Előfizetés

Csilláros Frédi

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2019.03.24. 14:44
AZ OMEGA 1970-BEN, MÉG PRESSERREL - A ledorongolások ellenére „hősök” lettek
Fotó: URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
Ötven évvel ezelőtt, '69 márciusában meglehetősen egyhangú volt az Ifjúsági Magazin slágerlistája. A húszas lajstrom 18. (Little Richard), 11. (Holdfény '69), 8. (Amikor én még kis srác voltam), 4. (Téli álom) és 2. pozícióját (Régi dal) az Illés, míg a 19. (Szeretnék visszamenni hozzád), a 9. (Ha én szél lehetnék), a 6. (Rettenetes emberek), a 3. (Egy lány nem ment haza), valamint az első helyét (Trombitás Frédi) az Omega foglalta el. Érthető, ha e két zenekarról azt írták akkoriban: „A könnyűzene csillagai az Illés és az Omega együttes. Hangversenyeiken – bárhol, bármikor rendezzék is azokat – még a csilláron lógva is hallgatnák őket.” Az Omegáról ez is megjelent: „Nem kétséges, hogy nagy népszerűségnek örvend. Sikoltóan, hajtépően nagy népszerűségnek.”
Nyilván ennek is tulajdonítható a korabeli összegzés: „Bebizonyosodott a beatzene létjogosultsága: a maradibb emberek sem háborodnak fel az elektromos gitárok hallatán, sőt már-már úgy gondoljuk, e tekintetben nem is kell több szót ejteni a nemrég még oly sokat támadott muzsikáról.”
Nana...
Egy levelező kétségbeesetten fordult az újsághoz: „Szeretem a beatzenét, az Omega együttes pedig az egyik kedvenc zenekarom. Koncertjükön viszont a legjobb számaik is csak fejfájást okoztak, és nem élvezetet. Nem a zenéjük, hanem az erősítők ellen van kifogásom, s ez sajnos majd' mindegyik beategyüttesre vonatkozik.”
Így vagy úgy, az első magyar beatalbum, az 1968 karácsonyán közreadott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek elsőre 47 ezer példányban kelt el – közben kislemezre is felkerült a Trombitás Frédi, valamint a Ha én szél lehetnék –, s vezette a nagylemez-eladási listát, akárcsak a '69 decemberében megjelentetett második Omega LP, a Tízezer lépés. Az első albumról a kritika így szólt: „Új, magasabb lépcsőfokot jelent a magyar tánczene kacskaringós útjain.”
Kóbor János nem ájult el a bombasikertől. „Örökké nem fogok gitározni. A beat is képvisel egy korszakot, ez is elmúlik egyszer; akkor majd megválok a gitártól” – mondta 26 éves korában. S tett egy gesztust a rivális Illés felé: „Nagyon szeretem őket és a stílusukat. Kedvencem tőlük a Kis virág.”
Az Egyetemi Színpadon is sokszor hallhatta a rozmaringos, szarkalábos számot, mert ott gyakorlattá vált a hét végi „tánczenei hangverseny” akár napi kétszer, azaz délután fél négytől és este héttől is. Nemcsak az Illés meg az Omega duplázhatott: két koncertet nyomhatott le egymás után a Hungaria vagy a Gemini is. A telt házat garantálta az a hangulat, amelyet hűen jellemzett a korabeli apróhirdetés: „Tizenkilenc éves traktoros vagyok, szeretem Illéséket, modern lányok levelét várom.”
A fogadtatásról nem tudni, csak annyi biztos: modern lány több járt a Pesti Barnabás utcában, mint traktor. S az sem kétséges, hogy Adamis Anna merészen írta a Frédi szövegét, mert a József Attila Színház alig három évvel korábban mutatta be A kaktusz virága című világhírű vígjátékot, amelynek magyar változatában felcsendült a Jamaicai trombitás című sláger. Ám a jelek szerint, ha két dudás nem is, két trombitás simán megfért egy csárdában...
'71-ben aztán, az LGT megalakulásakor ez a megállapítás látott napvilágot: „A Trombitás Frédi és a Tölcsért csinálok a kezemből zeneszerzői, Presser Gábor és Frenreisz Károly, kellő biztosítéknak látszanak az együttes elé tűzött cél eléréséhez.” Majd 1980-ban, a Kisstadionban rendezett Beatrice, LGT, Omega szuperkoncert után egy szakmabéli ekképpen tette helyre az Omegát: „A Nem tilthatomon és a Gyöngyhajún kívül nem az igazi nosztalgiadalaikat, a Trombitás Frédit vagy a Régi csibészeket játszották, amelyeket legalább együtt tudott volna énekelni a közönség.” A ledorongolás nem merült ki ebben. „Négy jellegtelen új daluk – írta – nemhogy fokozta volna a hangulatot, hanem megfagyasztotta.” Vagy: „A szokásos füstfelhő, lézersugár és magnéziumágyú egyetlen pozitívuma az a kis meleg volt, amelyet a lassan hűvösödő estén nyújtott.”
A fénykorban a vetélytárs nagylemezén virított e cím: Illések és pofonok. Ám Kóborék is megjelentethették volna: Omega és arcul csapás...

