A Chanel márka rejtőzködő tulajdonosai

Titokzatos család áll a Chanel-birodalom hátterében, a tulajdonos Wertheimerek, akiknek élete évtizedekre összefonódott a Coco Chanel és Karl Lagerfeld divatzsenik által világhírűvé tett céggel.

A Wertheimer fivérek, Alain és Gérard fele-fele arányban tulajdonosai az elegáns ruhákat, kozmetikai szereket, órákat, ékszereket gyártó Chanelnek. Alain, az idősebb fivér családjával New Yorkban él, öccse Gérard pedig Genfben. Nevüket, tevékenységüket, akaratuknak megfelelően, homály borítja, a nyilvánosság fénye most azért vetül mégis rájuk, mert februárban elhunyt a világmárka legendás vezető divattervezője, Karl Lagerfeld. Úgy tűnik, eljött az ideje a generációváltásnak vagy a páratlanul gazdag családi vállalkozás eladásának.

Tízmilliárd dollár bevétel

Lagerfeld mester 35 évig szabta meg a Chanel ízlését, divatvonalát. Halála óhatatlanul felveti a kérdést, mi lesz a sorsa a francia multinak, ki veszi kezébe az irányítást. Igaz, az utóbbi években maszk – lófarkas fehér haj, fekete öltöny, nyakat rejtő magas keménygallér, ujjatlan fekete bőrkesztyű – mögé bújt sztárnak egy hónapon belül kinevezték az utódját, a 30 éve jobb kezének számító Virginie Viard személyében, de ettől még nem biztos, hogy a Chanel immár őszbe borult tulajdonosai nem válnak meg a vállalkozástól, amelynek csak a márkaneve 8 milliárd dollárt ér a Forbes 2018-as becslése szerint.

Wertheimerek rejtőzködése miatt még a szokásosnál is kevesebbet lehet tudni a Chanel tulajdonosairól. A cég élén álló Alainnek három gyermeke van, öccsének kettő, utód tehát akadna, de a nyilvánosság semmit sem tud az örökösök tevékenységéről, esetleges menedzseri ambícióiról. A testvérpár együttes vagyona mintegy 42 milliárd dollár, elképzelhető, hogy az új nemzedéknek ekkora jólét mellett már nincs kedve a munkához. Alain fiának, Davidnek a fotója egyszer bukkant fel egy "no name" újságban három éve, amikor egy kazah szépséget vett feleségül.

A nem túl nagyra nőtt, rendre kétnapos szakállt viselő Alain-Gérard duó akkor is láthatatlan amikor jelen van, így például az évente kétszer megrendezett párizsi Chanel divatbemutatókon. Soha sem az első sorban foglalnak helyet az elegáns nézők között, hanem valahol a negyedik-ötödikben bújnak meg, szerény ízlésről tanúskodó konfekció öltönyeikben. „Nem ránk kíváncsi a világ – szokás idézni Gérardot –, hanem a gyönyörű Chanel-ruhákra, a bemutatót irányító Karlra, az ő látványuktól nem szabad elvennünk a showt”. Ennek ellenére a tőzsdei nyomástól mentes családi vállalkozás 2018-ban, a cég történetében először konkrét számokat tett közzé. Az ok: nem tudták szó nélkül hagyni a konkurens cégek dicsekvését. Kiderült, hogy a Chanel árbevétele 2017-ben 9,6 milliárd dollár volt, az üzemi eredmény 2,7 milliárd, a tiszta nyereség pedig 1,8 milliárd. Az adatok meghökkentették még a luxusbiznisz hozzáértőit is, körülbelül fele ekkora összegre tippeltek. „Az organikus növekedésünk évi 11 százalék – tett rá az adatokra még egy lapáttal a Financial Timesban a cég angliai főnöke, Philippe Blondiaux – nincs tartozásunk, készpénzben 1,6 milliárd dollárt tárolunk.”

