Ígéretek földje

Brit egyenruhában, beduin fejkendővel parádézott Versailles-ban a békekonferencia médiasztárja, az ifjú Thomas Lawrence ezredes. Híre megelőzte. Már akkor, 1919-ben Arábiai Lawrence-ként emlegették, pedig csak évtizedek múlva csináltak filmet a kalandjairól Hollywoodban, Peter O’Toole-lal, ádáz tekintetű arabokkal és idomított tevékkel. 
A tiszt személye körüli felhajtásban döntő szerepe volt egy amerikai haditudósítónak, aki pályafutása nagy sztorijához építette hősének egzotikus mítoszát.  Azelőtt, békeidőben Lawrence a Közel-Keleten régészkedett. Beszélt arabul, ismerte a szokásokat, az iszlámot. A brit katonai hírszerzés fantáziát látott benne az első világháború kitörésekor. Azzal a feladattal küldték a sivatagba, hogy a török uralom ellen lázítson. Felkelést robbantott ki, a helyiek szabotázsakciókat hajtottak végre, városokat foglaltak el. Cserébe Lawrence nem fukarkodott az ígéretekkel. Az arabok bíztak benne, hogy sok évszázados ottomán hódoltság után végre független államot alapíthatnak, és Jeruzsálem is része lesz. Csakhogy ezalatt Balfour külügyminiszter a zsidóknak ígért „nemzeti otthont” Palesztinában, cionista önkéntes légiókra és Rotschild támogatására számítva – drága dolog a háború.
Egyik londoni ígéret sem volt őszinte. A végét járó török birodalmat papíron már azelőtt, 1916-ban felosztották egymás között a szövetségesek. A britek kapták Palesztinát és Irakot, a franciák Szíriát és Libanont, az oroszok Konstantinápolyt és Anatóliát. Viszont a következő esztendőben, a petrográdi fordulatra hivatkozva az oroszokkal kötött alkut is felrúgták a nyugatiak. Válaszul Leninék nyilvánosságra hozták a cárral aláírt titkos megállapodást. Így a béketárgyalásokon már mindenki tudta: a brit kormány hazudott. Kínos lehetett az arab ügy ünnepelt bajnokának, Lawrence ezredesnek, de hát neki kefijával a fején is a birodalmi érdeket kellett szolgálnia.
Versailles-ban a britek megkaparintottak, amit csak tudtak. Az új „mandátumterületekkel” a birodalom nagyobbra dagadt, mint valaha: akár egy pattanásig fújt léggömb. Csalóka volt a dicsőség. A század elejére elúszott, amin a viktoriánus világuralom alapult, a tengerészeti, gazdasági, technológiai fölény. Hanyatlott a hajógyártás, a textilipar, a szénbányászat. Mindennek tetejébe az állam súlyosan eladósodott a váratlanul hosszú háborúban.
A nép hangulatát nem rontották efféle kellemetlen hírekkel a Westminster urai. A gyanútlan angolok azt képzelték, továbbra is ők diktálnak a világnak. Kegyetlen kiábrándulás lehetett, amikor egy emberöltővel később a soron következő, még förtelmesebb háború kipukkasztotta a lufit. Palesztinával együtt elveszett a koronagyémánt, India is. Véres, máig eleven konfliktusokat hagyott örökül a brit uralom. A megalázó szuezi kudarc után sorra vívták ki függetlenségüket az afrikai kolóniák. A hatalmas birodalomból egy identitászavaros kis szigetország maradt. 
Arábiai Lawrence nem érte meg a széthullást. Dorseti háza közelében motorkerékpárral karambolozott, és szörnyethalt 46 éves korában, 1935-ben.
Frissítve: 2019.03.27. 08:52

Szüljünk unokákat Kövérnek?

