrát már megcsonkította a konzervatív ellenforradalom.
A Tanácsköztársaság minden tárgyszerű kritikája jogos. De ha a magyar baloldal mindenestül megtagadná, akkor önmagát fosztaná meg a múltja egyik izgalmas és tanulságos epizódjától.
Szerző
Hegyi Gyula
Frissítve: 2019.03.21. 09:34

Összefogás, ó!

Csak ámulni és bámulni lehet azon, hogy mint egy elakadt lemez, még mindig az összefogás-össze nem fogás dallamára táncolnak az ellenzéki pártok. A zenekar – az Orbánt leváltani szándékozók tábora – kitartóan húzza a nótát, miközben az ember a Titanicon érzi magát. 
Ha ellenzékben lévő pártjainknak egyetlen porcikája is óhajtana együttműködni a többiekkel, nem szalasztottak volna el mintegy ezer alkalmat arra - a köztársaság megszűnése óta. Soha sem jött össze, ahogyan a NER-rel való szakítás egyértelművé tétele sem. Benn maradtak a Parlamentben, egyetlen választást sem bojkottáltak, esküt tettek az Alaptörvényre. A Fidesz nem volt hálás, pedig lehetett volna. Ha az ellenzék megteszi azt, amit nem tett, a NER legitimációja nagyon az elején odalett volna. Akkor nem lenne multimilliárdos a gázszerelő, a kötélbarát és a vejecske. És ők maguk, mármint a pártok, nem lennének kifosztva és ellehetetlenítve.
Függetlenül ellenzéki pártjaink politikai teljesítményétől és intellektuális kapacitásuktól (ld. hejesírás), a mostani mediatizált és fake newsos viszonyok közepette behozhatatlan hátránnyal indulnak bármilyen választáson. Mert már csak a pénz beszél! És ez sajna nem újdonság. Legkésőbb tegnap észbe kellett volna kapniuk, hogy nulla plusz nulla és nullaszor nulla, akárhogy csűrjük-csavarjuk, nulla marad. Vagyis külön-külön és összefogva is ugyanaz a sorsuk. Vereség, majd bukás. Mindkét modell sikertelenségére lesz idén újabb bizonyíték, mert az elmúlt nyolc év – úgy látszik - nem volt elég.
A tavaszi EP választáson a külön listázás teszi tönkre hosszú évekre európai karrierünket. Hogy így lesz, és miért lesz így, azt minden hozzáértő elmondta, leírta mind politikai, mind választás-matematikai oldalról. Én nem azért ismételem meg ezt a szomorú bölcsességet, hogy elkedvetlenítsem az Orbán ellen készülődőket, elég kedvetlenek ők nélkülem is. Hanem mert még most is lehetne változtatni. Csakhogy a régi pária-ellenzéknek sajnos nem Európa, nem Magyarország az első, hanem a megélhetési túlélés: a párt és a személyes karrier. Röviden: egy kis pénz. Ez nem erkölcsi gyengeség. Ilyen a rendszer, hivatásos politikusokról beszélünk.
Látszólag jobbak az összefogási esélyek az őszi megméretésre. Több lesz az eszkimó, de jóval több a fóka is. Az egyesülő ellenzéki vadászok terítéke akár tekintélyes is lehet. Ezért hiszik azt, hogy majd jut is, marad is. Csakhogy a Fidesz nem az osztozkodó természetéről híres. Az pedig elképzelhetetlen, hogy a nulla helyi értékűek egyesülése akkora ruhát akaszt az Orbán fiúkra, amekkorától meg sem tudnak mukkanni az új döntéshozó testületekben. Igen, ha a Fidesz marad - akár kisebbségben –, alig lesz észrevehető a változás. Jön az Esztergom-Hódmezővásárhely-Zugló szindróma.
Különösen igaz ez a fővárosra és a főpolgármesteri posztra. Márpedig a Fidesznek mint „bűnszervezetnek” a feloszlatása csak egy teljesen új köztársaság kikiáltása utánra várható, ami pillanatnyi állás szerint körülbelül az utolsó holdtöltét követő első soha napjára esik majd.
Régi, de hamis nóta, hogy ilyen ellenzékünk van, ezt kell szeretni. Szó se róla! Van másik is. Vegyük már észre!
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.03.20. 09:36