Ül a vendég az ünnepi asztal díszhelyén a frissen odatojt, gőzölgő kupac mellett, és azt bizonygatja a frakkban-csokornyakkendőben ebédre gyülekező, döbbent rokonságnak: „hajlandó vagyok kompromisszumokra”.
Normális (párt)családokban ilyenkor nem kompromisszum van, hanem kipenderítés az ajtón, de a néppárt most inkább olyan kartellnek mutatta magát, ahol a BMW adókedvezménye sokkal többet nyom a latban bárminél, ami 2010 óta a magyar sajtóval, az alkotmánnyal, az alkotmánybírósággal, a bíróságokkal, a választási törvénnyel, a civilekkel, a felsőoktatással, a tudománnyal, stb. történt. Ebből a szempontból a kompromisszum szó emlegetésénél csak a tagrevízióra fölkért „bölcsek tanácsának” missziója nevetségesebb. Mégis, mit akarnak itt tényfeltárni? Mi olyat tudhatna meg három kiérdemesült politikus a magyar jogállamról pár hónap alatt, amit nem tudnak már most is az EPP-ben?
A történet, mielőtt elfelejtenénk, nem a Juncker-plakáttal indult. Az EU a miénkhez hasonló, de az Unión kívüli rablóállamokkal úgy szokott üzletelni, hogy az uralkodó család üzleti köreit nem zavarja. Orbán Viktor joggal hihette, hogy ő is kivívta magának ezt a státuszt, ám a (Jean-Claude Juncker) vezette Bizottság a kezére csapott a Tiborcz-Elios biznisz kapcsán. És hiába ajánlott a kormány példátlanul magas, 25 százalékos visszafizetést, a Bizottság 100 százalékot követelt, korruptnak minősítve az Orbán-vő lámpaüzletét. A töréspont tehát az Elios-ügy volt, a plakátkampány már csak a válasz, azóta pedig a túl nagyra dagadt családi botrány kampányszempontú, időleges elsikálása zajlik, mindannyiunk sérelmére.
A helyzet nyomasztóan emlékeztet egy 80 évvel ezelőtti márciusra: a nyugat urai akkor is azt gondolták, hogy elvtelen engedményekkel jobb belátásra tudják téríteni az Európa szétverésén munkálkodó aktuális bajkeverőt, és azokat, akik az elmúlt években-hónapokban-napokban Magyarország diktatúrába csúszásához asszisztáltak, a lényegi különbségek ellenére is nehéz lenne morálisan sokkal magasabbra pozicionálni azoknál, akik anno Ausztriával, majd Csehországgal tették ugyanezt.
Az Európai Néppárt és a Fidesz innentől más-más kapura játszik. Előbbi a minél jobb választási eredményben érdekelt, utóbbi viszont abban, hogy az EPP leszerepeljen, és rászoruljon a Fideszre a választás után. A kenyértörést csupán elnapolták, tudva, hogy sem Orbán Viktor, sem a pártja nem fog megjavulni – ellenkezőleg: ezentúl az EPP, illetve az egész Európa-projekt megcsáklyázása lesz az orbáni politika nyilvánvaló célja.
Hogy a Fidesz oda kerüljön végre, ahová való, vagyis az oroszbérenc posztfasisztákhoz, az európai jobb- és baloldalnak is hoznia kell a számokat. De ahhoz, hogy az Orbán-párt biztosan ottragadjon az Unió politikai trágyadombján, itthon szavazatokat és mandátumokat kell veszítenie májusban. A magyar szavazókon is múlik, hogy Weberék végre tudomásul vegyék: nem az az igazi szégyen, ha erőt vesznek magukon, és ajtót mutatnak az abroszra rondító asztaltársnak, hanem az, hogy hiába érezték mindnyájan a szagot, eddig mégis megtűrték.