Gyorsan a Holdra! -az alelnök mindenkit megfenyegetett Rakétavárosban

Publikálás dátuma
2019.03.31. 12:24

Égi dicsőségre tör Amerika. A Trump-kormányzat rohamtempót diktál a tudósoknak, mert öt éven belül embert akar küldeni a Holdra.
Dörgedelmes beszédet mondott a Nemzeti Űrtanács keddi ülésén Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke Rakétavárosban – így emlegetik az alabamai Huntsville-t. „Az első nő és a következő férfi a Holdon amerikai asztronauták lesznek, akik amerikai rakétákkal, amerikai földről szálltak fel”, jelentette ki. A NASA csak 2028 utánra tervezett ilyesmit, de az alelnök szerint gyorsítaniuk kell, amihez „minden szükséges eszközt” meg is ígért. Közölte, magáncégektől szereznek be hordozórakétát vagy leszállóegységet, ha másként nem megy. Fürgébb, rugalmasabb munkára szólította fel az űrkutatási hivatalt, egyben figyelmeztetett, ha nem boldogulnak öt éven belül, 2024-ig, akkor „a szervezetet kell megváltoztatnunk, nem a feladatot”.  

Űrutazás maszekban

Jim Bridenstine, a NASA igazgatója úgy fogalmazott, „elfogadják a kihívást”, megtesznek minden tőlük telhetőt a program felpörgetéséért. Szakértők véleménye megoszlik arról, hogy tartható-e a céldátum. Jonathan McDowell, a Harvard asztrofizika-professzora azt mondja, megdöbbentené, ha sikerülne. A Hold felszínére leszálló egységet még meg kell tervezni, építeni és tesztelni, ami még akkor is nehéz lesz öt év alatt, ha „nincsenek politikai belviszályok a költségvetés körül”. Scott Hubbard, a NASA volt munkatársa szerint „borzasztóan rövid” az idő. Emlékeztet, annak idején mindkét Bush elnök mert nagyot álmodni, de hangzatos űrábrándjaik „összeomlottak a saját pénzügyi súlyuk alatt”. Más kutatók lehetőséget látnak a türelmetlenségben, hátha így megnyílnak a pénzcsapok. Alan Stern a Southwest Kutatóintézettől úgy látja, tartható a szoros határidő, ha az állam hatékonyan együttműködik a privát űrvállalkozásokkal. A szándék megvan. Tavaly kilenc óriáscéggel, köztük a Lockheed Martinnal kötött partnerségi megállapodást a NASA. Ezek vehetnek részt a Hold körül keringő kis űrállomás, a Lunar Gateway tervezésében és kivitelezésében, a szükséges technológiák fejlesztésében. A Boeingnél már készül az SLS rendszer (Space Launch System), amelynek jövőre Hold körüli, legénység nélküli misszióra kellene vinnie az Orion kapszulát. Két hete, szenátusi meghallgatásán a NASA főnöke azt sem zárta ki, hogy e célra a SpaceX kisebb járművét vennék igénybe. 

Hová a sietség?

Most más a helyzet, mint a múlt században, amikor a hidegháború volt az űrkutatás motorja. A frissen megválasztott Kennedy elnök híres beszédben hirdette meg, hogy az Egyesült Államok még az 1960-as évtized vége előtt embert küld a Holdra. Ez nem pusztán presztízskérdés volt. Két ellenséges nagyhatalom rakétatechnológiája vetélkedett, erőfitogtatásként. És az amerikaiak sokáig le voltak maradva. A Szovjetunió érte el először rakétával a Holdat (1959), majd juttatta az első embert a világűrbe Jurij Gagarin személyében (1961). Washingtonban nemzetbiztonsági érdeknek minősült a fejlesztés, jutott rá pénz, paripa, fegyver. El is érték a kitűzött célt időre. Más oka volt, hogy Kennedy már nem hallhatta Neil Armstrong örökbecsű szavait: „Kis lépés az embernek, nagy ugrás az emberiségnek”. Júliusban lesz éppen ötven éve a történelmi pillanatnak, hogy az ember a Holdra lépett. Dorgáló beszédében az alelnök hivatkozott rá, hogy ha azt a régi programot végig lehetett vinni nyolc esztendő alatt, most is elfogadhatatlan a későbbi céldátum. Beszélt arról is, hogy űrállomást hoznának létre a Hold felszínén, amely Mars-missziók bázisaként szolgál. Ez már a második lépés, a NASA előbb az említett Gateway űrállomást szánja „feltételes megállónak” a világűr távolabbi pontjaira tartó jövőbeli asztronautáknak. Állandó legénység nem is lenne rajta, ellentétben az ezredforduló óta működő, a Föld körül keringő nemzetközi űrállomással (ISS). Éppen az ISS példája mutatja, nemzetközi együttműködés jellemzi az űrkutatást évtizedek óta. Ám egy új, ambiciózus szereplő beszállása megint versenyt indíthat el: Kína 2019 első napjaiban szondát juttatott el a Hold túlsó, a Földről nem látható oldalára, amire addig nem volt példa. Az Európai Űrügynökség (ESA) pedig arra készül, hogy felszíni bányászatot kezd a Holdon már a következő évtizedben, hogy oxigént és vizet nyerjen a törmelékből, amivel forradalmasíthatná a későbbi hold­utazók lehetőségeit. A NASA is számol az ottani erőforrásokkal, ezért a Hold déli sarkvidékén akar leszállni, ahol van hasznosítható jég. 