Papp Sándor Zsigmond: Nagybetűs ünneprontás

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2019.03.24. 14:14

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Jó lenne megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük.
Ahogy elnézem (csehtamásosan: márpedig ahogy ez kinéz), az én nemzedékem (hetvenkettesek) két dologról marad le végképp. Vélhetően soha többé nem látja a magyar csapatot foci vébén (ez a kisebbik baj), sőt a jelenlegi formát tekintve nem is szeretné ott látni, mert minek. A másik (ez a nagyobbik), hogy nem nagyon fogja magáénak érezni az állami ünnepeket.
Jó ideje az állami ünnep számomra nem több, mint – jó esetben – hosszú hétvége, extra szabadnap. És nem azért nem jelent mást, mert utáltam a történelmet az iskolában (kimondottan szerettem, amíg a vonalas részhez nem értünk), vagy ünnepfóbiám lenne, nincs kedvem a tévézésen túl bármivel is foglalkozni, vagy a román diktatúra kivezényelt rendezvényei egy életre megutáltatták velem a fesztivitást. Igazából mennék, de a politika miatt, pontosabban amiatt, hogy a politika képviselői folyamatosan rátehénkednek az ünnepre, és holmi pártrendezvénnyé silányítják, inkább távol tartom magam. Persze megtehetném, hogy csak a családi rendezvényeket látogatom, vásárt és vigasságot, elkerülöm a kényes gócpontokat, elslisszolok az ellen- és a rendes tüntetők elől, nem bonyolódom semmilyen beszélgetésbe utcán és metrón. Napközben véletlenül sem nézek bele a hírekbe (hiszen ott csak az jön szembe, hogy ki, hol, mit mondott és miért), lerázom az ismerősöket, akik ezeket kommentálnák, az utcaképből kiblőrözök mindent – ahogy anno Lomnicit a közszolgálati –, ami nem odavaló. Szóval settenkedve és lopakodva, cenzúrázva és trükközve, ha kerülőutakon is, de el tudnám érni, amit szeretnék, civilként fejet hajtani a múlt előtt, hogy némi pátoszt is iderángassak.
De vajon – üti fel a fejét bennem az illiberális kisördög – miért nekem kell plusz erőfeszítést tennem, ha méltósággal (értsd: aktuálpolitikai indulatok) szeretnék ünnepelni? Vajon mikor lesz egy olyan önmérséklettel bíró kormánya Magyarországnak, amelyik nem magát tolja előtérbe a jeles napokon? Egyrészt, mert pont arra vagyok a legkevésbé kíváncsi, hogy egy politikus – rövidlátó érdekei mentén – miként értelmezi a múltat, épp mit akar kihasítani magának belőle, kit akar mindenáron, a tényeknek is ellenszegülve hősnek láttatni, mit akar ennek ürügyén épp üzenni vagy elhallgatni. A múltértelmezést meghagynám a valóságot sokkal sokszínűbben, ezért komplexebben látó szakembereknek, és inkább ezerszer meghallgatnám, hogy volt-e értelme kiszabadítani Táncsicsot vagy sem, mint burkolt kampánybeszédet hallgatni. Arra ott van az év többi napja, üzengetésre, beszólogatásra, hergelésre. Kiváló hétfők és szerdák várják az efféle pillanatokat.