Ennyit hoz a Chanel, a Wertheimer fiúk azonban több lábon állnak. Hatalmas szőlőbirtokaik vannak Franciaországban és az USA-ban, világhírű a bortermelésük, s az atyai örökségnek köszönhetően lótenyésztéssel, versenyeztetéssel is foglalkoznak. Övék Margauxban a Rauzan-Ségla szőlőbirtok, a Chateau Canon Saint-Emilionban, 2015-ben még egy hatalmas birtokot vásároltak hozzá, a Napa Valleyban lévő St. Supery Estatet. Telivér lovaik látványos sikereket értek el francia versenyeken, de – s ez a világon egyedülálló - háromszor is megnyerte paripájuk, a 2005-ös születésű angol telivér Goldikova a Breeders’ Kupát, a telivérek amerikai világversenyét. Mindkét tevékenységi körben milliárdok forognak, a Wertheimerek sikerének titka a türelem, s a tehetségek pontos kiválasztása. Alain ugyanúgy együttműködött a híres Alec Head trénerrel, akivel még az apja szerződött, mint ahogy 35 éven át adott szabad kezet Lagerfeldnek. „Alain és én szerződést kötöttünk egymással, - idézte Lagerfeld szavait a The New York Times - ahogyan tette Faust és az ördög, ő 100 százalékosan mögöttem áll. Azt csinálhatok, amit akarok, amit jónak látok.”

Alainé a stratégia, Gérardé az európai piac, különös tekintettel az órákra. Először 1998-ban szálltak be az óraiparba a párizsi Bell & Ross cégnek nyúltak a hóna alá. Aztán 20 százalékos részesedést szereztek a Rolexben, 2011-ben saját gyártásba fogtak, tavaly pedig megvették a genfi F.P. Journe céget, amely a legfelső köröknek gyárt évi 900 darab „időmérőt”. Alain és Gérard fantasztikus festménygyűjteménnyel rendelkeznek. Alaint és a feleségét Brigittét gyakran látni jótékonysági rendezvényeken, mint ahogy Gérardot és nejét, Valériet is hasonló genfi eseményeken. A férfiak állandó vendégei a nemzetközi lóversenyeknek. Szeretnek vadászni, síelni a svájci Alpokban, úgy élnek, mint a régi arisztokraták, a csendes luxust élvezik.

Coco és Pierre

Amikor Alain 1973-ban 25 évesen átvette a Chanel birodalom vezetését apjától, Jacques-tól, üzleti tapasztalata nem volt. A családi tanács azonban megelégelte apja álmodozását, az üzlet iránti érdektelenségét, a borok és a lovak valamint a képzőművészet iránti rajongását, ezért döntött a cég vagyonát utóbb megsokszorozó ifjú mellett. Jacques 1965-ben vette át a családi vállalkozás vezetését, akkor már elmúlt 55 éves. De Coco Chanel, a Wertheimer család örökös partnere, a divatház alapítója mindig csak úgy nevezte, hogy a „fiú”.

Coco életét, üzleti sikereit könyvek, filmek légiója örökítette meg. Egy évvel 1971-es halála után a róla szóló kiállítást az akkori francia elnök felesége, Madame Pompidou nyitotta meg. A Gabriella Chanelként (a Coco név egy általa énekelt sanzonból ragadt rá) született, szegény környezetben felnőtt zseniális divattervezőről, aki megszabadította a nőket a kényelmetlen, nehezen viselhető abroncsos ruhákról, s dzsörzéivel könnyű mozgást ajándékozott nekik, szörnyű cikket közölt a kétezres évek elején - dokumentumokra támaszkodva - a The New York Times. „Antiszemita, homofób, törtető, opportunista, sznob, drogfüggő, náci kollaboráns.” Kevesen tudtak arról, hogy Coco életre szólóan emberére akadt a zsidó Pierre Wertheimerben, a már említett Jacques apjában.

Pierre volt a Wertheimer dinasztia legkülönlegesebb figurája. Bár a sort apjától, Ernest Wertheimertől származtatják, aki Elzászból költözött át Párizsba 1870-ben, a francia-porosz háború alatt. Nem sokkal megérkezése után megvette a pár évvel korábban alapított Bourjois (ejtsd Burzsoá) nevű, színházi festékeket, arcpirosítót gyártó céget, amelyből mára a világ egyik legnagyobb kozmetikai vállalatbirodalma nőtt ki, de már az 1920-as években Franciaország vezető kozmetikai vállalkozása lett. A Wertheimerek száz évig tulajdonolták, fejlesztették a Bourjoist, majd 2014-ben 239 millió dollárért eladták egy amerikai cégnek.

