Tömeghisztéria - A salemi boszorkányok Alföldi Róbert rendezésében

Publikálás dátuma
2019.03.30. 14:44
PROCTOR ÉS FELESÉGE - Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna
Fotó: MÉSZÁROS ZSOLT / WEÖRES SÁNDOR SZÍNHÁZ
Az Alföldi Róbert által rendezett A salemi boszorkányok a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában, fejbe kólintó, elementáris élmény. Eszembe jut róla az a többszöri eufória, amikor az átkosban az erősen társadalomkritikus, fénykorában lévő kaposvári teátrum Budapestre jött vendégszerepelni. Most szinte ugyanakkora volt a várakozás, és hasonlóan nagy az ünneplés, pedig az ugyancsak kiváló, remek összteljesítményre és nagyszerű egyéni teljesítményekre képes szombathelyi csapat öt alkalommal is előadta a Katona József Színház zsúfolt nézőterén Arthur Miller darabját. Alföldi pedig most nem aktualizál, egyáltalán nem plakátszínházat csinál napi be- és kiszólásokkal, hanem érzékenyen, mívesen, aprólékos gondossággal, a színészek irigylésre méltó játékkedvét táplálva, kibontja, elemzi, tovább gondolja a hidegháború idején írt, klasszikussá nemesedett darabot, amiben egy 1692-ben megesett boszorkányüldözési pert vesz alapul, miközben persze az akkori jelenről beszél. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elvakultságát, gyűlöletkeltő borzadályosságát, feljelentésre buzdító ármányát tűzi tollhegyre. Azt a légkört festi le, amiben félni kell a barátok, jó ismerősök, netán a közeli hozzátartozók előtt kimondott őszinte szótól is. Amikor egy gesztus, szempilla rezdülés is árulkodó lehet. A félelem, az általános rettegés az úr, és a hatalom rútul belerondít a magánéletbe is, totális létbizonytalanságot teremt. Alföldi tényleg nem aktualizál, csak a történelem, a kelet-európai és a hazai helyzet megy alá újból a darabnak, teszi hátborzongatóan lidércessé azt, amiről már-már azt próbáltuk hinni, hogy a nem túl dicsőséges múlté. Kálmán Eszter díszlete a viszonylag közelmúltat formázza, vidéki kultúrhodály nagytermére hajaz, ami ócska furnérlemez borítású, ridegen lepukkant, rissz-rossz konfekcióbútorokat tartalmazó, szomorúan jellegtelen tér. Egy sivár kor lenyomata. Csakúgy, mint a szintén Kálmán által tervezett ruhák zöme, bóvli piacon is csak fityingeket adnának értük. Persze a hatalom képviselői között azért akad, ingerlően jól vasalt piperkőc. A történet szerint fiatal lányok kedvükre pucérkodnak kicsit az éj leple alatt a szabadban, kilesik és boszorkánysággal vádolják meg őket, a fene mód prűd környezettben. Miután mind jobban fenyegetik őket, egyre inkább belelovalják magukat a hazugságáradatba, és az ehhez szükségesnek vélt tüneteket érzékletesen produkálják. Velőt rázó sikongatás, teátrális földön fetrengés, harsány gesztusok, eltúlzott grimaszok borzolják a fölhergelt kedélyeket. A vak is látja, ez fals színjáték. A Mertz Tibor által kiválóan játszott Parris tiszteletes, akinek unokahúga is részt vesz a vérre menő ocsmány komédiában, legyinteni próbál a boszorkányságra, eléggé egyértelművé teszi, hogy hiába az egyház embere, nem hisz az ilyesmiben. De hát aztán annak a folyamatát látjuk, hogyan lehet szörnyűséges rettegést kelteni azzal, ami nincs is. Terjed a métely házról házra, járványhoz hasonlóan jóformán kivédhetetlenül fertőz. Eléri Proctornak, egy becsületesen gazdálkodó férfinak a házát, ennek is megfelel Kálmán szemléletes díszlete, ahogy majd tárgyalóteremként is szolgál. Látjuk a Bányai Kelemen Barna által játszott tagbaszakadt, nyers arcú, józan paraszti ésszel gondolkodó férfit, akitől nyilvánvalóan távol áll minden ilyen boszorkányt kiáltó őrültség. Legyint az egészre, azt hiszi, neki ilyen baromságot könnyű távol tartania magától. Azzal azonban nem számol, hogy az a hatalom, amelyik elvadulóban van, igyekszik a józan gondolkodásúakat is a rabigája alá hajtani, nem kímél magánéletet és, ha úgy adódik, magántulajdont sem, megy előre ádázul, tör, zúz, pusztít. Bányai Kelemen Barna pedig elsőrangúan eljátszik egy olyan embert, aki jól elvolt azzal, hogy gazdálkodik a kis földjén, neveli a gyerekeit, szereti a feleségét, de azért csalja is, mert ennyi még neki simán belefér, némi lelkiismeret-furdalással párosítva. Amikor a feleségét is megvádolja a szolgálólányuk, aki titokban szerelmes a férfiba, és az asszonyt szeretné házon kívül látni, Proctor villámcsapásszerűen eszmél, bevállalja a feleségért, az igazságért, a végveszélyt jelentő Canossa-járást, majd a mártírhalált. A színész lúdbőröztetően, zsigeri fájdalommal mutatja meg, hogyan jön ki a béketűrésből, kezd átlátni a szitán, már észlelve az aljas ármányt. Meg-meg inog akkor, amikor az élete a tét, és az, hogy özvegyen marad-e az őt megcsalás, ádáz nehézségek dacára imádó felesége, és árván maradnak-e a gyerekei. Proctornak esze ágában sincs hősnek lenni, a közügyekbe beleártani magát. Ő csak simán, a maga hétköznapi módján szeretne élni. Nem hagyják, mert ezen a fertályon újra és újra otrombán belegyalogolnak a magánéletbe is. Ő pedig megmakacsolja magát, nem engedi, hogy nyilvánosan bemocskolják a nevét, a keservesen szerzett tapasztalatok után a gerincesség neki mindennél többet ér. Látjuk eltört lábbal, véresen bevert arccal ezt a kisembert naggyá nőni. A feleségét megformáló Bánfalvi Eszter szintén parádés, nézném a kettősüket naphosszat. A sokat senyvedő asszony, aki soha nem tudja felejteni a megcsalatását, pöröl is miatta, de lerí róla a szeretet, valamennyi gesztusa óvó, igazi társ, hiába veszekednek, hiába a szemrehányás, ők nyilvánvalóan összetartoznak mindhalálig, sőt még utána is. Apró részletességgel lenne ildomos méltatni a teljes lenyűgöző szereplőgárdát, de ennek gátat szab a fránya helyhiány. Hartai Petra, Proctorék szolgálólánya, a beijedt kis csajtól a gazdájáért minden bátorságát összeszedve kiálló merész nőig, és az ismét megrémülő, csecsemő pózba összegörnyedő, lemeztelenedett, riasztóan kiszolgáltatott szerencsétlen páráig, aki összeomlásával lényegében a halálba küldi azt, akinek eddig a megélhetését köszönhette, hatalmas utat jár be. Fekete Linda adja, a szintén vádaskodó Abigailt, akivel Proctor a feleségét csalta. Kálmánchelyi Zoltán Hale tiszteletese próbálja menteni a menthetőt, ami amúgy nem menthető. Szerémi Zoltán önelégült kormányzóhelyettese egy tucat embert igaztalanul a halálba küld, mire azért szemernyit ő is eltöpreng, hogy jól van-e ez így? Jordán Tamás öregembere, hiába kínozzák agyon, nem hajlandó senki árulójává válni. A már rozzantul járókeretes Rebecca, akit Kiss Mari alakít, is a karakánság megtestesülése. Az előadás hideglelősen rajzolja meg a tömeghisztéria természetrajzát. Szemléletesen mutatja be a szándékos hisztériakeltőket, és azokat, akik hajlamosak a tébolyítóan veszélyes maszlagok „bevételére.”
FOTÓK: MÉSZÁROS ZSOLT/WEÖRES SÁNDOR SZÍNHÁZ
Szerző
Frissítve: 2019.03.30. 21:05