Másrészt, s ezt lenne jó még megértenie a mindenkori kormánynak, hogy a mi ünnepeink a legritkább esetben szólnak a hatalom dicsőítéséről, általában inkább annak megdöntését, kikezdését, megcsipkedését ünnepeljük, a civil forradalmat, ha úgy tetszik, és efféle buliban általában nem mutat túl jól a regnáló hatalom képviselője, még ha demokratikusan választott is. (Pláne, ha nem egészen.) Nem mutat jól a rendőrkordon, a testőrök, a kivezényelt szimpatizánsok, a hatalom semmiféle jegye és jele. Jó, legyen ott, amikor felvonják a zászlót, aztán menjen ő is ünnepelni, vegyüljön el a VIP-pek között, akiket ilyenkor embereknek csúfolnak. Ki fogja bírni, hogy lesz egy vagy két olyan esemény az évben, amelyen nem kell beszélnie, amikor nem ő áll a reflektorfényben, hanem a valóban ünneplők. Azon kevés alkalmak egyike lenne ez, amikor a politikus hallgatása többet érne, mint a fecsegése.
Hasonló módon gondolkodom az ellenzékről is. Ha addig nem tudta megváltani a világot, akkor azon a napon már ne próbálkozzon tovább, hagyja a dagadt ruhát másra, az sem baj, ha van egy nap, amikor – az elődökkel ellentétben – szembenéz a kudarcaival. Amikor belátja, hogy más kardja helyett a sajátjába dőlt, s így mentesül minden dicsőségtől.
S ha mindez a távoli jövőben valahogy összejönne, tán lenne egy mentes napunk. Baráti komcsizás és szívélyes nácizás, EU-s trollkodás, mumusozás nélkül, csöndesen, visszafogottan, már-már a magunk örömére. És két civil program közt tán még arra is jutna idő, hogy kicsit fejben eltöprengjünk azon, hogy mi is a viszonyunk a múlthoz, tankönyvi figurák vagy eleven emberek-e a hőseink, vajon belőlünk is kibújna egy Petőfi baj esetén, vagy inkább otthon maradnánk, s a négy fal között játszanánk le a meccset a képzeletbeli labancokkal. Bár tudom, kicsit egyedül maradnánk így, mindenféle szájbarágás híján, tán még unatkoznánk is kissé, hogy nincs mini polgárháború a parlament előtt, de meg tudnánk szokni. Talán még a gyerekeink is értenék, hogy van ebben az ünneplésben valami jó, nemcsak a sirámok, frusztrációk és elfojtott indulatok, kidagadt erek és diszkrét anyázások.
Ha pedig nem jön össze, akkor nem marad más, mint még jobban drukkolni a válogatottnak. Elfelejteni, hogy lassan már ez is politikai állásfoglalásnak minősül. És ha kijut, s még meg is nyer egy meccset, akkor elözönleni a körutat, megállítani a forgalmat, és egy csapásra ünneppé változtatni a tompa hétköznapot. Örömködni fesztelenül. Bepótolni azt, ami évtizedekre eltűnt az életünkből.

A Chanel márka rejtőzködő tulajdonosai

Földvári Zsuzsa
Publikálás dátuma
2019.03.24. 13:33
Coco Chanel elso parfümje tomboló sikert aratott
Fotó: MARTIN SCHUTT / AFP
Titokzatos család áll a Chanel-birodalom hátterében, a tulajdonos Wertheimerek, akiknek élete évtizedekre összefonódott a Coco Chanel és Karl Lagerfeld divatzsenik által világhírűvé tett céggel. A Wertheimer fivérek, Alain és Gérard fele-fele arányban tulajdonosai az elegáns ruhákat, kozmetikai szereket, órákat, ékszereket gyártó Chanelnek. Alain, az idősebb fivér családjával New Yorkban él, öccse Gérard pedig Genfben. Nevüket, tevékenységüket, akaratuknak megfelelően, homály borítja, a nyilvánosság fénye most azért vetül mégis rájuk, mert februárban elhunyt a világmárka legendás vezető divattervezője, Karl Lagerfeld. Úgy tűnik, eljött az ideje a generációváltásnak vagy a páratlanul gazdag családi vállalkozás eladásának.