Pierre Wertheimernek az apja által indított bizniszből (1917-től már ő vezette testvérével, az 1948-ban elhunyt Paullal) a húszas évek elejére már volt annyi pénze, hogy venture capitalist lett, azaz kezdő cégek anyagi támogatásával, fejlesztésével foglalkozhatott. Neves üzletemberekből álló ismeretségi körébe tartozott Théophile Bader, a Lafayette áruház alapítója. Ő mutatta be egy lóversenyen Pierre-t Cocónak. Pierre-t lenyűgözte a Chanel által 1921-ben kitalált, Franciaországban tomboló sikert hozott kölni, amelyet Coco, május 5-én tartott bemutatója időpontja nyomán ötös számmal látott el, azaz „Chanel No.5”-nek nevezte el. Coco eleinte csak a ruhacsodáit vásárló ügyfeleinek szánta ajándék gyanánt a gusztusos üvegfiolát, de a siker láttán további kölniféléket akart kitalálni. Wertheimer tőkét ajánlott a Chanel No.5 gyártásának, hirdetésének és terjesztésének teljes finanszírozására. De irgalmatlan feltételekkel: 70 százalékot tartott meg magának, 20-at adott Badernek és csak 10-et a Cocónak. Ahogyan nőtt a parfüm sikere, úgy romlott a viszony a partnerek között. Coco meggazdagodott ugyan, de évtizedeken át próbálta jogi úton megváltoztatni a tulajdoni arányokat. Eredménytelenül.

Kollaboráció a nácikkal

Felvirradni akkor látta a reményt, amikor a németek bevonultak Párizsba, s a zsidó vagyonokat és üzleteket elkobozták. A divatdiktátor, aki a legújabb kutatások szerint helyzetét kihasználva már 1941-ben a német katonai hírszerzés későbbi vezetőjének, Walter Schellenbergnek kémkedett, kérvényezte a megszálló hatóságoknál, hogy a „Parfums Chanel” cég azon részét, amely még Wertheimerék tulajdonában van, írják át rá. Coco azonban nem tudta, hogy a nácik elől 1940-ben családostól New Yorkba menekült Pierre még időben átíratta a vállalkozást keresztény barátjára, Felix Amiotra, aki a háború után visszaadta azt tulajdonosának.

A háborús években Coco bezárta a divatüzleteit, több ezer embert elbocsátott. A párizsi Ritz szállóban lakott, ahol a magas rangú német katonatisztek is. Itt jött össze a nála 14 évvel fiatalabb Günther von Dincklage báróval, aki segítette az asszony sötét akcióit. Utóbb a francia ellenállás kollaborációval vádolta Cocót – állítólag barátja, Winston Churchill közbenjárására engedték szabadon -, így jobbnak látta, ha elhagyja Párizst. Svájcban költözött, a parfümpiacon próbált megkapaszkodni, s borsot törni a Párizsba visszatért Pierre orra alá, megtévesztő márkanevekkel. Nem is sikertelenül, Wertheimernek nem volt kizárólagos joga a Chanel név használatához.

Ám Pierre felülemelkedett sérelmein, Coco árulásán, 1947-ben Svájcba utazott, s újra tárgyalta vele a vitatott 1924-es szerződést. Mai árakon 9 millió dollárt fizetett Cocónak készpénzben a háború alatt a No.5-ből származó profitból, 2 százalékos jogdíjat, Svájcban pedig korlátlan értékesítési jogot adott neki a Chanel parfümökre, s vállalta, hogy Coco költségeit az asszony élete végéig állja. Így évi 25 millió dollár jutott egykori feljelentőjének, akitől viszont örökre és minden termékre megvásárolta a „Coco Chanel” márkát. Coco 1954-ben visszatért Franciaországba, s újra megnyitotta ruhaszalonját. Pierre, aki Bader 20 százalékos részesedését is megszerezte, 1965-ben halt meg, hat évvel korábban, mint Coco.