Trump szkafandere

Közismert, hogy Donald Trump az űrutazás lelkes híve. Hivatalba lépése után rendeletet hozott arról, hogy embert kell küldeni a Marsra a 2030-as években. Ám azóta egyre inkább a Hold került érdeklődésének középpontjába. Trump, ellentétben elődjével, a messzebbre tekintő Barack Obamával, a gyors sikert favorizálja. Szakírók szerint ez sem újdonság: az egymást követő elnökök többször is változtattak a fontossági sorrenden ízlésük szerint, Clinton például imádott volna földönkívüli élőlényeket találni. A hirtelen irányváltások nem segítettek a tudósoknak. Végül egy pillanatra még tűnődjünk el, vajon miért pont öt évet szabhattak határidőnek a Holdra szállásra Washingtonban. Ha jövőre újraválasztják, akkor várhatóan 2024 Trump búcsúéve a Fehér Házban. Az internet népe szokás szerint azonnal felfigyelt erre, hamar megjelentek mémek a Holdon ugráló, szkafanderes Trumppal. Alighanem a főnöke árnyékában észrevehetetlen Pence alelnöknek is eszébe jutott, hogy egy űrsiker jól mutatna a választási kampányában, amit véletlenül ugyanabban az esztendőben tartanak. De tegyük hozzá: mindegy is. Ha a nagy nekibuzdulás előreviszi a tudományt, nem számít, miféle személyes szempontok álltak a háttérben.

Lapos elméletek

És azt hallották már, hogy csalás az egész? Hogy senki nem is járt a Holdon? Hogy a világhírű felvételeket hamisították, nem a Holdon készültek, hanem Walt Disney hollywoodi stúdiójában, méghozzá a 2001 Űrodüsszeia sci-fi klasszikust rendező Stanley Kubrick titkos irányításával? Így tartja a holdraszállás-tagadó legenda – nem akármilyen társaság terjeszti, a lapos Földben hívőket tömörítő Flat Earth Society. De ez csupán egy összeesküvés-elmélet a többtucatnyi közül. Elsőként a haditengerészet korábbi tisztje, Bill Kaysing írt könyvet azzal a címmel, hogy We Never Went to the Moon, azaz Sohasem jártunk a Holdon (1976). Okfejtése szerint Washington mindenáron le akarta győzni az űrversenyben a Szovjetuniót, ezért csaláshoz folyamodott. Ehhez jött a Földi űrutazás (Capricorn One) című kalandfilm bemutatása (1978), amelynek az a cselekménye, hogy a NASA kamu Marsra szállást játszat el túszul ejtett asztronautákkal. Ez több millió amerikai mozilátogató agyába égett bele, a valóságtól különválaszthatatlanul. A vietnami háború és a Watergate-botrány után simán el tudták képzelni, hogy a kormány az arcukba hazudik. Négy évtized telt el azóta, ám az összeesküvés-elméletek tovább élnek, sőt az internet lökést adott terjedésüknek. Felmérések szerint ma is meghökkentően sokan hiszik világszerte, hogy az Armstrongék landolását megörökítő képeket igazából a Földön forgatták. Pedig a modern eszközökkel készült, nagy felbontású fotókon még látszanak is a leszállás nyomai, hiszen a Holdnak nincs légköre, nem fúj szél, ami elsöpörhette volna őket. De hiába, annál rosszabb a tényeknek.

Apollo–12

Az Apollo-program keretében kereken egytucatnyi űrhajós lépett a Holdra hat küldetésen, bő három év leforgása alatt (1969–72). A mindenkori legénység harmadik tagja pilótaként a leszállómodult irányította, ott várta be társait: járt is a Holdon meg nem is (nem lépett a felszínére). Kivétel nélkül amerikaiak voltak, külföldieknek nem jutott hely a NASA lunáris misszióin. Neil Armstrong volt az úttörő, mindmáig az utolsó látogató pedig Gene Cernan 1972. december 14-én, azóta nem járt ember a Holdon.