Tavaly még kevesebben lettünk mi, magyarok. Szakmai nyelven – ami azért kissé elfedi a drámai valóságot, miszerint soha ilyen kevesen nem születtek az országban – ezt úgy fogalmazzák meg, hogy nőtt a népesség természetes fogyása. Nem csoda, ha a kormány bejelentette családvédelmi akciótervét, hiszen az a mindenkori kormány felelőssége, hogy megfelelő környezet kialakításával biztosítsa a társadalom lélekszámának megmaradását. Csak az a baj, hogy az Orbán-kormány nem érti: a népesedéspolitika közügy, a gyermekvállalás és a családtervezés viszont a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. Míg előbbibe való beavatkozásra minden joga megvan a kormánynak, addig a hálószobákba nem teheti be a lábát.
A Ratkó-gyerekek gyerekei lassan kifutnak a szülőképes korból, így már egy csökkenő lélekszámú csoport vállalhat egyáltalán gyermeket. A népesség fogyásának legfőbb oka nem az alacsony gyermekvállalási hajlandóság, hanem a szülőképes korú nők létszámának csökkenése. A kihívás nem újkeletű – gúnyneve is van hosszú ideje: „fogyik a magyar” –, a XXI. században viszont több olyan országot is látunk példaként, amely sokkal jobban áll nálunk a megoldással.
Nemzetközi statisztikák igazolják, hogy azokban az országokban születik elégséges számú gyermek, ahol a nők és férfiak egyenlősége mind jobban biztosított, és azokban az országokban csökken a leggyorsabb ütemben a népesség, ahol a közbeszéd szerint a nőnek a bölcső és a fakanál mellett a helye. Ezt a jelenséget nevezik feminista paradoxonnak. Amikor a svédek bevezették a költségvetési ösztönzőket a fiatal szülők számára, hogy egyenlő arányban maradjanak otthon babáikkal, a nők munkapiaci diszkriminációjának visszaszorulását, a válások számának csökkenését és a gyerekek kiegyensúlyozottságának növekedését tapasztalták. Ugyanakkor azokban az országokban, ahol kimutathatóan nagy a nők munkaerőpiaci hátrányos megkülönböztetése, mint például Olaszországban vagy Magyarországon, ott a döntéshozók nem képesek választ találni az öregedő társadalom problémájára.
A puszta tény, hogy 2018-ban 1777 babával kevesebb látta meg a napvilágot hazánkban, mint 2017-ben, vagy hogy minden hatodik magyar gyerek külföldön születik ma már, nem ad okot optimizmusra. Az ország lassú, ám biztos kiürülése munkaerőhiányt teremt, ami elkezdte felhúzni a béreket több gazdasági szektorban. A kormány azonban ugyanahhoz az eszközhöz nyúl a megoldás érdekében, mint bármely XXI. századi kihívás esetén: az emberi méltóságot és az alapvető jogokat tiporja lábbal. Ezt tette most is, amikor megalkotta a rabszolgatörvényt. Míg az európai társak a munkavállaló nagyobb jólétét és jóllétét kívánják szolgálni, a magáncégek partneri viszony kialakítására törekednek a foglalkoztatottakkal - mert jól tudják, hogy a versenyben értékes munkatársakat veszíthetnek el, ha felborítják a munka-szabadidő egyensúlyt -, addig Magyarországon az ellenkező irányba haladunk. Ehhez egy jellemző adat: itthon egy gyerekkel ma naponta hét percet tudnak kommunikálni a szülei. Ez rémítően kevés. 
Tetézi a bajt, hogy folyamatosan érkeznek a felmérések a WHO-ajánlásoktól messze elmaradó szülészeti protokolljainkról, ami azt mutatja, hogy az államilag finanszírozott terhesgondozásban gyalázatos a teljesítményünk. A születési rendellenességet felfedező orvosok szülőkkel való kommunikációja sok esetben mindenfajta emberséget és empátiát nélkülöz. A rossz szülésélmények, a hálapénz és a középosztály magánkórházakba menekülése mind a szektor súlyos rendszerhibáit jelzik, az EMMI pedig a füle botját sem mozdítja.
