Csilláros Frédi

Ötven évvel ezelőtt, '69 márciusában meglehetősen egyhangú volt az Ifjúsági Magazin slágerlistája.

A húszas lajstrom 18. (Little Richard), 11. (Holdfény '69), 8. (Amikor én még kis srác voltam), 4. (Téli álom) és 2. pozícióját (Régi dal) az Illés, míg a 19. (Szeretnék visszamenni hozzád), a 9. (Ha én szél lehetnék), a 6. (Rettenetes emberek), a 3. (Egy lány nem ment haza), valamint az első helyét (Trombitás Frédi) az Omega foglalta el. Érthető, ha e két zenekarról azt írták akkoriban: „A könnyűzene csillagai az Illés és az Omega együttes. Hangversenyeiken – bárhol, bármikor rendezzék is azokat – még a csilláron lógva is hallgatnák őket.” Az Omegáról ez is megjelent: „Nem kétséges, hogy nagy népszerűségnek örvend. Sikoltóan, hajtépően nagy népszerűségnek.”

Nyilván ennek is tulajdonítható a korabeli összegzés: „Bebizonyosodott a beatzene létjogosultsága: a maradibb emberek sem háborodnak fel az elektromos gitárok hallatán, sőt már-már úgy gondoljuk, e tekintetben nem is kell több szót ejteni a nemrég még oly sokat támadott muzsikáról.”

Nana...

Egy levelező kétségbeesetten fordult az újsághoz: „Szeretem a beatzenét, az Omega együttes pedig az egyik kedvenc zenekarom. Koncertjükön viszont a legjobb számaik is csak fejfájást okoztak, és nem élvezetet. Nem a zenéjük, hanem az erősítők ellen van kifogásom, s ez sajnos majd' mindegyik beategyüttesre vonatkozik.”

Így vagy úgy, az első magyar beatalbum, az 1968 karácsonyán közreadott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek elsőre 47 ezer példányban kelt el – közben kislemezre is felkerült a Trombitás Frédi, valamint a Ha én szél lehetnék –, s vezette a nagylemez-eladási listát, akárcsak a '69 decemberében megjelentetett második Omega LP, a Tízezer lépés. Az első albumról a kritika így szólt: „Új, magasabb lépcsőfokot jelent a magyar tánczene kacskaringós útjain.”

Kóbor János nem ájult el a bombasikertől. „Örökké nem fogok gitározni. A beat is képvisel egy korszakot, ez is elmúlik egyszer; akkor majd megválok a gitártól” – mondta 26 éves korában. S tett egy gesztust a rivális Illés felé: „Nagyon szeretem őket és a stílusukat. Kedvencem tőlük a Kis virág.”

Az Egyetemi Színpadon is sokszor hallhatta a rozmaringos, szarkalábos számot, mert ott gyakorlattá vált a hét végi „tánczenei hangverseny” akár napi kétszer, azaz délután fél négytől és este héttől is. Nemcsak az Illés meg az Omega duplázhatott: két koncertet nyomhatott le egymás után a Hungaria vagy a Gemini is. A telt házat garantálta az a hangulat, amelyet hűen jellemzett a korabeli apróhirdetés: „Tizenkilenc éves traktoros vagyok, szeretem Illéséket, modern lányok levelét várom.”

A fogadtatásról nem tudni, csak annyi biztos: modern lány több járt a Pesti Barnabás utcában, mint traktor. S az sem kétséges, hogy Adamis Anna merészen írta a Frédi szövegét, mert a József Attila Színház alig három évvel korábban mutatta be A kaktusz virága című világhírű vígjátékot, amelynek magyar változatában felcsendült a Jamaicai trombitás című sláger. Ám a jelek szerint, ha két dudás nem is, két trombitás simán megfért egy csárdában...

'71-ben aztán, az LGT megalakulásakor ez a megállapítás látott napvilágot: „A Trombitás Frédi és a Tölcsért csinálok a kezemből zeneszerzői, Presser Gábor és Frenreisz Károly, kellő biztosítéknak látszanak az együttes elé tűzött cél eléréséhez.” Majd 1980-ban, a Kisstadionban rendezett Beatrice, LGT, Omega szuperkoncert után egy szakmabéli ekképpen tette helyre az Omegát: „A Nem tilthatomon és a Gyöngyhajún kívül nem az igazi nosztalgiadalaikat, a Trombitás Frédit vagy a Régi csibészeket játszották, amelyeket legalább együtt tudott volna énekelni a közönség.” A ledorongolás nem merült ki ebben. „Négy jellegtelen új daluk – írta – nemhogy fokozta volna a hangulatot, hanem megfagyasztotta.” Vagy: „A szokásos füstfelhő, lézersugár és magnéziumágyú egyetlen pozitívuma az a kis meleg volt, amelyet a lassan hűvösödő estén nyújtott.”

A fénykorban a vetélytárs nagylemezén virított e cím: Illések és pofonok. Ám Kóborék is megjelentethették volna: Omega és arcul csapás...