Homo alcoholicus

Publikálás dátuma
2019.03.31. 10:52

Még az ókornál is messzebbre kell visszamennünk, ha az emberek és alkoholos italok kapcsolatának kezdeteit keressük. Egyes tudósok eredményeiből arra lehet következtetni, az emberiség fejlődése már egészen az őskortól szorosan összekapcsolódik a „szesszel”.
Már a régi rómaiak is… – kezdődik szinte minden történeti példabeszéd. És ez ezúttal is igaz. Széles körben ismert tény, hogy a Római Birodalomban az étkezések elképzelhetetlenek voltak bor nélkül, vagy hogy Németország területén létezik olyan, bencés szerzetesek által működtettet sörfőzde, amely 1040 óta folyamatosan üzemel. Nem ezek a kultúrák voltak viszont az elsők, amelyek nagyobb mennyiségben állítottak elő alkoholos italt. Martin Zarnkow, a Müncheni Műszaki Egyetem kutatója kollégáival az elmúlt évtizedeket az emberiség és az alkohol kapcsolata kutatásának szentelte, és arra jutott: őseink már a „történelem előtti” időkben is előszeretettel iszogattak, a különböző elkészítési receptúrák és módszerek megelőzték az írás kialakulását is. A National Geographic korábbi cikke szerint a tudósok kémiai analízissel bizonyították, hogy a mai Kína területén már 9000 évvel ezelőtt készítettek a borhoz hasonló italt, rizsből, mézből és gyümölcsökből. A Kaukázus hegyeiben a mai Grúzia, illetve Irán területén arra találtak bizonyítékokat, hogy az egyik legkorábban háziasított növény a szőlő volt, 7400 évvel ezelőtt. De folyamatosan kerülnek elő a mindenféle terményből származó alkoholos italok előállítására utaló leletek már az emberiség hajnalának idejéből is. Patrick McGovern, a Pennsylvaniai Egyetem biomolekuláris régésze szerint az alkohol tudatmódosító hatása már a kőkorszaki rituálék óta élénkíti az emberek kreativitását, így elősegítette a nyelv, a művészetek és a vallás fejlődését is. A tudós egészen odáig merészkedik: ha közelebbről megnézzük az emberiség történetének jelentős fordulópontjait – például a növénytermesztés kezdeteit vagy az írás kialakulását –, találunk valamilyen kapcsolatot az alkohollal. 

Amiért megérte lemászni a fáról

Valójában az emberek alkohol iránti vonzalma még az emberiségnél is régebbi. Már főemlős őseink előszeretettel fogyasztották a túlérett, enyhén rothadó gyümölcsöket, amelyeknek számos kedvező tulajdonsága volt. Például egyszerűbb volt kiszagolni és így megtalálni őket. Emellett könnyebb volt megemészteni a már erjedő gyümölcsöket, amelyek értékes kalóriabombának számítottak. Alkoholtartalmuk miatt antiszeptikus hatásuk is volt, amely segített legyőzni a különböző kórokozókat, így nem túlzás azt állítani, hogy evolúciós jelentősége volt a bódulatnak. A „részeges majom” elméletet Robert Dudleynak, a Kaliforniai Egyetem élettankutatójának köszönhetjük, eszerint a talajon található erjedt gyümölcsök miatt érte meg őseink számára lemerészkedni a fáról. És bár az így nyert kalóriatöbblet mellett csak járulékos haszon volt az etilalkohol által okozott örömérzet, de valószínűleg nem volt elhanyagolható szerepe az új életmód elterjedésében. Az viszont nem valószínű, hogy az ősök tökrészegen tengették volna mindennapjaikat, ugyanis a tudósok szerint könnyű célpontot jelentettek volna a különböző ragadozóknak. Bár más állatfajok is fogyasztanak – mértékkel – alkoholtartalmú gyümölcsöket, 10 millió évvel ezelőtt az afrikai majmok és az ember közös ősében ment végbe az a génmutáció, amely egy enzim előállításával 40-szer gyorsabbá tette az etilalkohol lebontásának sebességét a szervezetünkben. Így őseink büntetlenül élvezhették az erjedő gyümölcsöket anélkül, hogy rosszul lettek volna a bennük lévő alkoholtól. A kutatók ugyanakkor nem győzik megjegyezni: ekkor még nem a bódulat volt a cél. Az csak később lett szempont, amikor az emberek már képesek voltak minőségibb alkoholos italokat előállítani. 

Kenyér helyett sör

Törökország délkeleti részén, a szír határ közelében a Göbekli Tepe lelőhelyen régészek az emberiség történetének egy másik fontos fordulópontját kutatják. A tudósok szerint könnyen lehet, hogy az i. e. 12. évezredtől lezajlott neolitikus forradalomban is jelentős szerepet játszott a szesz. Az eredmények abba az irányba mutatnak: a korábban vándorló, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató kőkorszaki ember letelepedésében és a földművelő életforma kialakulásában fontos érv volt, hogy így képesek voltak megtermelni a sörszerű ital előállításához szükséges növényeket. A kezdetleges sörnek valószínűleg a dél-amerikai sámánok rituáléihoz hasonlóan valamiféle vallásos szertartásokon, ünnepségeken volt szerepe – az alkohol bódító erejének segítségével vették fel a kapcsolatot a szellemvilággal. De emellett az ünnepségekre érkezők számára vendégváró italként is szolgált, egészen hasonlóan az alkohol jelenlegi társadalmi funkciójához. Ugyanakkor a Göbekli Tepe-i bizonyítékok nem sziklaszilárdak – a tudósok arra alapozzák az elméletüket, hogy a területen nagy tárolókádakat találtak, amelyekben víz és gabona keveréke volt, de az nem biztos, hogy azt erjesztették is, lehet, hogy kenyér készült belőle. Ennek ellenére Patrick ­McGovern szerint a sör még a kenyérnél is nyomósabb érv volt, amikor a kőkorszaki ember a letelepedés és a növénytermesztés mellett döntött: amikor már a gyűjtögetett vadon növő fűfélék nem biztosítottak elég hozamot, elindult a gabonafélék háziasítása és nemesítése. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magas kalóriatartalmú, tápláló sört könnyebb volt előállítani, mint a kenyeret. Az alkoholtartalmú italok fogyasztása a mezőgazdasági termeléshez hasonlóan párhuzamosan az Antarktisz kivételével az összes kontinensen kialakult. Gyakorlatilag minden cukortartalmú növényből erjesztettek italt az évezredek folyamán: agavéból, banánból, nyírből, kakaóból, kukoricából, kaktuszból, pálmából, rizsből és így tovább. De az emberi találékonyság (és az alkohol iránti vágy) nem ismer határokat, a közép-ázsiai sztyeppei nomádok gyümölcs és gabona híján kancatejből erjesztettek maguknak alkoholos italt, vagyis a kumiszt. 