Viszlát, gólközöny!

Publikálás dátuma
2019.03.30. 12:33

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Mégiscsak olyan, mint a legrosszabb szerető. Amikor már azt hiszem, hogy rég túl vagyok rajta, nincs semmilyen hatása rám, akkor csak felbukkan, helyet követel magának, betelepszik, és pontosan tudja, hogy engedni fogok.
Igazából az apám fertőzött meg. Ő vitt ki először gyerekként a szatmárnémeti FC Olimpia meccsére. Különös érzéssel vettem tudomásul, hogy a helyi csapatnak milyen könnyű szurkolni, könnyebb, mint a csak a képernyőn létező Fradinak. Az Olimpia nem volt se román, se magyar, mindenféle volt, kevercs, mint annyi minden az identitással kapcsolatban. Egy időben játszott benne egy srác az iskolámból, a magyar liciből (a párhuzamos osztályba járt), később a bukaresti Steauát és a válogatottat is megjárta, tehát ennél helyibb már nem is lehetett volna a csapat. Amikor neki drukkoltam, voltaképpen magamnak drukkoltam, és ebben az érzetben az sem zavart, hogy élő meccsen nincs lassítás, nincs visszajátszás, a gólt csak egyszer látni, már ha figyeltél. De hát annyi mindenre lehetett figyelni egy igazi meccsen! A kemény magra, az ellenfél szurkolóira, az unatkozó kapusokra, a hátul leparkolt mentőautó mellett ácsorgó mentősökre stb. Az Olimpia nem volt nagy szám, a B osztály első harmadában szerepelt általában, a huszáros rajt után általában visszaesett, és kicsivel a középmezőny felett húzta ki a szezont. Akkor már azt is rebesgették, hogy pontokat is elad a kieséstől menekülő csapatoknak, vagy legalábbis szívességet tesz, amit majd máskor ki lehet egyenlíteni. Két alkalommal jutott fel az A ligába, nagy ünnep volt, amelyet még nagyobb várakozás követett, de a huszáros rajtot követően egyenletesen süllyedt vissza oda, ahonnan elindult. Igazából a B osztályban volt a helye, a megyeszékhelynek nem volt elég pénze fenntartani egy jobb csapatot, talán a kitartás is hiányzott, a szívós és következetes munka, vagyis e tekintetben is igazi rommagyar volt, vagy magyarrom.
Arra is jól emlékszem, hogy a csak a képernyőn létező magyar válogatottról mikor mondtam le. Először. Mikor éreztem úgy, hogy kész, ezt a sportágat ki lehet húzni a többi közül, itt már nem terem számunkra csak fonnyadt babér. Nem ’86 volt, hanem ’92, amikor itthon 1–0-s állás után (már a 2. percben vezettünk!) a 73. percben szerzett góllal kikaptunk Izlandtól. Azt a szégyent! Addig két meccsen is 3–0-ra vertük őket, vagyis azon csapatok közé számított, amelyekkel szemben a gólarányt lehetett javítani (szentég, hány ilyen volt még akkoriban), vagyis még a döntetlen is elképzelhetetlennek tűnt. Aztán a visszavágón is kikaptunk 2–0-ra, így végérvényesen eldőlt, hogy a magyar csapat ettől a pillanattól kezdve bárkivel szemben alulmaradhat. Nem sorolom ennek állomásait, a súlyos zakókat, a kínosságokat, máltákat és andorrákat, sok pillanat volt, amikor végérvényesen búcsút intettünk egymásnak, hiszen beköszöntött a gólközöny hosszú időszaka.
Aztán, hogy a helyzet még rosszabbra forduljon, még a politika is eljárta a maga héjatáncát. Ma már van olyan a társaságban, aki szerint politikai állásfoglalás a válogatottnak drukkolni, mert minden győzelem a Vezért erősíti, ebből ő pedig nem kér. És néha már nem is ő tűnik a legbolondabbnak. És hát hogyne jutna eszembe ilyenkor a Steaua 86-os BEK-győzelme, és Duckadam, a bánsági sváb kapus, a „sevillai hős”, aki az összes Barcelona-büntetőt megfogta a párbajban (ezt azóta sem tudta megismételni senki). Meg az is, hogy nem sokkal a világraszóló diadal után az a pletyka kelt szárnyra, hogy egy ünnepi vadászaton valamelyik elvtárs lábon lőtte (a Géniusz fia), s ezzel véget is ért a karrierje. Az egészet persze eltussolták. A valóság ezzel szemben jóval prózaibb: ritka véralvadási rendellenesség miatt (majdnem le kellett vágni a karját) szakadt félbe a diadalmenet.
A magyarok mélyrepülésével egy időben kezdett szárnyalni a román válogatott, jött a Hagi-korszak, ’94-ben a legjobb nyolc között a svédekkel szemben hajszálon múlott a történelmi siker (2–2 után elvesztett büntetőpárbaj). Kényszerűségből váltottam tehát, amit nem tudott elérni a diktatúra, elérte a magyar ínség, valakinek mégiscsak drukkolni kell. De a magyarok sikeres Eb-szerepléséig mégsem tudtam, hogy mi az igazán felszabadító, bizsergető (politikailag talán nem egészen tiszta) gólöröm.
És most itt állok a váratlan horvátok elleni győzelemmel egy újabb (a sokadik) szakítás után. A Szlovákia elleni sima vereség (persze voltak kedvező jelek már ott is, de azok mindig vannak, gólok meg nem) után szinte már rutinszerűen könyveltem el, hogy megint itt állunk egy szégyennel és kudarcokkal teli sorozat előtt, amelynek úgyis az a vége, hogy még a tévét se kapcsolom be. Nem nézem én a felcsúti tempót! Aztán most tessék, megint van remény, ellibbent a nemzethalál, hacsak pár napra is, kisütött a nap identitásom egén, megint nem érdekel semmi, se politika, se fanyalgás, duzzadok az önbizalomtól, pontokat számolgatok, latolgatok, s térd-remegve várom a következő meccset, bújom az azerbajdzsáni válogatott összeállítását Sejdajevtől Agajevig, és boldogan kiáltok fel, hogy tényleg nem vagyok normális!
Frissítve: 2019.03.30. 13:19

Kárpátalja: nem a határok mozognak

Publikálás dátuma
2019.03.30. 10:27

Fotó: Jászberényi Attila
Egy XX. századi kárpátaljai ember úgy lehetett élete során a Monarchia, majd sorban a csehszlovák, a magyar, a szovjet és végül az ukrán állam polgára, hogy egyszer sem kellett elhagynia lakhelyét. Ma az országhatárok kevésbé, az emberek annál inkább mozognak: a kopottas kárpátaljai kisvárosnak, Rahónak (Rahiv) napi három menetrend szerinti közvetlen buszjárata van Prágába. Kik utaznak rajta, miért és hova?