Tízmilliárd dollár bevétel

Lagerfeld mester 35 évig szabta meg a Chanel ízlését, divatvonalát. Halála óhatatlanul felveti a kérdést, mi lesz a sorsa a francia multinak, ki veszi kezébe az irányítást. Igaz, az utóbbi években maszk – lófarkas fehér haj, fekete öltöny, nyakat rejtő magas keménygallér, ujjatlan fekete bőrkesztyű – mögé bújt sztárnak egy hónapon belül kinevezték az utódját, a 30 éve jobb kezének számító Virginie Viard személyében, de ettől még nem biztos, hogy a Chanel immár őszbe borult tulajdonosai nem válnak meg a vállalkozástól, amelynek csak a márkaneve 8 milliárd dollárt ér a Forbes 2018-as becslése szerint.
Wertheimerek rejtőzködése miatt még a szokásosnál is kevesebbet lehet tudni a Chanel tulajdonosairól. A cég élén álló Alainnek három gyermeke van, öccsének kettő, utód tehát akadna, de a nyilvánosság semmit sem tud az örökösök tevékenységéről, esetleges menedzseri ambícióiról. A testvérpár együttes vagyona mintegy 42 milliárd dollár, elképzelhető, hogy az új nemzedéknek ekkora jólét mellett már nincs kedve a munkához. Alain fiának, Davidnek a fotója egyszer bukkant fel egy "no name" újságban három éve, amikor egy kazah szépséget vett feleségül.
A nem túl nagyra nőtt, rendre kétnapos szakállt viselő Alain-Gérard duó akkor is láthatatlan amikor jelen van, így például az évente kétszer megrendezett párizsi Chanel divatbemutatókon. Soha sem az első sorban foglalnak helyet az elegáns nézők között, hanem valahol a negyedik-ötödikben bújnak meg, szerény ízlésről tanúskodó konfekció öltönyeikben. „Nem ránk kíváncsi a világ – szokás idézni Gérardot –, hanem a gyönyörű Chanel-ruhákra, a bemutatót irányító Karlra, az ő látványuktól nem szabad elvennünk a showt”. Ennek ellenére a tőzsdei nyomástól mentes családi vállalkozás 2018-ban, a cég történetében először konkrét számokat tett közzé. Az ok: nem tudták szó nélkül hagyni a konkurens cégek dicsekvését. Kiderült, hogy a Chanel árbevétele 2017-ben 9,6 milliárd dollár volt, az üzemi eredmény 2,7 milliárd, a tiszta nyereség pedig 1,8 milliárd. Az adatok meghökkentették még a luxusbiznisz hozzáértőit is, körülbelül fele ekkora összegre tippeltek. „Az organikus növekedésünk évi 11 százalék – tett rá az adatokra még egy lapáttal a Financial Timesban a cég angliai főnöke, Philippe Blondiaux – nincs tartozásunk, készpénzben 1,6 milliárd dollárt tárolunk.”
Ennyit hoz a Chanel, a Wertheimer fiúk azonban több lábon állnak. Hatalmas szőlőbirtokaik vannak Franciaországban és az USA-ban, világhírű a bortermelésük, s az atyai örökségnek köszönhetően lótenyésztéssel, versenyeztetéssel is foglalkoznak. Övék Margauxban a Rauzan-Ségla szőlőbirtok, a Chateau Canon Saint-Emilionban, 2015-ben még egy hatalmas birtokot vásároltak hozzá, a Napa Valleyban lévő St. Supery Estatet. Telivér lovaik látványos sikereket értek el francia versenyeken, de – s ez a világon egyedülálló - háromszor is megnyerte paripájuk, a 2005-ös születésű angol telivér Goldikova a Breeders’ Kupát, a telivérek amerikai világversenyét. Mindkét tevékenységi körben milliárdok forognak, a Wertheimerek sikerének titka a türelem, s a tehetségek pontos kiválasztása. Alain ugyanúgy együttműködött a híres Alec Head trénerrel, akivel még az apja szerződött, mint ahogy 35 éven át adott szabad kezet Lagerfeldnek. „Alain és én szerződést kötöttünk egymással, - idézte Lagerfeld szavait a The New York Times - ahogyan tette Faust és az ördög, ő 100 százalékosan mögöttem áll. Azt csinálhatok, amit akarok, amit jónak látok.”
Alainé a stratégia, Gérardé az európai piac, különös tekintettel az órákra. Először 1998-ban szálltak be az óraiparba a párizsi Bell & Ross cégnek nyúltak a hóna alá. Aztán 20 százalékos részesedést szereztek a Rolexben, 2011-ben saját gyártásba fogtak, tavaly pedig megvették a genfi F.P. Journe céget, amely a legfelső köröknek gyárt évi 900 darab „időmérőt”. Alain és Gérard fantasztikus festménygyűjteménnyel rendelkeznek. Alaint és a feleségét Brigittét gyakran látni jótékonysági rendezvényeken, mint ahogy Gérardot és nejét, Valériet is hasonló genfi eseményeken. A férfiak állandó vendégei a nemzetközi lóversenyeknek. Szeretnek vadászni, síelni a svájci Alpokban, úgy élnek, mint a régi arisztokraták, a csendes luxust élvezik.
A WERTHEIMER „FIÚK” - Alain és Gérard Goldikova nevű világverő lovukkal.
Fotó: Lajos-Eric Balogh / DPA/Picture-Alliance/AFP