Előnyből hátrány

A tudósok szerint ugyanakkor az alkoholfogyasztási kultúra kialakulásában sem játszott elsődleges szerepet a bódulat iránti sóvárgás. Hasonlóan emberszabású őseinkhez, a különböző emberi kultúrák is elsősorban az egészségügyi előnyök miatt fogyasztották ezeket az italokat, amelyek amellett, hogy táplálóak, sokszor egészségesebbek vagy legalábbis biztonságosabbak voltak, mint a víz. Nem véletlen, hogy például az észak-szíriai Tall Bazi lelőhelyen talált 3400 évvel ezelőtti település 70 házának mindegyikében volt egy apró „sörfőzde”, így biztosítva a háztartás igényeit. De már az ősi egyiptomiak is feltalálták az otthoni sörfőzést, a nagy sörfőzdék a piramisokat építő munkásokat látták el. Babilonban pedig, i. e. 500 környékén már tucatnyi különböző típusú sört készítettek. Az éremnek azonban ez esetben is két oldala van. Mindebből kétségtelenül az látszik, az emberi civilizáció fejlődése elválaszthatatlan az alkoholos italoktól. Viszont mára szinte semmi nem maradt meg azokból az evolúciós előnyökből, amelyek az erjedő gyümölcsök fogyasztásához egykor kapcsolódtak, amikor még nehéz volt táplálékhoz jutni. Az alkoholfogyasztás egykoron a túlélés záloga lehetett őseink számára, most viszont az akkoriban kialakult genetikai és neurokémiai jellegzetességek okolhatók az alkoholizmus, a kényszeres ivás kialakulásáért. Az etilalkohol fogyasztásának részegséget, hosszú távon pedig függőséget okozó hatása már jó ideje okoz fejtörést az emberi közösségeknek, sok helyen tiltásokkal, korlátozásokkal igyekeztek megelőzni, hogy az „istenek ajándéka” átokká váljon. Azt, hogy az ivás mennyire káros lehet, és, hogy az alkoholizmus valójában egy betegség, csupán a 20. század második felében ismerték fel.
Szerző
Frissítve: 2019.03.31. 11:52