Közép-európai időszámítás

Kárpátalja, ez a 13.000 km2 nagyságú, egykor két magyar vármegyényi (Bereg és Ung) terület mindig is a népek olvasztótégelyének számított. Éltek itt ruszinok, huculok, románok, lengyelek, magyarok, szászok, zsidók, cigányok és keveredtek is annak rendje és módja szerint. Ukrajna népessége az 1991-ben kikiáltott függetlenség óta drámaian csökkent. Pontos adatok nincsenek, az utolsó népszámlálás 2001-ben volt, akkorra 48 millióra esett a függetlenné váláskor 52 milliós népesség. Ma 37 millióra teszik az összlakosságot, amibe nem számít bele az Oroszország által megszállt Krím, illetve a de facto elszakadt donyecki háborús térség (Donbasz). Nagy kérdés ugyanakkor, hogy hányan lehetnek a kitelepültek és a külföldön dolgozók. Hivatalosan csak azt tudják mérni, aki ki is jelentkezett lakcíméről, ami nyilván torz adatot eredményez. Demográfusok 10 százalék feletti migrációról beszélnek, ez reálisan mintegy hárommillió ember, de nem ritka (és nem is cáfolt) az 5-7 milliós becslés.
Kárpátalja magyar anyanyelvű lakosságról sokkal pontosabb adataink vannak, köszönhetően a beregszászi magyar főiskola 2017-es – az MTA Földrajztudományi Intézete és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet segedelmével – reprezentatív kutatásának. Beregszász ma a kisebbségi kultúra, az oktatás és a művelődés központja, a másik két nagyobb város, Munkács és Ungvár mellett. Az időt is a magyarországi szerint mérik. Még a templomtornyok órái is ehhez vannak igazítva, ahogy az itteniek mondják „közép-európai időszámítás szerint élünk”.
A belvárosi sétálóutcán, és a posztszovjet bájakat sem nélkülöző szombati piacon a hivatalosan már csak 40 százaléknyi lakossághányad dacára a magyar az uralkodó nyelv. Beregszász centrumát két épület uralja, az egyik a magyar színjátszás fellegvára, egy virtigli szovjet betonkocka: a szocreál szarkofág belseje az egykori zsinagógát rejti. A másik a Monarchia végnapjaiban Királyi Törvényház névre hallgatott, ám később az ötéves tervek víziói szerint interkontinentális rakéták navigációs berendezéseit gyártó belvárosi hadiüzemmé transzformálódott, ma pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola otthona.
Itt alapos felvilágosítást kapunk a felmérés egyik irányítójától, a Földtudományi és Turizmus Tanszék vezetőjétől, Molnár Józseftől (53). Becsléseik szerint az utolsó népszámlálás óta a kárpátaljai magyarság létszáma 152 ezerről 131 ezerre csökkent, aminek legfőbb oka a migrációs veszteség. „Mindenki látja, hogy sokan dolgoznak külföldön, de nézzük meg, mennyien”, tették fel a kérdést Molnárék. Arra jutottak, hogy legalább 18 ezren vállalnak munkát a határon túl, legalábbis a tartósnak számító – 3-12 hónap közötti – távolmaradás definíciója szerint. Ez arányaiban meghaladja az ukrajnai átlagot, 13-15 százalékot is jelenthet, és a végleg Magyarországra települteket – elsősorban értelmiségiket – nem tartalmazza.
A legtöbben inkább taktikaként, nem stratégiaként élik meg a külföldi munkavállalást. Átmenetinek gondolják, miközben az igazán aktív korosztály, a 20-40 év közöttiek körében már inkább 20 százalék feletti arányról beszélhetünk: nincs olyan család, amely ne lenne érintett. A rövidtávú munkavállalói migráció elsősorban a falusiakra jellemző, míg a tartós kitelepülés inkább városi jelenség. A női munkaerőexport szívesebben mozog biztonságosabb, kevesebb kihívást jelentő, otthonos nyelvi közegben, ezért inkább az anyaország a célterületük (Budapesten külön kaszt a kárpátaljai bejárónők közössége). A férfiak bevállalósabbak, simán leszerződnek gyári munkára idegen nyelvi közegben is. Közben növekszik a nem az anyaország iránt érdeklődő munkavállalók száma: Magyarország már csak felüket vonzza, egyharmaduk Csehország és kisebb részt Szlovákia felé indulna.
A kárpátaljai népi kohó soha nem volt híján a mobilitásnak. Az itteniek számarányukhoz képest bőven túlteljesítettek a múlt század eleji amerikás kivándorlásban, Trianon után pedig éltek a csehszlovák államiság nyugat-európai lehetőségeivel. A szovjet időkben pedig lehetett menni Szibériába fát vágni vagy Kazahsztánba aratni.

