Az Alföldi Róbert által rendezett A salemi boszorkányok a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában, fejbe kólintó, elementáris élmény.
Eszembe jut róla az a többszöri eufória, amikor az átkosban az erősen társadalomkritikus, fénykorában lévő kaposvári teátrum Budapestre jött vendégszerepelni. Most szinte ugyanakkora volt a várakozás, és hasonlóan nagy az ünneplés, pedig az ugyancsak kiváló, remek összteljesítményre és nagyszerű egyéni teljesítményekre képes szombathelyi csapat öt alkalommal is előadta a Katona József Színház zsúfolt nézőterén Arthur Miller darabját.
Alföldi pedig most nem aktualizál, egyáltalán nem plakátszínházat csinál napi be- és kiszólásokkal, hanem érzékenyen, mívesen, aprólékos gondossággal, a színészek irigylésre méltó játékkedvét táplálva, kibontja, elemzi, tovább gondolja a hidegháború idején írt, klasszikussá nemesedett darabot, amiben egy 1692-ben megesett boszorkányüldözési pert vesz alapul, miközben persze az akkori jelenről beszél. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elvakultságát, gyűlöletkeltő borzadályosságát, feljelentésre buzdító ármányát tűzi tollhegyre. Azt a légkört festi le, amiben félni kell a barátok, jó ismerősök, netán a közeli hozzátartozók előtt kimondott őszinte szótól is. Amikor egy gesztus, szempilla rezdülés is árulkodó lehet. A félelem, az általános rettegés az úr, és a hatalom rútul belerondít a magánéletbe is, totális létbizonytalanságot teremt.
Alföldi tényleg nem aktualizál, csak a történelem, a kelet-európai és a hazai helyzet megy alá újból a darabnak, teszi hátborzongatóan lidércessé azt, amiről már-már azt próbáltuk hinni, hogy a nem túl dicsőséges múlté. Kálmán Eszter díszlete a viszonylag közelmúltat formázza, vidéki kultúrhodály nagytermére hajaz, ami ócska furnérlemez borítású, ridegen lepukkant, rissz-rossz konfekcióbútorokat tartalmazó, szomorúan jellegtelen tér. Egy sivár kor lenyomata. Csakúgy, mint a szintén Kálmán által tervezett ruhák zöme, bóvli piacon is csak fityingeket adnának értük. Persze a hatalom képviselői között azért akad, ingerlően jól vasalt piperkőc.
A történet szerint fiatal lányok kedvükre pucérkodnak kicsit az éj leple alatt a szabadban, kilesik és boszorkánysággal vádolják meg őket, a fene mód prűd környezettben. Miután mind jobban fenyegetik őket, egyre inkább belelovalják magukat a hazugságáradatba, és az ehhez szükségesnek vélt tüneteket érzékletesen produkálják. Velőt rázó sikongatás, teátrális földön fetrengés, harsány gesztusok, eltúlzott grimaszok borzolják a fölhergelt kedélyeket. A vak is látja, ez fals színjáték. A Mertz Tibor által kiválóan játszott Parris tiszteletes, akinek unokahúga is részt vesz a vérre menő ocsmány komédiában, legyinteni próbál a boszorkányságra, eléggé egyértelművé teszi, hogy hiába az egyház embere, nem hisz az ilyesmiben.
De hát aztán annak a folyamatát látjuk, hogyan lehet szörnyűséges rettegést kelteni azzal, ami nincs is. Terjed a métely házról házra, járványhoz hasonlóan jóformán kivédhetetlenül fertőz.
