Szüljünk unokákat Kövérnek?

Tavaly még kevesebben lettünk mi, magyarok. Szakmai nyelven – ami azért kissé elfedi a drámai valóságot, miszerint soha ilyen kevesen nem születtek az országban – ezt úgy fogalmazzák meg, hogy nőtt a népesség természetes fogyása. Nem csoda, ha a kormány bejelentette családvédelmi akciótervét, hiszen az a mindenkori kormány felelőssége, hogy megfelelő környezet kialakításával biztosítsa a társadalom lélekszámának megmaradását. Csak az a baj, hogy az Orbán-kormány nem érti: a népesedéspolitika közügy, a gyermekvállalás és a családtervezés viszont a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. Míg előbbibe való beavatkozásra minden joga megvan a kormánynak, addig a hálószobákba nem teheti be a lábát.

A Ratkó-gyerekek gyerekei lassan kifutnak a szülőképes korból, így már egy csökkenő lélekszámú csoport vállalhat egyáltalán gyermeket. A népesség fogyásának legfőbb oka nem az alacsony gyermekvállalási hajlandóság, hanem a szülőképes korú nők létszámának csökkenése. A kihívás nem újkeletű – gúnyneve is van hosszú ideje: „fogyik a magyar” –, a XXI. században viszont több olyan országot is látunk példaként, amely sokkal jobban áll nálunk a megoldással.

Nemzetközi statisztikák igazolják, hogy azokban az országokban születik elégséges számú gyermek, ahol a nők és férfiak egyenlősége mind jobban biztosított, és azokban az országokban csökken a leggyorsabb ütemben a népesség, ahol a közbeszéd szerint a nőnek a bölcső és a fakanál mellett a helye. Ezt a jelenséget nevezik feminista paradoxonnak. Amikor a svédek bevezették a költségvetési ösztönzőket a fiatal szülők számára, hogy egyenlő arányban maradjanak otthon babáikkal, a nők munkapiaci diszkriminációjának visszaszorulását, a válások számának csökkenését és a gyerekek kiegyensúlyozottságának növekedését tapasztalták. Ugyanakkor azokban az országokban, ahol kimutathatóan nagy a nők munkaerőpiaci hátrányos megkülönböztetése, mint például Olaszországban vagy Magyarországon, ott a döntéshozók nem képesek választ találni az öregedő társadalom problémájára.

A puszta tény, hogy 2018-ban 1777 babával kevesebb látta meg a napvilágot hazánkban, mint 2017-ben, vagy hogy minden hatodik magyar gyerek külföldön születik ma már, nem ad okot optimizmusra. Az ország lassú, ám biztos kiürülése munkaerőhiányt teremt, ami elkezdte felhúzni a béreket több gazdasági szektorban. A kormány azonban ugyanahhoz az eszközhöz nyúl a megoldás érdekében, mint bármely XXI. századi kihívás esetén: az emberi méltóságot és az alapvető jogokat tiporja lábbal. Ezt tette most is, amikor megalkotta a rabszolgatörvényt. Míg az európai társak a munkavállaló nagyobb jólétét és jóllétét kívánják szolgálni, a magáncégek partneri viszony kialakítására törekednek a foglalkoztatottakkal - mert jól tudják, hogy a versenyben értékes munkatársakat veszíthetnek el, ha felborítják a munka-szabadidő egyensúlyt -, addig Magyarországon az ellenkező irányba haladunk. Ehhez egy jellemző adat: itthon egy gyerekkel ma naponta hét percet tudnak kommunikálni a szülei. Ez rémítően kevés.

Tetézi a bajt, hogy folyamatosan érkeznek a felmérések a WHO-ajánlásoktól messze elmaradó szülészeti protokolljainkról, ami azt mutatja, hogy az államilag finanszírozott terhesgondozásban gyalázatos a teljesítményünk. A születési rendellenességet felfedező orvosok szülőkkel való kommunikációja sok esetben mindenfajta emberséget és empátiát nélkülöz. A rossz szülésélmények, a hálapénz és a középosztály magánkórházakba menekülése mind a szektor súlyos rendszerhibáit jelzik, az EMMI pedig a füle botját sem mozdítja.

A vasfüggönyön túli világban egy egészen más szemlélet várja a gyermeket tervező párokat. Egyéni történetek sorát ismerjük. A némi egészségbiztosítás-kiegészítést fizető fiatal párét Belgiumban, akik luxusellátásban részesülnek, már másodszor. A mindennel elégedett friss magyar szülőkét egy londoni kórházban, akik külön kis fotót hagynak köszönetképp a személyzetnek – hálapénz helyett. Német kórházi ebéd, félnapos babával az ágy mellett, tálcán kapva, friss narancslével és gondosan készített rántott hússal, főtt burgonyával és salátával, mellette kis szórólap: „szoptatási tanácsok”. Ezzel éles ellentétben, létezik olyan magyar kórház, ahol az anyák mellét kötelezően klóros vízzel törölgetik le, amikor odaadják nekik etetni a babákat. Itt is ugyanaz a kérdés, mint bármely más szakpolitikai területen: lehet így élni és életet adni, de ki ne tenné fel a kérdést, hogy a magyarok vajon csak ennyit érdemelnek?

Az az ország, amely ilyen mértékben képes megtaposni azt, aki szül, és azt, aki születik, miért értené meg, hogy az emberek nem a beígért tízmilliós hiteltől vagy a vissza nem térítendő támogatástól fognak több gyermeket vállalni, hanem akkor, ha tisztán látják a jövőjüket? Akkor, ha nem érheti őket folyamatos jogsérelem a munkapiacon csak azért, mert nőnek születtek. Ha a nők bizton tudják, hogy a méltóságuk és a jogaik sértetlenek maradnak úgy a munkapiacon, mint az egészségügyi intézményekben, később pedig az ellátórendszerekben, majd az oktatási intézmények biztosítják gyermekeik számára a jelenkor kihívásaira való válaszképességet, no meg néhány évet, ami gyerekkornak nevezhető.

A kormány egyetlen nagy szerencséje, hogy a mai napig több generáció legyint erre rá itthon: „a mi időnkben sem volt jobb”. Persze. Mert ma is túl sokan érzik úgy, Európa messze van. A kormány pedig úgy gondolja, a társadalom többsége el sem lát odáig. De rossz hírem van: egyre többen látják a különbséget – már Európából. És mind többen vannak azok, akik most terveznek indulni, és vissza sem nézni. Velük is csak kevesebben leszünk.