A magyar útlevél jelentősége

Van tehát hagyománya a családi szétszakítottságnak és a megélhetési célzatú önkizsákmányolásnak, de a migráció ma minden képzeletet felülmúl. „Öten voltunk barátok, együtt nőttünk fel, »májfáztunk« (májusfát állítottunk – a szerk.), és »sáslikoltunk« egész nyáron. Ma már négyen külföldön vannak, akad, aki már négy-öt országot is megjárt, és tavaly már egyedül sáslikoltam a kertben”, meséli egy otthon maradott. „Erik fiam Londonban dolgozik, hogy megvehessük a társasház utolsó lakását is a szálláshely bővítéséhez, nagyobbik fia most érettségizik Nyíregyházán, de nem biztos, hogy továbbtanul, már hívják Németországba. Az öccse is Magyarországon tanul, hogy rendesen beszéljen magyarul. Itt nincs elég tanárnő. Az anyjuk, Natália vele van persze Vásárosnaményban. Robi fiam évek óta Pesten él. A lányom Kijevbe ment férjhez, de a fia már Prágában dolgozik. Itthon csak én vagyok, én tervezek és én vagyok, aki aztán végrehajtja”, teszi hozzá Emma néni, 78 éves rahói vendégház-tulajdonos.
„Mind a nyolc unokatestvérem kint van. Pesttől Prágáig, Hollandiáig és Londonig, ez összesen öt családot érint. Régen minden húsvétkor és karácsonykor hazajöttek, ma már jó, ha minden másodikra, pedig mindnek van itt lakható háza is”, így számol be a családjáról egy Beregszász melletti fiatal. „Egykori lembergi (lvovi, ukránul lvivi – a szerk.) évfolyamtársaimból jutott az USA-ba, Ausztráliába, Németországba, Svédországba és a norvég fúrótornyokra. Portugáliában segédmunkásból bártulajdonossá, Kanadában takarítóból cégvezetővé váltak”, sorolja egy otthon megélni próbáló diplomás.
A helyi magyarok mindig is éltek helyzeti adottságaikkal: a 90-es évek káoszában az úgynevezett kishatárátlépővel határőri segedelemmel hordták a cigarettát, a szeszt, a nemesfémeket és a benzint Magyarországra. Ment közben a magyarországi munkavállalás is, hol feketén, hol szürkén, amiben áttörést a könnyített honosítás és a magyar útlevél megszerzésének lehetősége hozott. Lett is belőle biznisz, 2016-ig az önkormányzatok hatáskörébe tartozott a honosítás, boldog-boldogtalan szerezhetett EU-s állampolgárságot (zajlik is néhány száz büntetőper emiatt): „Csináltam jó párszor, a közvetítőknek 3000 dollárt fizettek, amiből én, az állampolgári esküt ékes magyarsággal letevő dublőr, jó ha 300-ra voltam jogosult”.
A magyar útlevél jelentősége mára megkopott, megszerezni is nehezebb, csak konzulátusi közreműködéssel lehet és akár hat hónapig is eltart. Az új, biometrikus ukrán útlevéllel vízum nélkül lehet belépni az EU-ba, a határ menti államok – továbbá Németország – lehetővé teszik az egyszerűsített munkavállalást. Előnye annyi maradt, hogy nem kell háromhavonta hazautazni, és egyszerűbb a határátlépésnél ukrán oldalon a hazai, belépési oldalon pedig a magyar passzust felmutatni – és magyar rendszámú autóval közlekedni.
A történelmi tragédiák által megedzett lakosság a 2013 óta zajló események miatt még inkább egyéni boldogulási stratégiákat választ. A magyarság által kezdetben üdvözölt, politikai irányváltást eredményező kijevi tüntetések az addigi élethelyzetek totális összeomlását okozták. A GDP 12 százalékkal csökkent, a hrivnya dollárhoz (és forinthoz) viszonyított árfolyama a harmadára esett, megszűnt a kedvezményes orosz energiaszállítás, a gáz ára háromszorosára, a villanyé kétszeresére nőtt, a legnagyobb megélhetési tétel a rezsi lett. Az oroszok elégtételt vettek a nyugati orientációért, elveszett a Krím, kitört a háború Kelet-Ukrajnában, s jöttek tömegével a behívók. Magyar útlevéllel könnyebb volt reagálni, egy-egy sorozási pánik után az érintett korosztály egy órán belül Magyarországon volt. Mára több a harcokban elesett, akiket minden jelentősebb városban külön transzparenseken nevesítenek, mint az egykori Szovjetunió afganisztáni háborújában.
Az állam sok helyen nem képes ellátni vállalt feladatait, a korrupció virágzik, a vállalkozások bedőltek, a turisták elmaradtak. A közhangulatra a bizonytalanság, a rettegés, és a menekülési vágy nyomja rá bélyegét. Ez legfeljebb annyit változott, hogy reménykednek, egyszer majd jobb lesz („még egy szezont lehúzok”, „a választások után meglátjuk”, „jövőre biztos hazamegyek”), de egyelőre maradnak a külföldi munkahelyeken, a szavakat nemigen követik tettek.

Megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is

Beszélgetőtársunk korábban tanár volt egy kis faluban, havi 730 hrivnyás (mai áron 7500 forint) fizetésért, de nem panaszkodik. Épp felment a bére 1000 hrivnyára, hogy meg tudja venni élete első számítógépét, amikor beütött a gazdasági krach. Barátnője (mai felesége) ukrán anyanyelvű nagybátyja, az ugyancsak értelmiségi Iván, aki évek óta munkaközvetítő Morvaországban, invitálta: „Gyere ki nekem dolgozni, nem fogod megbánni, száz koronás órabért (1400 forint) fogsz keresni”. A nyári szünetben egy faipari cégnél két nap alatt megkereste az otthoni havi jövedelmét. Ehhez persze napi 16 órát vállalt, reggel hattól este kilencig, szombaton délután kettőig. A hétfő-pénteki menet bére teljesen megmaradt, a szombati pedig fedezte a következő hét költségeit. Nem volt könnyű élet, de a cégvezetés elismerte: „megbízunk benned, jöhetsz vasárnap is”. Ezt is bevállalta, beállítva ezzel a havi 365 munkaórás cégrekordot és az 1800 dolláros keresményt.
Iván látta, hogy az új rokon bevált, meg is született az ajánlat: „Adjál nekem embereket, magyarokat”. Addig leginkább ukránokkal dolgozott, de a munkaerő-igényt alig tudta kielégíteni. A srác hazament és feldobott néhány posztot a közösségi médiára. 2015 nyara volt, özönlöttek a érdeklődők. 1500 korona fejpénzt kapott emberenként, vállalta a háztól-házig való szállítást is (saját VW Borájával), hetente egy fuvarral annyit keresett, mint a fűrészüzemben 16 órában, szabadnap nélkül. Némi kezdőtőkével egy idő után már megállapodott volna, kapcsolati rendszere révén egy magyarországi toborzócég területi ügynökségét próbálta létrehozni, de ekkorra már a magyar munkavállalók is rákaptak az anyagilag jobban megtérülő cseh lehetőségekre.
Ez ma már több mint tendencia: a munkavállalók nemre, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül nem Magyarországra kívánkoznak. A kereset nagysága és a munka könnyűsége számít, ami összefügg a cseh és a magyar munkajogi- és bérviszonyokkal. Csehországban eleve magasabb (100 korona feletti, tehát 1500 forintnyi) órabérrel és ingyenes, leginkább emeletes ágyas szállással számolhatnak, de hasonlóan fontos a foglalkoztatás jogi környezete, vagyis a túlórázásnak nevezett önkizsákmányolás. A munkabéreket eleve úgy számolják ki, hogy sima nyolcórás munkával nehogy megérje: általános a 12 órás munkanap. Persze csehek számára ez tiltott, de az EU-n kívüli munkavállalóknak törvényileg biztosított. Ma már a magyar szabályozás is megengedő, de lemaradt egy körrel, így a magyarországi multikhoz Kelet-Ukrajnából, de inkább már csak Vietnámból és Szerbiából lehet munkaerőt toborozni. (Így a rabszolgatörvény honi munkavállalókra szabott paragrafusai is érthetőbbé válnak.) Van még egy különbség: lazább és gyorsabb az ügyintézés, nem kell HR-tesztekkel és bürokratikus ügymenettel küszködni. Elég egy telefon az ügynökségnek, másnap ott a mikrobusz, ami házhoz, vagyis munkásszállóhoz visz.