Eléri Proctornak, egy becsületesen gazdálkodó férfinak a házát, ennek is megfelel Kálmán szemléletes díszlete, ahogy majd tárgyalóteremként is szolgál. Látjuk a Bányai Kelemen Barna által játszott tagbaszakadt, nyers arcú, józan paraszti ésszel gondolkodó férfit, akitől nyilvánvalóan távol áll minden ilyen boszorkányt kiáltó őrültség. Legyint az egészre, azt hiszi, neki ilyen baromságot könnyű távol tartania magától. Azzal azonban nem számol, hogy az a hatalom, amelyik elvadulóban van, igyekszik a józan gondolkodásúakat is a rabigája alá hajtani, nem kímél magánéletet és, ha úgy adódik, magántulajdont sem, megy előre ádázul, tör, zúz, pusztít. Bányai Kelemen Barna pedig elsőrangúan eljátszik egy olyan embert, aki jól elvolt azzal, hogy gazdálkodik a kis földjén, neveli a gyerekeit, szereti a feleségét, de azért csalja is, mert ennyi még neki simán belefér, némi lelkiismeret-furdalással párosítva.
Amikor a feleségét is megvádolja a szolgálólányuk, aki titokban szerelmes a férfiba, és az asszonyt szeretné házon kívül látni, Proctor villámcsapásszerűen eszmél, bevállalja a feleségért, az igazságért, a végveszélyt jelentő Canossa-járást, majd a mártírhalált. A színész lúdbőröztetően, zsigeri fájdalommal mutatja meg, hogyan jön ki a béketűrésből, kezd átlátni a szitán, már észlelve az aljas ármányt. Meg-meg inog akkor, amikor az élete a tét, és az, hogy özvegyen marad-e az őt megcsalás, ádáz nehézségek dacára imádó felesége, és árván maradnak-e a gyerekei. Proctornak esze ágában sincs hősnek lenni, a közügyekbe beleártani magát. Ő csak simán, a maga hétköznapi módján szeretne élni. Nem hagyják, mert ezen a fertályon újra és újra otrombán belegyalogolnak a magánéletbe is. Ő pedig megmakacsolja magát, nem engedi, hogy nyilvánosan bemocskolják a nevét, a keservesen szerzett tapasztalatok után a gerincesség neki mindennél többet ér. Látjuk eltört lábbal, véresen bevert arccal ezt a kisembert naggyá nőni.
A feleségét megformáló Bánfalvi Eszter szintén parádés, nézném a kettősüket naphosszat. A sokat senyvedő asszony, aki soha nem tudja felejteni a megcsalatását, pöröl is miatta, de lerí róla a szeretet, valamennyi gesztusa óvó, igazi társ, hiába veszekednek, hiába a szemrehányás, ők nyilvánvalóan összetartoznak mindhalálig, sőt még utána is. Apró részletességgel lenne ildomos méltatni a teljes lenyűgöző szereplőgárdát, de ennek gátat szab a fránya helyhiány. Hartai Petra, Proctorék szolgálólánya, a beijedt kis csajtól a gazdájáért minden bátorságát összeszedve kiálló merész nőig, és az ismét megrémülő, csecsemő pózba összegörnyedő, lemeztelenedett, riasztóan kiszolgáltatott szerencsétlen páráig, aki összeomlásával lényegében a halálba küldi azt, akinek eddig a megélhetését köszönhette, hatalmas utat jár be. Fekete Linda adja, a szintén vádaskodó Abigailt, akivel Proctor a feleségét csalta. Kálmánchelyi Zoltán Hale tiszteletese próbálja menteni a menthetőt, ami amúgy nem menthető. Szerémi Zoltán önelégült kormányzóhelyettese egy tucat embert igaztalanul a halálba küld, mire azért szemernyit ő is eltöpreng, hogy jól van-e ez így? Jordán Tamás öregembere, hiába kínozzák agyon, nem hajlandó senki árulójává válni. A már rozzantul járókeretes Rebecca, akit Kiss Mari alakít, is a karakánság megtestesülése.
Az előadás hideglelősen rajzolja meg a tömeghisztéria természetrajzát. Szemléletesen mutatja be a szándékos hisztériakeltőket, és azokat, akik hajlamosak a tébolyítóan veszélyes maszlagok „bevételére.”
FOTÓK: MÉSZÁROS ZSOLT/WEÖRES SÁNDOR SZÍNHÁZ
