Függeszd fel magad…

Függeszd fel magad,/ függeszd fel magad,/ ha senki nincs, ki felfüggesszen,/ függeszd fel magad! - énekli a Fidesz és a Néppárt közös kórusa Presser Gábor zenéjére. A Képzelt riport egy popfesztiválról előadásaiból persze más szövegvariánst ismerünk, a „Ringasd el magad…” változatot, de az régen volt. Ebből a darabból a kormánymédia különben is szívesebben adja elő a „Menni kéne, menni kéne…” kezdetű számot, bár még nem dőlt el, tényleg a távozás lesz-e a finálé.

Az imígyen feltüzelt állampolgárok prózában képviselik ugyanezt a Fidesz fb-oldalán: „Szükségünk van nekünk erre a Néppártra? Buzik, alkoholisták, kretének társasága! Azonnal ki kellett volna lépni.” Sajnos a szerző nem bocsátkozik alaposabb kifejtésbe, így nem tudhatjuk meg, személy szerint melyik néppárti a buzi, melyik a kretén, de ha úgyis otthagyjuk őket, akkor csudába a részletekkel. Egy másik szerint „nem kell a Néppárt, nem kell a korrupt Nyugat!” Hát nem is, a korrupció teljesen idegen a magyar jellemtől. „Nem félünk, és nem fázunk, Orbán Viktor a királyunk!” - tromfol egy költői vénájú hozzászóló. A Magyar Nemzet azzal nyugtat, hogy „senki nem látta, hogy a papírt összetépte vagy tűzbe dobta volna”, mármint a miniszterelnök a bekészített kilépési nyilatkozatot.

Ami azt illeti, nem lennék mostanában kormánysajtó. Jól át lettek rázva. Először felheccelték őket Orbánék, hogy nyugodtan árulózzák, sorosbérencezzék és komcsizzák a derék konzervatívokat, jól jön az még a kampányban, ha végül a Fidesz kívül találja magát a pártcsaládon. Persze akkor sem kizárják (Orbán: „minket nem lehet sem kizárni, sem felfüggeszteni”), hanem majd önkiszolgáló módon maga zárja ki magát. ahogy ez a felfüggesztéssel is történt. Ők már rég önként és dalolva függeszkedtek, még el sem kezdődött a tornaóra, már ott lógtak a szeren. Csak udvariasságból engedték, hogy a többiek szavazzanak erről a függesztés-dologról, ha már úgy nekikészültek, hozzáöltöztek az eljáráshoz... Csak ne tessék minket lökdösni a pellengérre, fel tudunk mászni magunk is.

Na de szegény újságíróiknak nem mondták meg előre (lehet, hogy egy-két hete még Orbán sem így látta), hogy legalábbis jelenleg kétségbeesetten kapaszkodnak a Néppártba. Annyira, hogy a hírek szerint valósággal könyörögtek, hogy maguk is kezdeményezhessék a rájuk váró felfüggesztést. Cserébe azt is megígérték, hogy a pártból kivetett páriaként is megszavazzák Webert a vágyott elnöki pozícióra. Aki persze szintén megéri a pénzét, utólag keményebben fogalmaz, mint a határozat közös szándékra utaló, a Fidesznek némi arcmentést engedő szövege. A kompromisszum először „win-win” játszmának látszott: Weber megőrzi a mögötte álló egységet, Orbán itthon tovább alakíthatja Magyarország önérzetes védelmezőjét. Ám előfordulhat, hogy ebből a végén kölcsönösen vesztes „lose-lose” helyzet lesz. Weberre megdühödtek a zöldek és a baloldaliak, akiknek szavazataira szintén szüksége van az elnöki poszthoz, itthon meg egyre zavarosabbá válik a sikerközpontú kommunikáció.

Hiszen nem is könnyű egyszerre hangoztatni, hogy a virtigli hazafiaknak már rég a Néppártra kellett volna csapniuk az ajtót, viszont mégis az jelent hatalmas győzelmet, hogy mint a hűséges házőrzők, nem mozdulnak a küszöbükről. Hol vannak már Orbán Európára kiterjedő ambíciói, vagy akár az, hogy ő fordítja vissza helyes irányba az elfajzott pártcsaládot? Hogyan? A küszöbről? Ha nem is véglegesen elítélve, de előzetesben csücsülve?

Hogy miért tartotta fényes orcáját a kormányfő előzékenyen oda a pofonhoz, arra több magyarázat is van. Először is úgy érezheti, korábban elszámította magát: a szélsőségesek mégsem gyarapodnak annyira, hogy a gyengülő középpártoktól átvehessék a vezető szerepet. Ezt-azt blokkolni tudhatnak, alkudni, érdeket érvényesíteni, pénzt szerezni már kevésbé. Lehet, hogy az is ott munkál: Putyin annak veszi hasznát, aki az Unió politikáját érdemben képes befolyásolni. Aki a perifériára szorulva csak az öklét rázza, annak jóval kevésbé. Nem hinném, hogy nagyon rábeszélné Orbánt a komoly, sok helyen kormányzó erőkkel való szakításra. Ami történt, az országnak is a kisebbik rossz: egyelőre Orbán óvatosságra, alkukra kényszerül, nem szabadulhat el egészen, mint kedve volna rá.

De ha ilyen nekik a győzelem, milyen lehet a vereség? A hívek számára még lehet vele kampányolni, akár politikai tőkét is kovácsolni, de a közösségi média felületei már lucskosak a vitrioltól, annyi a gyilkos poén. Az ország egy része Örkény egypercesét idézi a „saját kérésére halálra ítélt” Rajkról, kinek „kivégzése a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében zajlott”. Mások az „agresszív kismalac” vicc-sorozat egyik darabját, amelyben a pimasz malac nekihajt biciklijével a fának, a sárba pottyan, majd önérzete romjain ráförmed a köré gyűlő állatokra: „Kuss ! Én így szoktam leszállni!”

Mindegy, mit mond. Pottyant egyet, és besározódott. Helyzet van. Az ellenzéken múlik, hagyja-e őt fütyörészve tovább sétálni, mintha mi sem történt volna, vagy képes az új fejleményt felhasználva a hamu alól feléleszteni a téli ellenállás tüzét.