Nem akartam, hogy leukránozzanak

A rendszer ügynökségekre ahogyan itt mondják, agentúrákra épül, több száz lehet belőlük csak Kárpátalján. Az „agentúrás” munka lényege, hogy a melósok leszerződnek egy helyre minimum három hónapra, kiviszik és elszállásolják őket. Általános kikötés, ha valaki önállóan szeretne munkaviszonyt létesíteni, két évig nem teheti meg olyan helyen, ahová előtte már kiközvetítették. Alanyi jogon, magyar állampolgárság ide vagy oda, egyébként sem könnyű állást találni - a cseh bürokrácia sem könnyíti meg a dolgot, a munkaadók pedig a helybélieket preferálják. Ráadásul le kell mondani hozzá a túlórázásról, itt szigorúan nyolcórás a munkarend.
„Nézd csak, itt lakunk”, mondja egy vidám és cserfes, tűzrőlpattant hölgy a Prága környéki – „isten háta mögötti kisváros, a bolt is három kilométer” –, egyszerűen berendezett tetőtéri lakásban. „Hatan vagyunk, négy lány, két fiú, szorongunk kicsit, de azért ez nem munkásszálló. A fürdő normális, de a mikrónak már nem jutott hely”. Pedig jó lenne, a reggel fél hattól este hatig tartó munkaidő után a legfontosabb teendő a vacsora melegítése. Mindannyian a Beregszászi vagy a Nagyszőlősi járásba való magyarok, egy LED-lámpa gyárban dolgoznak. Két szalag van, az egyik ukrán, a másik magyar, de mindkettő kárpátaljai. Vannak még anyaországi romák is a soron, „nekik jól jön, hogy tolmácsolni tudok”. Magyar állampolgár is persze, de elsősorban büszkeségből vette fel, „hogy senki ne merjen többet ukránnak vagy ruszkinak hívni Tarpán”. Tizenöt éve neveli egyedül két fiát, jórészt magyarországi idénymunkákból és vagyonőrségből éltek, öt éve szezononként váltakozó helyeken Csehországban dolgozik. Nagyobbik gyermeke is kijár, a kisebbik, akinek már csak magyar állampolgársága van, ukrán személyije nincs is, otthon tanul. Anyukáját, akinek 1200 hrivnya a nyugdíja az 5000 hrivnyás rezsi mellett, negyedévente 1000 dollárral segíti. A fő cél egy ház Magyarországon, leginkább Nyíregyházán vagy Debrecenben.
A helyi mértékkel is feltűnően jól öltözött, csinosságára és okosságára is adó lánnyal egy álmos, Prága-közeli, általa „zömöknek” nevezett városkában találkoztunk. Szeret itt élni, nyugis minden, húsz perc alatt bármit elér. Dolgozott Magyarországon, de otthon is kvalifikált munkaerő volt: egy külker céget vezetett. Nem is a pénz, hanem egy kapcsolati dráma miatt vágott bele négy éve a cseh melóba. Azért nem újra Magyarországon, mert „nem akartam, hogy még egyszer leukránozzanak”, akkor már inkább a belga csokik csomagolása. A gyárban ugyanis ez a feladat, szezonban akár 250 dolgozóval. Mindenki kárpátaljai és mindenki „kettőssel” (állampolgárság – a szerk.) jön, „még a szlatinai, sőt a moldáviai román is”. Anyukája is elkísérte, „nem akart elengedni egyedül”, így ketten laknak egy főtéri lakásban. Nagy eredmény ez, ahogy az is, hogy az üzemből egyedüliként fix, határozatlan idejű munkaszerződése van. Már nem szalagon dolgozik, minőségellenőr és mindenes, a cseh főnökök megtanulták értékelni. Kellett persze hozzá a nyelvtudás, amit itt szerzett meg („jól megy, de a vicceket még nem értem”) – generációja alig beszél ukránul, mindenki magyar iskolába járt, de a nyelvérzék és az ambíció sokat segített. Nem zárja ki, hogy itt marad, ha magánéletileg úgy alakul („nem lesz könnyű, nagyon válogatós vagyok”), de a középtávú cél inkább Budapest, visszatérni egy irodába, „mert hiányzik a komputer, a magas sarkú, az ékszer, a hosszú köröm, meg a színes ruhák”.