Coco és Pierre

Amikor Alain 1973-ban 25 évesen átvette a Chanel birodalom vezetését apjától, Jacques-tól, üzleti tapasztalata nem volt. A családi tanács azonban megelégelte apja álmodozását, az üzlet iránti érdektelenségét, a borok és a lovak valamint a képzőművészet iránti rajongását, ezért döntött a cég vagyonát utóbb megsokszorozó ifjú mellett. Jacques 1965-ben vette át a családi vállalkozás vezetését, akkor már elmúlt 55 éves. De Coco Chanel, a Wertheimer család örökös partnere, a divatház alapítója mindig csak úgy nevezte, hogy a „fiú”.
Coco életét, üzleti sikereit könyvek, filmek légiója örökítette meg. Egy évvel 1971-es halála után a róla szóló kiállítást az akkori francia elnök felesége, Madame Pompidou nyitotta meg. A Gabriella Chanelként (a Coco név egy általa énekelt sanzonból ragadt rá) született, szegény környezetben felnőtt zseniális divattervezőről, aki megszabadította a nőket a kényelmetlen, nehezen viselhető abroncsos ruhákról, s dzsörzéivel könnyű mozgást ajándékozott nekik, szörnyű cikket közölt a kétezres évek elején - dokumentumokra támaszkodva - a The New York Times. „Antiszemita, homofób, törtető, opportunista, sznob, drogfüggő, náci kollaboráns.” Kevesen tudtak arról, hogy Coco életre szólóan emberére akadt a zsidó Pierre Wertheimerben, a már említett Jacques apjában.
Pierre volt a Wertheimer dinasztia legkülönlegesebb figurája. Bár a sort apjától, Ernest Wertheimertől származtatják, aki Elzászból költözött át Párizsba 1870-ben, a francia-porosz háború alatt. Nem sokkal megérkezése után megvette a pár évvel korábban alapított Bourjois (ejtsd Burzsoá) nevű, színházi festékeket, arcpirosítót gyártó céget, amelyből mára a világ egyik legnagyobb kozmetikai vállalatbirodalma nőtt ki, de már az 1920-as években Franciaország vezető kozmetikai vállalkozása lett. A Wertheimerek száz évig tulajdonolták, fejlesztették a Bourjoist, majd 2014-ben 239 millió dollárért eladták egy amerikai cégnek.
Pierre Wertheimernek az apja által indított bizniszből (1917-től már ő vezette testvérével, az 1948-ban elhunyt Paullal) a húszas évek elejére már volt annyi pénze, hogy venture capitalist lett, azaz kezdő cégek anyagi támogatásával, fejlesztésével foglalkozhatott. Neves üzletemberekből álló ismeretségi körébe tartozott Théophile Bader, a Lafayette áruház alapítója. Ő mutatta be egy lóversenyen Pierre-t Cocónak. Pierre-t lenyűgözte a Chanel által 1921-ben kitalált, Franciaországban tomboló sikert hozott kölni, amelyet Coco, május 5-én tartott bemutatója időpontja nyomán ötös számmal látott el, azaz „Chanel No.5”-nek nevezte el. Coco eleinte csak a ruhacsodáit vásárló ügyfeleinek szánta ajándék gyanánt a gusztusos üvegfiolát, de a siker láttán további kölniféléket akart kitalálni. Wertheimer tőkét ajánlott a Chanel No.5 gyártásának, hirdetésének és terjesztésének teljes finanszírozására. De irgalmatlan feltételekkel: 70 százalékot tartott meg magának, 20-at adott Badernek és csak 10-et a Cocónak. Ahogyan nőtt a parfüm sikere, úgy romlott a viszony a partnerek között. Coco meggazdagodott ugyan, de évtizedeken át próbálta jogi úton megváltoztatni a tulajdoni arányokat. Eredménytelenül.
GABRIELLA „COCO” CHANEL
Fotó: LIPNITZKI/ROGER-VIOLLET / AFP