Inkább a halál, mint a leszokás

Publikálás dátuma
2019.03.31. 09:57

Fotó: Axel Bueckert
Egymillió embernek van gondja az ivással Magyarországon, de alig több mint 15 ezer a nyilvántartott alkoholisták száma. A betegek 90 százaléka soha nem kér segítséget, és haláláig iszik. Az öt éve beharangozott nemzeti alkoholstratégia máig nem készült el.
Kell egy kis csoki, néhány lájk, egy kapcsolat, egy cigi, esetleg egy sör vagy egy kis anyag. Néha mindannyian függünk valamitől: ki ettől, ki attól. A függőség válasz egy érzelmileg megterhelő helyzetre, amit az érintett nem tud másként feldolgozni. A „szerek” azonban idővel egyre komolyabban károsíthatják a fizikai és mentális egészséget és az emberi kapcsolatokat. Magyarországon – bár nincs egységes vélemény – körülbelül 1 millió embernek vannak alkoholproblémái. Segítséget azonban csupán az érintettek töredéke kér. A Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb, 2017-es adatai szerint a nyilvántartott alkoholisták száma mindössze 15 292, az érintettek harmada nő, kétharmada férfi. Ők azok, akik igényeltek valamiféle kezelést. A többiek továbbra is rejtve vannak, pedig a betegség hosszú távon májzsugort, gyomorvérzést, máj- és szívelégtelenséget és más traumákat is okozhat. Petke Zsolt pszichiáter, a Nyírő Gyula Országos Pszichiát­riai és Addiktológiai Intézet (OPAI) osztályvezetője maga is függő, bár már több mint 1184 napja tiszta. Hiába szakértője a témának, mint mondja, a belátás és a segítségkérés neki is évekbe telt. „Az első felkiáltójel az volt, amikor elkezdtem azt érezni, hogy körülöttem mindenki ellenség, egyre kevesebb barátom van, és a gyermekeimmel szemben is kemény szülővé kell válnom ahhoz, hogy tiszteljenek. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy segítséget kérjek, de így is három év telt el, mire eljutottam egy önsegítő csoportba, re­ha­bilitáció­ra” – meséli. És ő legalább eljutott kezelésre. A függők 90 százaléka haláláig nem hagy fel az ivással. Csupán 10 százalék ismeri fel, hogy probléma lehet, de akkor is hosszú idő, mire lépnek, ha egyáltalán lépnek. Ezt sem teszi meg ugyanis mindenki. Az alkohol esetében nem mindig könnyű eldönteni, hogy kit nevezhetünk függőnek. Pista bácsit, aki családi minta alapján mindennap békésen elszopogat egy pálinkát vagy egy sört, vagy Mátét, aki stresszlevezetés gyanánt hetente egyszer iszik néhány pohárral, esetleg Irént, aki havonta csak egyszer néz a pohár fenekére, de akkor nagyon? Elképzelhető, hogy egyikük sem függő, de az is, hogy mindannyian. Alkoholbeteg ugyanis nem csak az lehet, aki mindennap iszik, sőt elképzelhető, hogy ő ­egyáltalán nem az. Petke Zsolt szerint alapvetően nem az adagon múlik, hogy valaki függővé válik-e, hanem azon, hogy a szerhasználat korlátozza-e a mindennapi életvitelét. Függőségről akkor beszélhetünk, ha az alkoholfogyasztás már a kliens vagy a környezete számára káros, és az alkohol hiánya esetén a beteg frusztrálttá, idegessé válik. Vagyis: szüksége van a megnyugváshoz, az alváshoz a szerre. Az úgynevezett szociális ivóknak mindegy, hogy isznak-e vagy sem. Ha úgy adódik, lecsúszik egy-két feles a baráti körben, akár néhány pohár sör is. Őket nem nevezzük alkoholfüggőknek. „Nekem is vannak olyan barátaim, akik képesek akár mindennap el­kortyolgatni egy-két pohár bort, de nem ez a feszültségcsökkentő esz­közük, így nem probléma, ha abba kell hagyniuk” – mondja Petke ­doktor. A függőséggel a szakember szerint akkor érdemes foglalkozni, amikor már a beteg is úgy érzi, gond van. Addig hiába jelzi ugyanis ezt hozzátartozó, barát, vagy akár a munkáltató, az kevés ahhoz, hogy az érintett belássa, igenis segítségre szorul. „A büntető, regulázó terápiáknak semmi értelme az addiktológiában, attól a függő csak még jobban befordul, ellenségessé és nehezen megközelíthetővé válik” – hangsúlyozza. A család egy ilyen helyzetben leginkább a szeretetteljes elhatárolódással tud segíteni. Ez azt jelenti, hogy nem akarják megmondani az érintettnek, hogyan kellene élnie, helyette azt kommunikálják, hogy számukra milyen nehézségeket okoz szerettük alkoholproblémája. Ilyenkor fontos szerep jut a hozzátartozói csoportoknak is, ahol a család szakmai és lelki támogatást is kaphat. 

Volt-nincs alkohol-stratégia

Annak ellenére, hogy idehaza elsődlegesen nem a drog, hanem az alkohol okozza a legtöbb függőséget, a problémával továbbra sem foglalkozik kellő alapossággal a kormány. 2014-ben szó volt ugyan arról, hogy lesz végre nemzeti alkoholstratégia, de ez azóta is csak jövő idő. Akkor az anyag a „Szakpolitikai Program az Alkoholprobléma Visszaszorítására 2014–2018” néven futott. Sőt az egészségügyi államtitkárság a Népszavával azt közölte: koordinálásukkal az Országos Addiktológiai Centrum dolgozta ki az alkoholfogyasztás visszaszorítását célzó, „a nemzetközi tudományos eredményekkel szinkronban lévő” tervet. Mint írták: „Magyarország számára a legtöbb országénál jelentősebb terhet jelent az alkoholfogyasztás, a visszaszorítása érdekében fel kell lépni”. Lépni azonban ebben az ügyben azóta sem sikerült, hiába telt el 5 év. Pedig a WHO (Egészségügyi Világszervezet) egy 2013-as felmérésében már megkongatta a vészharangot. Szerintük az alkoholizmus az egyik leggyakoribb halálok Európában, az ebből fakadó rákbetegségek aránya pedig nálunk a legmagasabb. Évente 6-7 ezren halnak meg Magyarországon májzsugorodás miatt, amit közvetlenül az alkohol idéz elő. Néhány évvel később is reflektorfénybe kerültünk mint negatív példa. A 2016-ban megjelent European Report on Alcohol Policy jelentése szerint Magyarország egyike azon országoknak, amelyeknek nincsen semmiféle alkoholkezelési stratégiájuk. Ráadásul az ország nem osztott meg alkoholfogyasztási adatokat sem az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) még 2014-ben. A szervezet becslései szerint Magyarországon a népesség 9,4 százaléka, vagyis majd’ 1 millió ember alkoholfüggő. 