Egy fiatalemberrel az egykori Monarchia legmenőbb fürdővárosainak egyikében találkoztunk, egy valamikori fényét csak kívülről őrző, régi szakszervezeti üdülőre hajazó szálloda kávézójában. Az autóipari kábelgyár közelsége és a kárpátaljai magyar munkások is hozzátartoznak a miliőhöz. Itt és a közeli Chleb gyáraiban szinte több a magyar fiatal, mint Beregszászon a hétvégi diszkókban. A helyi Kauflandban már a pénztárosok is kezdik érteni a magyar-cseh konyhanyelvet.
Beszélgetőtársunk három éve került ide, szerencséje volt, szalag helyett rögtön raktárosi, majd itt megszerzett képesítéssel targoncakezelői minőségben. Nem ment rosszul addig otthon sem, Magyarországra járt át brigádban építkezésekre, de egy szerelmi csalódás lökést adott a gyors váltásnak. Nem lakik rossz helyen, nem keres rosszul, és nem is akar váltani, vándorolni szezononként (az autóiparnak tavasszal, a csokiiparnak ősztől van munkaerőigénye). Nagy álma is teljesült, „mindig is Audi rajongó voltam, egy évet dolgoztam rá, de már egy V6-os, Triptonic A6-tal járok haza, fiatal vagyok, nincs családom, mikor, ha nem most”, teszi hozzá. Nem zárja ki, hogy itt marad, de egyelőre interneten ismerkedik otthoni lányokkal. Szingliként tud a legtöbbet félretenni, a 23 munkanapos hónapokban összejön a 33.000 korona is, lehet belőle hazavinni anyjának kétezer eurót negyedévente, amiből kikerítheti az 1600 hrivnyás nyugdíjat. Ha egyszer hazamegy (jövőre tervezi), újra kőművesbrigádot szervezne, kárpátalji munkára, de inkább magyarországi otthonnal. Így simán megtörténhet, hogy nem Ukrajnából fog ingázni Magyarországra, hanem fordítva.

Aki egyszer elmegy, nem jön vissza

A tömeges migráció ukrajnai következményei minimum kétirányúak. Amit megkeresnek külföldön, és marad belőle az otthoniak gázszámláinak kifizetése után, azt el is akarják elkölteni. Legfőképp építkezésre és felújításra. Tavaly a hazautalt pénzek 35 százalékkal, 16,5 milliárd dollárra nőttek, ami több, mint Ukrajna GDP-jének 10 százaléka (ennek többszöröse lehet a hazavitt készpénz). Jelentős tőkéről van szó, amit az is jelez, hogy a főútvonalak mellett sorjáznak a helyi ízlés szerinti, rikítóan színes cserepekről felismerhető építőanyag-telepek, a csomópontokba szerveződő fürdőszoba- és bútorszalonok, sőt, megjelentek a kerti medencéket kínáló cégek is.
Másrészt az építőipari boomból kifogyott a humán tényező. Szakembert alig találni, a kivitelezési árak a magyarországi szinten mozognak, az anyag viszont jóval olcsóbb. Hiány van használható munkaerőből minden fronton, a gyári munkások bére is két-háromszorosára nőt (csak az állami alkalmazottaké maradt a 4000 hrivnyás minimálbér és a 8000-es átlagfizetés közötti senkiföldjén). Láttunk vidéki hotelben karbantartói állást hirdetni 10.000 hrivnyás (százezer forintos) ajánlattal.
A munkaadók küzdenek. Mint a Beregszász melletti Hotel Helikon tulajdonosa, Biró Tibor (59). A sikeres vállalkozó, aki a válságos időkben nem volt gyáva uzsorakölcsönt felvenni a túlélésért, most nem tud nagyon válogatni, hogy feltöltse a nyáron 100 főt igénylő, 65 szobás szálloda személyzetét. A téli holtszezonban is 300 dollár fixet fizet, ingyen szállást és ellátást biztosít, családias munkakörülményeket teremt, „mert aki egyszer elmegy, az nem jön vissza”.
(A riport a Visegrádi Alap támogatásával készült)