A vasfüggönyön túli világban egy egészen más szemlélet várja a gyermeket tervező párokat. Egyéni történetek sorát ismerjük. A némi egészségbiztosítás-kiegészítést fizető fiatal párét Belgiumban, akik luxusellátásban részesülnek, már másodszor. A mindennel elégedett friss magyar szülőkét egy londoni kórházban, akik külön kis fotót hagynak köszönetképp a személyzetnek – hálapénz helyett. Német kórházi ebéd, félnapos babával az ágy mellett, tálcán kapva, friss narancslével és gondosan készített rántott hússal, főtt burgonyával és salátával, mellette kis szórólap: „szoptatási tanácsok”. Ezzel éles ellentétben, létezik olyan magyar kórház, ahol az anyák mellét kötelezően klóros vízzel törölgetik le, amikor odaadják nekik etetni a babákat. Itt is ugyanaz a kérdés, mint bármely más szakpolitikai területen: lehet így élni és életet adni, de ki ne tenné fel a kérdést, hogy a magyarok vajon csak ennyit érdemelnek?
Az az ország, amely ilyen mértékben képes megtaposni azt, aki szül, és azt, aki születik, miért értené meg, hogy az emberek nem a beígért tízmilliós hiteltől vagy a vissza nem térítendő támogatástól fognak több gyermeket vállalni, hanem akkor, ha tisztán látják a jövőjüket? Akkor, ha nem érheti őket folyamatos jogsérelem a munkapiacon csak azért, mert nőnek születtek. Ha a nők bizton tudják, hogy a méltóságuk és a jogaik sértetlenek maradnak úgy a munkapiacon, mint az egészségügyi intézményekben, később pedig az ellátórendszerekben, majd az oktatási intézmények biztosítják gyermekeik számára a jelenkor kihívásaira való válaszképességet, no meg néhány évet, ami gyerekkornak nevezhető. 
A kormány egyetlen nagy szerencséje, hogy a mai napig több generáció legyint erre rá itthon: „a mi időnkben sem volt jobb”. Persze. Mert ma is túl sokan érzik úgy, Európa messze van. A kormány pedig úgy gondolja, a társadalom többsége el sem lát odáig. De rossz hírem van: egyre többen látják a különbséget – már Európából. És mind többen vannak azok, akik most terveznek indulni, és vissza sem nézni. Velük is csak kevesebben leszünk.
Szerző
Bősz Anett
Frissítve: 2019.03.27. 08:53

Mindent tudnak rólunk

Az egészségügy rendszerében működik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT). Ebben rögzítik a betegek személyes és szenzitív adatait, vizsgálati eredményeit. Az adatbázishoz több államhatalmi szerv is hozzáfér, ezáltal állami szinten bárkiről, akár tudtuk nélkül is az orvosi titok körébe tartozó adatokat ismerhetnek meg. Vagyis már önmagában azzal, hogy az egészségügyi dolgozó az EESZT-ben adatot rögzít, azt az egészségügyi rendszeren kívülállókkal is közli anélkül, hogy ezzel tisztában lenne. Ez a hippokratészi eskü, az orvosi titoktartás megszegése. 
Az EESZT alkalmazásával, még ha csak áttételesen vagy közvetett módon is, titkosszolgálati besúgóállomásokká váltak az orvosi rendelők, gyógyszertárak. A számítógépeik folyamatos kapcsolatban állnak a központi adattároló rendszerrel, ahová a halálukig adatokat továbbítanak a betegekről, a tudtuk és hozzájárulásuk nélkül. A hatalom az orvosok, gyógyszerészek által rögzítettekhez hozzáfér, megismerheti és visszaélésszerűen fel is használhatja mindezt. Akár személyiségprofil készítésére is. A jelenlegi hatalomtól ez kitelik. Főleg, hogy az állam már hosszú évek óta gyűjti az állampolgárok legbizalmasabb személyes adatait. (Miközben a közérdekű adatok megismerhetőségét pedig a végletekig igyekszik korlátozni.)