Titkolózó társadalom

Petke Zsolt szerint jól jönne még néhány rehabilitációs intézet, és fejlődni kellene abban is, ahogy a függőket próbálják elérni. Nem könnyű ugyanis motiválni őket a terápiára. „Pozitív üzenetekkel hatékonyabban kellene megszólítani a betegeket, hogy a szégyen ne tartsa vissza őket és elmenjenek egy anonim csoportba ahelyett, hogy azt érzik, kitaszítja őket a társadalom. Magyarországon ma is nagyon stigmatizált a szerhasználat. A férfiak bátrabbak a segítségkérésben, a nők helyzete rosszabb. Ők kifejezetten ritkán fordulnak szakemberhez, ha alkoholproblémáik vannak, hiszen esetükben még erősebb az elvárás, hogy összetartsák a családot, gondoskodjanak a gyerekekről, otthont teremtsenek. Társadalmilag nem elfogadott, hogy munka után megigyanak 3-4 sört. A szégyenkezés és a titkolózás egyébként is nagyon jellemző a magyar társadalomra. Magatartástudományi kutatások szerint Szlovákiában, Csehországban, Romániá­ban, Lengyelországban is sokkal könnyebben kérnek segítséget. Nálunk sajnos az érintettek is legalább 5-10 százalékkal többen vannak” – tudtuk meg a pszichiátertől. Komoly lemaradásban vagyunk tehát a környező országokhoz képest, de magyar viszonylatban javult a helyzet. Petke Zsolt szerint ez nem a fejlett ellátórendszer érdeme (hogyan is lehetne?), de az utóbbi 15 évben egyre kevesebb az alkoholbetegek száma. „A józan közösségek támogatása, az önsegítő csoportok kulcsfontosságúak lehetnek abban, hogy több alkoholbeteg forduljon segítségért” – hangsúlyozza a pszichiáter. 

Elvonási veszélyek

A leszokás első pár napja a legkeményebb, éppen ezért függőket ellenőrzött körülmények között, orvosi segítséggel lehet leszoktatni, mert már a puszta elvonásba is bele lehet halni. Korábban az Index írt arról: az életveszélyes alkoholmegvonás állapotát az alkoholisták 5–15 százaléka átéli. Terápia nélkül ezek 35 százaléka vezet halálhoz, de kezeléssel ez az arány 5 százalékra csökkenthető. Az alkoholelvonó kúra alatt az orvosok görcsoldókkal és nyugtatókkal segíthetnek enyhíteni a leszokás okozta kínokat, illetve elősegíthetik a beteg rehabilitációját. Azt azonban, hogy mindez hol történik már nehezebb meghatározni, és gyakran nem könnyű kideríteni, hogy tulajdonképpen melyik osztály is felelős a betegért. Évtizedekig a pszichiátrián kezelték az érintetteket, de ahogy azt Molnár Károly pszichiátertől, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökétől megtudjuk: folyamatosan azért küzdöttek, hogy ez ne így legyen, és úgy tűnik, mostanra nagyrészt sikerül elérni a célt. Szerinte az akkut zavartsággal járó delíriumtól szenvedő, életveszélyben lévő betegek ellátása belgyógyászati fel­adat; és bár manapság is előfordul, hogy az ilyen betegeket a pszichiát­riákra szállítják, alapvetően nem pszichiát­riai és nem is addiktoló­giai feladat a kezelésük ebben a szakaszban. „Az alkoholmegvonásnál az egész szervezet ve­getatív egyensúlya felborul, ami a szívre és más szervek működésére is hatással van. Ezért az ilyen betegek ellátása egy intenzív hátteret igénylő, belgyógyászati feladat. Éppen ezért a sürgősségi vagy a belgyógyászati osztályokra kell menni annak, aki szeretne leszokni. Még akkor is, ha a krónikus alkoholbetegség a neurológiai mellett pszichés tünetekkel is jár” – mondja a pszichiáter. Papp Csaba toxikológus szerint az, hogy hova utalják be a beteget, függ attól, hogy éppen milyen állapotban van az illető. Masszív, komolyabb megvonási tünetekkel rendelkezik, enyhébbekkel, vagy éppen száraz, csak úgy gondolja, hogy szeretne megszabadulni a függőségétől. Utóbbi esetben ambuláns addiktológiai kezelés az elsődleges, de egy klasszikus delírium esetén már pszichiátriai osztályra utalnak. Sőt bizonyos nagyon ritka esetekben intenzív osztály is szóba jöhet, ha a delírium miatt felborul az anyagcsere, a beteg zavart lesz, hallucinál, instabil a keringése. „Ha ennyire nem súlyos a helyzet, akkor pszichiátriai osztály, hiszen bármilyen megvonás pszichiátriai kórkép, de lehet persze belgyógyászat is. Már léteznek olyan osztályok, ahol vannak ilyen szubintenzív őrzők” – mondja a szakember. A két szakember válaszaiból kitűnik: nincs egységes vélemény arról, kit hova kell utalni. Ezért is lenne fontos például egy egységes nemzeti alkoholstratégia. „Könnyű azt mondani, hogy a döntéseket általában nem azok hozzák, akik érintettek a kérdésben, de a helyzet sokkal komplexebb. Tény, hogy kellene lennie egy döntésnek, amin aztán elindulunk, és majd kiderül, jó-e vagy sem, hiszen ami most van, az biztos, hogy nem jó. Nagyon sok embernek vannak alkoholproblémái, ami családok százezreit teszi tönkre és iszonyatos nemzetgazdasági terhet jelent. Ezeknek a betegeknek az ellátási költségei nagyon magasak. Arról nem is szólva, hogy annak az embernek, aki nem kap segítséget, tönkremegy az élete. Nehéz jó stratégiát hozni, nincs elég addiktológus és pszichiáter sem, aki foglalkozna ezekkel az emberekkel” – mondja Papp Csaba. Szerinte motiválttá kellene tenni az embereket, hogy le akarjanak szokni, de nagyon nehéz meghatározni, hogy ehhez mire is van szükség. Hiszen egy alkoholfüggő néha besárgul ugyan, nagy a hasa, mert vízzel van tele, rossz állapotban van a mája, de tulajdonképpen „elfunkcionálgat”. Arról nem is szólva, hogy mit mondanak azoknak, akiknek ez az egyetlen öröme. De magasan kvalifikált, többdiplomás emberek is könnyen belecsúsznak az alkoholizmusba, mert ezt használják stresszlevezetésnek. Orvosok között is sok ilyet látni. Az alkoholstratégia kidolgozása esetén is figyelembe kell venni, hogy milyen betegcsoportról van szó. Jóval több szakemberre lenne szükség, hiszen nélkülük nincs, aki végrehajtsa a javaslatokat. Sajnos nagyon gyakori, hogy valaki kijön a kórházból egy-egy ilyen elvonó után, és mivel nincs semmiféle kötelező gyógykezelés vagy utógondozás, már néhány nap elteltével (vagy akár azonnal) újra iszik. A visszaesésnek igen nagy az esélye és az előfordulása is. Azért, hogy ezt elkerüljék, nagyon fontos a csoport támogatása. Magyarországon is elérhetőek az Anonim Alkoholisták gyűlései, ahol bárki támogatást kaphat. A tagság nincs korhatárhoz vagy iskolai végzettséghez kötve. Bárki tag lehet, aki tenni akar valamit az ivásproblémája ellen. Honlapjukon felhívják a figyelmet arra is: az AA személyes segítséget vagy úgynevezett szponzorálást nyújt az alkoholistának. A gyűléseken a tizenkét lépésben leírt programot beszélik meg. Egy vagy néhány tag elmondja saját történetét, tapasztalatait az alkohollal, azt, ahogyan eljött a gyűlésekre. Az országos pszichiátriai és addiktológiai intézet is opció lehet, ott ugyanis több mint 20 féle csoport érhető el a függők számára. Létezik önsegítő, pszichoterápiás, készségfejlesztő, szocializációt támogató és traumafeldolgozó csoport is. Utóbbi nagyon lényeges a józanság felé vezető úton. A kezdeti belátást követően, mi­után az első fél évben a függő már megtanulta, hogyan maradhat józan, kezdetét veheti a traumafeldolgozás. „A függők egy része igen súlyos traumákkal kell, hogy megküzdjön. Gyakori, hogy a szülők is szenvedélybetegek voltak, és fizikailag, szexuálisan, lelkileg is bántalmazták, elhanyagolták a gyermeket. Ezek külön-külön, de sajnos olykor együtt is jelentkeznek. A visszaeső függők gyakran súlyosan bántalmazottak” – mondja Papp Csaba. 