A Rahó-Prága buszjárat

Az idegenben munkát vállalókra külön utazási vállalkozások mozdultak rá, az iránytaxi jellegű, átlag 70 dolláros mikrobuszos megoldásoktól a menetrendszerű járatokig (kb. 50 dollár). De ne lepődjünk meg, ha olyan távolsági járművek jönnek velünk szembe, amiken mondjuk a Ternopol-Verona, Lviv-Roma, vagy Vinnyica-Bratislava tábla világít. A kárpátaljai, Csehország felé mozgó tömegek leginkább a Rahó (Rahiv)-Prága tengelyen közlekednek. Naponta három járat is indul a Tisza forrásához közeli, poros kisváros buszpályaudvaráról, hogy összeszedje az összes járás összes gazdasági menekültjét. A busz hipermodern, ülésekbe applikált videórendszerrel, az út viszont 24 óra, de az ünnepi időszakokban ennél hosszabb is lehet. A déli járatra szállunk fel, hogy aztán tizenkét óra alatt, a szlovák határig legyünk összesen huszonegyen, félbusznyian. A sofőrök vagányak, ha kell, ezerrel vágnak át a román határt jelentő szögesdrótok mellett a tankakadálynyi kátyúkon. A rázkódási együttható inkább egy lovaskocsi platóját idézi, de legalább minden személygépkocsit megelőzünk a keskeny úton. Később az extra széles (a szovjet időkben úgy építették őket, hogy komplett harckocsi hadosztályok is elférjenek), de felújítatlan utakon a helyi vezetési folklór megy. Faltól falig, padkától padkáig, ahogy az út adja és épp a legjobb megoldásnak tűnik, mindegy ki jön szembe. A sofőrök folyton telefonálnak, de ennek is oka van.
Minden jelentősebb pocsolyánál megállunk, hogy kisebb-nagyobb csomagot vegyünk fel, szlovákiai és csehországi helymegjelöléssel, amiket aztán éjszaka, de már az ottani pocsolyáknál adunk le. Minden jelentősebb városban megállunk, a nehezen megszokható látvány ugyanaz. Feleségek síró kislányokkal búcsúznak apától, idősebbek hozzák autóval a fiatalokat, szikáran, de könnyes szemmel pakolnak ki a csomagtartóból, párok bontakoznak ki nehezen az ölelésből. A felszállók jól öltözöttek, a bőröndök modernek, mintha nem is egy szakadt buszállomás megállójában, hanem egy nemzetközi repülőtér skycourt-jában lennénk. A hangulat ennek megfelelő, fejben még mindenki otthon jár, telefonjába mélyed vagy órákig tartó beszélgetéseket folytat, esetleg igyekszik minél előbb elaludni. Ez nem turistabusz, ismerkedéssel, dumálással, hanem a nyírségi cigányokat Budapestre vivő hajdani „feketevonat” megfelelője. A pihenők rövidek, „Pjaty minut!”, hangzik el mindannyiszor felszólító módban, lehet tehát választani: cigi vagy mosdó - a kettő már nem fér bele. Enni, inni a felkészületlen tudósítót kivéve mindenki hazait hoz, éjszaka világítás sincs, itt nem olvasni, hanem aludni szoktak. A reggeli megérkezés is hasonló: szó és köszönés nélkül rebben szét a társaság a prágai külvárosban, és hirtelen nagyon egyedül érezzük magunkat.

A magyar állam szerepe

Kárpátalján a magyar kormány befolyása mindenre kiterjed, 2015 óta arányaiban több támogatás áramlott ide, mint bármelyik másik határon túli magyar közösséghez. Ez meg is látszik; az oktatástól a tudományos ösztöndíjakig, a politikai szervezetektől az egyházakig számítanak rá, gyakorlatilag ebből tudnak működni. Leszervezett interjúimat a papok sorra mondták vissza, egy interjúalanyom meg is jegyezte: „itt a görögkatolikus pópa a migránsok ellen prédikál, mikor már mindenki migráns lett a faluban”. A kettős állampolgárság hatékony magyarországi szavazatgyűjtési akcióvá vált, de a magyarság helyben maradását a legkevésbé sem segítette elő.