„Nekik is csak két lábuk van” – mondta a századszor válogatott Dzsudzsák Balázs a horvátok fölött aratott történelmi diadal (2-1) után. Tudom, ezt a történelmi jelzőt a magyar futball eredményekben messze a legszegényebb évtizedeiben, csip-csup sikerekre, módfelett szerencsétlenül elcsépelték minálunk, ám épp az ínség dekádjai folytán használható most a historikus kifejezés, a nélkül, hogy nagy szavakat pufogtatna az ember. Merthogy annyi, de annyi riválisnak volt már két lába, és a vége sehogyan sem akart megfelelni a vasárnapi kimenetelnek...
Tétmérkőzésen a vb-ezüstérmes horvátokkal hasonló kategóriájú ellenfelet legutóbb 1984 őszén győzött le a magyar válogatott: akkor Rotterdamban szintén 2-1-re nyert a Rijkaarddal, Gullittal, Van Bastennel felvonuló hollandokkal szemben. Annak pedig már harmincöt éve, s ennyi idő akár történelmi periódusnak is tekinthető. Azóta csak barátságos meccseken sikerült efféle bravúrt véghez vinni: 1985-ben az NSZK (1-0), 1986-ban Brazília (3-0), 1991-ben Spanyolország (4-2), 2004-ben Németország (2-0), 2007-ben Olaszország (3-1) ellenében. A futball történetét illetően persze a brazil, német, olasz, spanyol négyes előbbre van a horvátoknál, viszont vb-döntős vetélytársként pontra menő találkozón, amint azt a sportújság felidézte, kizárólag a brazilokat sikerült elkapni, Rotterdamnál is csaknem húsz esztendővel korábban, az 1966-os vb-n. (A 3:1-es eredményt azért jelöljük kettősponttal, mert e fenomenális diadal oly régen volt, hogy még gólarányt számoltak, és a magyar válogatott halmozottan a világ nyolc legjobb csapata közé tartozott.)
Ezért most fölösleges elmerülni az elemzésben, logikus alátámasztása úgy sincs annak, ami az Üllői úton vasárnap este történt. Hosszú ideje annyira ritka madár az ilyen nehézségi fokú magyar labdarúgó-győzelem, hogy kis ideig lubickoljunk e sikerben, ha egyáltalán fel tudjuk fogni a megmagyarázhatatlan 2-1-et. Nyilván lehet afféle részleteket találni, melyek indokolják a valószínűtlen diadalt, de – hogy csak egyet ragadjak ki az alkotórészek közül – a böjt annyi éve alatt akadt Nokedlicen, pardon, Kalinicen kívül más indiszponált kapus is a túloldalon, de nem, nem és nem valósult meg az, ami ezen az Eb-selejtezőn végbement. Még azt sem csodálom, hogy sokan kijelentették, e márciusi napot soha nem felejtik, mert egész generációk nőttek fel a nélkül, hogy átélhettek – vagy akár csak remélni mertek – volna effajta győzelmet.
A sikerre nemcsak az immár több évtizedes kilátástalanság, hanem a közvetlen előzmények után sem lehetett számítani. Újabban, ha egy magyar csapat gólt kap a nemzetközi porondon, gyakran hallani: „Az ellenfél a semmiből szerzett vezetést.” Ez a pálma valóban onnan nőtt ki. Három nappal korábban olyan produkciót nyújtott Szlovákiában a válogatott, hogy a Nemzeti Sportnak a futball szerényebb kiadásával is jórészt beérő olvasói körében hat játékos az 5-ös, további öt futballista pedig még a 4-es átlag osztályzatot sem ütötte meg (a maximum a 10-es). Ahogyan a 2-1 kitüntetett pillanatában szükségtelen analízisbe bocsátkozni, úgy tehát arról sem érdemes papolni, hogy ez az eredmény az általános fejlődés tagadhatatlan jele. Szerencsére a labdarúgók nem tévedtek ebbe az utcába, és – érthető örömükön túl – feltűnő realitásérzékkel nyilatkoztak a különleges másfél óráról. Még a döntő gólt szerző és a külföldi klubokban jártas társainál nemzetközileg jóval tapasztalatlanabb Pátkai Máté is megemlítette, hogy boldog lehet mindenki a győztes estén, de az eredményt, akármilyen szokatlan és szép is, nem szabad túlértékelni.
Tényleg nem, hiszen akármennyire szembe jött a történelem, a horvátok felülmúlásával csupán visszaállította – vagy valamivel növelte – esélyeit a válogatott. A sansz az első két hely valamelyikének megszerzésére még mindig nem óriási, sőt, elvégre Eb-kvalifikációs csoportban legutóbb negyven éve, 1979-ben futott be másodikként a nemzeti együttes. (Akkor az a pozíció, mivel nyolc és nem huszonnégy csapatos volt a kontinenstorna, nem ért semmit.) Azóta háromszor a harmadik, ötször a negyedik, egyszer a hatodik helyen kötöttek ki honfitársaink.
Talán az idén... – mondja magában az ember, bár a csoda lényege, hogy egyszeri.
Ám vasárnaptól – lehet, csak átmenetileg – hajlamos elringatni magát, hogy vajon létezik-e egyáltalán olyasmi, amit nem lehet elhinni...