Újraprogramozott viselkedés

Az, hogy valaki az alkoholt tekinti a stresszlevezetés és a traumák feldolgozási eszközének, fakadhat családi mintákból, hiszen már ivott a nagyapa és az apa is, a függő ilyen közegben nőtt fel, így ez a tanult viselkedésminta. De hatással lehet az egyénre a tágabb környezete, barátai is. Emellett beszélhetünk genetikai okokról is, hiszen ahogy az öngyilkossági hajlam, úgy ez is öröklődhet. Ha azonban a függőben megszületik az elhatározás, ezeket mind felül tudja írni egy tanulási folyamattal. „Mindenki dönthet úgy, hogy másképp akarja csinálni – állítja Petke Zsolt. – Az első fél év ilyenkor nagyon nehéz, akkor nekem is szinte mindennapi problémát jelentett, hogy ne sóvárogjak, ne vásároljak alkoholt. Nekem az altatószerekkel is voltak problémáim, ugyanis mindig is rossz alvó voltam, így ezzel is meg kellett küzdenem. Az első hat hónap mindenkinél egy törékeny szakasz, utána azonban már láthatók a döntés pozitív hatásai. Mi az intézetben három-négy hónapig tartó csoportterápiás kezeléssel segítünk megérteni a függő működést és megtanulni egy örömteli józanság fenntartását. Ezt egyfajta személyiségfejlesztésként is felfoghatjuk” – teszi hozzá a pszichiáter. Mivel az érintettek csupán néhány százaléka kér segítséget, az alkoholfüggők egyelőre nem terhelik komolyan az addiktológiai osztályokat. Petke Zsolt szerint 18 év alatt náluk még nem fordult elő, hogy ne lett volna hely egy új embernek, tehát a jelenlegi igényeket ki tudják elégíteni. Azt persze nem tudni, hogy mi történne, ha hirtelen a mostani betegek duplája, a még mindig nagyon kevés, 10-15 százalék jelentkezne ezeken az osztályokon. Annyi azonban biztos: a szakemberek nagyon sok beteggel (alkohol-, gyógyszer-, szerencsejáték-függő, lelki elakadásokkal küzdők stb.) foglalkoznak, és a fejlesztés erre a területre is ráférne, hiszen az addiktológiai és pszichiátriai szakrendelések sok helyen túlterheltek. Két éve a Magyar Addiktológiai Társaság siófoki konferenciáján például arról beszélt a szakma: az ellátórendszer súlyos forrás- és szakemberhiánnyal küzd. Egy kutatás során 113 ellátóhely munkatársait kérdezték. A válaszokból kiderül, hogy az alapszolgáltatások fenntartásáért küzdenek, nincs kapacitás arra, hogy minőségbiztosítással, fejlesztéssel, jó gyakorlatok beépítésével foglalkozzanak.