A betegek ezáltal kiszolgáltatottá válnak, gátlástalanul megtapossák az emberi méltóságukat, sérül az önrendelkezési joguk. A rendszerekben tárolt adatokról az emberek kb. 99 százalékának fogalma sincs. Nem tudhatják, hogy ezeket az adatokat kik kezelik, kik láthatják, nem tudják azok kezelését, tárolási idejét ellenőrizni. Ezzel a rendszerrel elveszik tőlük a személyes adataik feletti információs önrendelkezés jogát. Arról még dönthetnek, hogy az orvosok melyik, ill. mennyi adatukat láthassák. De azt már nem dönthetik el, és nem is tudják követni, hogy az egészségügyön kívül mások, pl. a hatalom intézményei is hozzáférhessenek-e az adataikhoz. Bármely állampolgárnak alapvető alkotmányos joga, hogy a saját adatai felett személyesen rendelkezzen. Ellenőrizze, figyelemmel kísérje, meggyőződjön azok kezelésének helyességéről. Ennek bármilyen korlátozása alkotmányellenes. Az EESZT ennek a kívánalomnak nem felel meg.
Súlyosan jogsértő helyzet, hogy a rendszert fordítva működtetik: aki nem élt a digitális önrendelkezés jogával, annak hallgatását beleegyezésnek tekintik, és ezáltal az ő személyét illetően teljesen nyitottan kezelik a rendszert. Ez elfogadhatatlan, mivel a társadalom jelentős része nem is tud minderről. Sem az EESZT-ről, sem arról, hogy az ő személyes adatainak sokaságát tartalmazza. Arról sem világosítja fel őket senki, hogy adataik láthatóságáról - bár korlátozottan, de - rendelkezhetnek.
Az egészségügyi szoftverek úgy működnek, mintha a betegek hozzájárulásukat adták volna az adatok tárolásához, felhasználásához, keresgéléséhez, vagy éppen a korlátok nélküli betekintéshez. De hozzájárulni csak ahhoz lehet, amiről az állampolgárt előzetesen tájékoztatták, és adtak neki esélyt, hogy kinyilvánítsa a szándékait. Elfogadhatatlan, hogy az EESZT rendszerében kvázi alapértelmezésként van beállítva a (szinte) korlátlan adatelérés, majd pedig arra apellálnak, hogy a betegek ezzel a hozzájárulásukat megadták. Pedig valójában az Állami Egészségügyi Ellátó Központ adta meg azt, amiről csak a betegek nyilatkozhattak volna.
Az EESZT használatával kényelmi, praktikus, célszerűségi szempontok is polgárjogot nyernek, pedig nem létezik jogalap arra, hogy a jogszerűséget és az alkotmányosságot felülírják. Márpedig ebben az esetben ez történik. Ez egy alkotmányos jogállamban elképzelhetetlen lenne, de ma Magyarországon miért ne működhetne?
Az állam mindent megtesz annak érdekében, hogy az állampolgárokról minden adatot felhalmozzon ebben a végtelenül embertelen megfigyelő és zsaroló rendszerben. Az új büntetőeljárási törvény - alkotmányellenesen - szabad elektronikus hozzáférést enged többek között a rendőrségnek, a TEK-nek is az EESZT adataihoz. Mindez súlyosan sérti a személyes adatokkal való önrendelkezés jogát, az Európa Tanács adatvédelmi egyezményét, az EU adatvédelmi irányelvét, az Emberi Jogok Európai Egyezményét és az EU alapjogi chartáját. Az Európai Unió 2016/679. számú Általános Adatvédelmi Rendelete (GDPR) szerint egy ilyen informatikai rendszer létrehozása - tiltakozási és jogorvoslati lehetőség nélkül - nemzetközi jogokat is sért. 
Ezzel ugyanis a kormány lényegében megszüntette az orvosi titoktartást, hiszen egyetlen központi adatbankba tömöríti a társadalom teljes egészségügyi adattömegét, mindennemű kontroll és az állampolgárok önrendelkezési joga nélkül. A betegek alkotmányos jogai megszűntek létezni. Az adatok közprédává váltak.
Szerző
Ferincz Jenő
Frissítve: 2019.03.26. 09:19