Aki jókor volt jó helyen

Donald Trump elnöksége még inkább arra készteti az amerikaiakat és a világot is, hogy nosztalgiával emlékezzenek elődeire. Erre most alkalom is adódott.

Az amerikaiak – régóta közismerten – imádják a különféle rekordokat. Nem kevésbé nagy tisztelettel övezik elnökeiket, különösen akkor, ha már elhagyták a Fehér Házat, így nem kell foglalkozniuk az ország vezetésének gyötrő – és sokakat megosztó – gondjaival. Akkor pedig igazán nagy lehet az ünneplés, ha ez a két jellegzetesség egybeesik. Nem meglepő tehát, hogy szinte minden lehetséges fórumon – főleg a médiában – megemlékeztek róla, hogy immár Jimmy Carter érte meg a legmagasabb kort a valaha élt egykori amerikai elnökök közül. Az eddigi rekorder a tavaly novemberben elhunyt George H. W. Bush volt, aki 94 évet és még 170 napot élt.

James Earle Carter Jr. – akit legfeljebb a gratuláló táviratokban szólítottak így – az Egyesült Államok 39. elnöke volt és az egyik legfiatalabb, akit megválasztottak e magas posztra. 1924-ben született az idősebb James – egy farmer és kereskedő - első fiúgyermekeként. Az annapolisi tengerészeti akadémián kapott diplomát, majd egy atomtengeralattjáró program résztvevőjeként atommérnöki végzettséget szerzett. Akkor még kevéssé látszott, hogy egyszer elnök lehet, és esélyei tovább romlottak, amikor apja halála után hazatért a georgiai Plainsbe, hogy vezesse a földimogyoró-ültetvényt. Ám ez nem bizonyult elegendőnek, így megpróbált helyet keresni magának a helyi politikában is. Két ciklusban szenátorrá is választották Georgia államban, majd - egy sikertelen próbálkozás után – 1970-ben - az állam kormányzója lett. Politikai pályafutása kezdetétől következetesen fellépett a feketék elleni diszkriminációval és szegregációval szemben. Már 1971-ben a befolyásos és országosan olvasott Time magazin címlapján szerepelt, mint az amerikai dél egyik legígéretesebb ifjú politikusa.

Bizonyára ez is hozzájárult 1974-es elhatározásához, hogy ő bizony elindul a két év múlva esedékes elnökválasztás demokrata párti jelöltségéért. Kétségkívül felmérte, hogy a politikai „csillagok” állása neki kedvezhet. Az ország éppen csak túl volt a Watergate-botrányon, amely az 1972-ben másodszor is megválasztott Richard Nixon bukásához vezetett. Az elnökké avanzsált Gerald Ford pedig általános kiábrándulást generált azzal a döntésével, hogy büntetlenséget garantált hazug elődjének. A másik oldalon, a Demokrata Párt két választási vereségét emésztette. 1968-ban Johnson elnök alelnöke, Hubert Humphrey, négy év múlva George McGovern szenátor kapott ki Nixontól. A kudarcok okozta letargiába robbant be Carter, aki két éven át járta az országot, hogy megismertesse – és megszerettesse - magát a választókkal.

Tudta, mit csinál. A georgiai mogyorótermesztő kampányában arra helyezte a hangsúlyt, hogy ő nem olyan, mint azok a washingtoni politikusok, akik annyi keserűséget okoztak az előző években (többek között a dicstelen vietnami háborúval, majd a Watergate- botránnyal). Sikerrel lovagolta meg a korábbi időszak negatívumait és hibáit. Öltözködésével is azt igyekezett hangsúlyozni, hogy „egy vagyok közületek”. És gyűlésein, nyilatkozataiban egyszer sem felejtette el megemlíteni, hogy „én sohasem hazudok nektek”. Nixon dicstelen (le)szereplése után ennyi elég is volt. Előbb megnyerte a demokrata elnökjelöltségért folytatott versenyt, majd az elnökválasztást is. Nem volt nagyarányú a győzelme - Carter 297 elektort szerzett, míg Gerald Ford 240 –et -, de éppen elég, hogy bekerüljön a Fehér Házba.

Ott aztán megtapasztalhatta, hogy nem is olyan egyszerű elnöknek lenni. A kormányzati bürokrácia átfogó reformjával még úgy-ahogy elboldogult. Ám a kongresszus már nehezebb diónak bizonyult a földimogyoróhoz szokott elnöknek. Bár saját pártjának többsége volt a képviselőházban és a szenátusban, mégsem tudta keresztülvinni sem a jóléti reformot, sem a hosszútávú energia-programot. Ezeket a kudarcait pedig nem ellensúlyozták külpolitikai sikerei. Pedig ő írta alá Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról szóló második egyezményt, a SALT-II.-t. Megállapodott a panamai elnökkel, hogy az Egyesült Államok 2000-ig átadja a Panama-csatornát. Talán a legnagyobb eredménye, hogy 1978-ban amerikai közvetítés nyomán írták alá a Camp David-i egyezményeket a Közel-Kelet békéjének megteremtéséről. A sors iróniája, hogy Anvar Szadat egyiptomi vezető és Menáhém Begín izraeli kormányfő is azonnal megkapta érte a Nobel-békedíjat. Carter viszont csak 24 év múltán vehette át ugyanezt az elismerést „fáradhatatlan erőfeszítéseiért a nemzetközi konfliktusok békés rendezése érdekében”.

Ahogy indulásakor ki tudta használni a „csillagok” kedvező állását, négy év múltán ezek már nem neki kedveztek. Az 1979-es második olajválság, majd az iráni túszdráma megpecsételte sorsát, ráadásul a republikánusok a politikusnak is népszerű egykori színészt, Ronald Reagant állították vele szemben 1980-ban. Carter így csak négy évig lehetett elnök. Ám választási kudarca óta, vagyis negyven éve is aktív. Létrehozta a Carter Centert, amelynek fő célja, hogy közvetítsen a különböző nemzetközi konfliktusokban szembenállók között. A volt elnökök közül ő találkozott elsőnek a volt kubai vezetővel, Fidel Castroval. Ő járt először Észak-Koreában is. Feleségével, Rosalyn Carterrel – akivel 1946 óta házasok - fáradhatatlanul dolgozik a Habitat for Humanity nemzetközi lakásépítő mozgalomban.

Jimmy Carter mostantól már rekorder is. Nem csoda, hogy életrajzi könyvének címe: Teljes élet. Valóban az.