Piál a Föld

A legutóbbi (2016-os) adatok szerint Európán belül az északi és déli országok lakói fogyasztanak az átlagnál kevesebb alkoholt, míg Közép-Európa, azon belül is inkább a keleti régióban élők komolyabb ivónak számítanak. Nem csoda, hogy innen kerül ki a világ legjelentősebb alkoholfogyasztója: Litvánia, a maga évi és fejenkénti 18,2 liter alkoholjával. Az ENSZ egészségügyi szervezetének, a WHO-nak a honlapján megjelent statisztikák szerint a lengyelek, a szlovákok, a lettek és a britek is nagyjából ugyanannyit isznak, mint mi: 12,3 litert. Az észtek valamivel többet, 12,8 litert, míg a németek (11,4 liter) és a franciák (11,7 liter) kicsivel kevesebbet. A legkevesebb alkohol – vallási okokból, érthetően – a muzulmán államokban fogy: Líbiában évi 0,1, Kuvaitban 0,2, Egyiptomban 0,4, Indonéziában 0,6 liter. A világátlag évi 6,4 liter. A WHO statisztikai adatai nem bontják le, miből, borból, sörből vagy röviditalból fogyasztanak-e többet a vizsgált 194 államban. Az alkoholfogyasztás mérése egyébként nem annyira egyszerű, mint gondolnánk, a különböző szervezetek értékei és rangsorai ezért sokszor eltérnek. Ennek az áll a hátterében, hogy nem minden statisztika veszi hozzá a számokhoz a nem hivatalos fogyasztásról szóló becsléseket, illetve eltérhet az is, hogy mennyinek veszik egy átlagos sör/bor/tömény ital alkoholtartalmát. Az európai statisztikáknál a legtöbbször az egészségügyi ­világszervezet és az Európai Bizottság közös adatbázisait (EISAH: Euro­pean Information System on Alcohol and Health) használják. Azon belül pedig az egy főre jutó éves fogyasztást nézik, tiszta ­(100 százalékos) alkoholra vetítve. Beleszámítják az ún. hivatalos („recorded”) és nem hivatalos fogyasztási adatokat is: az előbbi az állami kontroll alatt lévő formális (adóztatott) csatornákat méri; az utóbbi pedig egy becslés az állam számára „láthatatlan” (pl. otthoni alkoholgyártás/pálinkafőzés, csempészet) csatornákon keresztül fogyasztott alkoholokról. A Bor és Piac az Ipsos piackutató céggel közösen 2017-ben készített felmérést a magyar alkoholfogyasztási szokásokról. Ebből a többi között kiderül, hogy az alkoholos italok közül a teljes társada­lomban a legelterjedtebb a sör (ezt a megkérdezettek 36 százaléka választja). A második helyen a bor áll 32,1 százalékkal. A nyolcvanas évek ­közepén még az összes alkoholfogyasztás csaknem fele, 47 ­százaléka tömény ital volt, ez az arány mára 32 százalék alá csökkent. Érdekesség, hogy a legtöbb alkoholt a budapesti értelmiség fogyasztja, valamint, hogy a fröccsöt csak a megkérdezettek 7,6 százaléka részesítette előnyben. Az ESPAD 2011 (European School Survey Project on Alcohol and other Drugs – ­Európai Iskolavizsgálat a fiatalok alkohol- és egyéb drogfogyasztási szokásairól) 2011-es adatai szerint a 16 éves magyar diákok 93 százaléka fogyasztott már legalább egyszer alkoholt az életében, ami nagyjából megfelel az európai átlagnak. Gyakoriságban és mennyiségben nincs jelentős különbség fiúk és lányok között. A kérdezést megelőző hónapban a diákok 58,7 százaléka ivott alkoholt (42 százalékuk töményet), 14,2 százalék legalább hat alkalommal és negyedük egyszer részeg is volt. Az ennél is többet ivók között már – ha kicsivel is, de – többségben vannak a fiúk. A lányok a kilencvenes években kezdték „behozni” a fiúkat, és ez a nők egészségügyi értékein is meglátszik: a nők aránya jelentősen nőtt a májzsugorodásban meghaltak száma alapján becsült alkoholisták között (lásd fő cikkünkben).

Szerző
Témák
alkoholizmus
Frissítve: 2019.03.31. 10:02