Kollaboráció a nácikkal

Felvirradni akkor látta a reményt, amikor a németek bevonultak Párizsba, s a zsidó vagyonokat és üzleteket elkobozták. A divatdiktátor, aki a legújabb kutatások szerint helyzetét kihasználva már 1941-ben a német katonai hírszerzés későbbi vezetőjének, Walter Schellenbergnek kémkedett, kérvényezte a megszálló hatóságoknál, hogy a „Parfums Chanel” cég azon részét, amely még Wertheimerék tulajdonában van, írják át rá. Coco azonban nem tudta, hogy a nácik elől 1940-ben családostól New Yorkba menekült Pierre még időben átíratta a vállalkozást keresztény barátjára, Felix Amiotra, aki a háború után visszaadta azt tulajdonosának.
A háborús években Coco bezárta a divatüzleteit, több ezer embert elbocsátott. A párizsi Ritz szállóban lakott, ahol a magas rangú német katonatisztek is. Itt jött össze a nála 14 évvel fiatalabb Günther von Dincklage báróval, aki segítette az asszony sötét akcióit. Utóbb a francia ellenállás kollaborációval vádolta Cocót – állítólag barátja, Winston Churchill közbenjárására engedték szabadon -, így jobbnak látta, ha elhagyja Párizst.  Svájcban költözött, a parfümpiacon próbált megkapaszkodni, s borsot törni a Párizsba visszatért Pierre orra alá, megtévesztő márkanevekkel. Nem is sikertelenül, Wertheimernek nem volt kizárólagos joga a Chanel név használatához.
Ám Pierre felülemelkedett sérelmein, Coco árulásán, 1947-ben Svájcba utazott, s újra tárgyalta vele a vitatott 1924-es szerződést. Mai árakon 9 millió dollárt fizetett Cocónak készpénzben a háború alatt a No.5-ből származó profitból, 2 százalékos jogdíjat, Svájcban pedig korlátlan értékesítési jogot adott neki a Chanel parfümökre, s vállalta, hogy Coco költségeit az asszony élete végéig állja. Így évi 25 millió dollár jutott egykori feljelentőjének, akitől viszont örökre és minden termékre megvásárolta a „Coco Chanel” márkát. Coco 1954-ben visszatért Franciaországba, s újra megnyitotta ruhaszalonját. Pierre, aki Bader 20 százalékos részesedését is megszerezte, 1965-ben halt meg, hat évvel korábban, mint Coco.