A festő és a hihetetlen

Az év egyik felét budaörsi műtermében, a másikat rovinji galériájában tölti. Ha nem fest, krimiket ír. Az ihlet a kispesti kapitányságról való, ahol sok képét őrizhetik: Győrfi András bűnügyi rajzoló is volt.

„Nem írtam alá őket”, mondja arra a felvetésemre, hogy a kortárs magyar bűnüldözés nem is tudja, micsoda érték birtokában van. Még akkor is, ha az elkövetőkről készült grafikák meg sem közelítik egy eredeti Győrfi-olajfestmény igencsak borsos árát. De bizony ki ne lenne boldog tulajdonosa egy aláírás nélküli Leonardónak, lett légyen a témája akár egy korabeli bűnöző. Persze, ahhoz tényleg elég elvakultnak kellene lenni, hogy az ember szakmányban rosszarcúakat nézegessen a nappalijában.

Egy szorgalmas lusta ember

A Győrfi-gyűjtők, -kedvelők máshoz szoktak. Meseszerű, szarkasztikus világa, eltéveszthetetlen figuralitása és sajátos technikája védjegyévé vált. Huszonnyolc év munkája van ebben a sajátosságban. Mert a festés meló, amit naponta akár öt-hat órában is csinál, mert ha csinál valamit, akkor azt nagyon csinálja. Ha nem, akkor nem. Goethe szerint lusta zseni nincs, idézi a költőt, és hozzáteszi, hogy ő márpedig lusta, viszont elég termékeny lusta. Egyszer, amikor Los Angelesben volt kiállítása, az unión kívüli bonyolult szállítási-papírozási procedúra miatt képek nélkül érkezett, s egy barátjánál három hét alatt festette meg a falra valót. A malibui kertben ez azért nem olyan elviselhetetlen, de a munka akkor is munka, meséli a budaörsi Post-Art önfenntartó kulturális és közösségi tér volt postaépületében, ahol műterme és állandó kiállítása is van.

Hároméves lehetett, amikor olimpiai ezüstérmes vízilabdakapus édesapja nyomdokán a medencét, a Holdra szállást és a képzőművészetet tűzte ki célul. A vízilabda-hálóőri ténykedéshez kamaszként elég magas volt ugyan, de máshogy képzelte el az életet, sem hogy tizenhat évesen a kaposvári létből a fővárosi pezsgésbe kerülve az OSC színeiben eddze át a monoton nyarakat. Ennél akkoriban még az űrhajózás is esélyesebbnek tűnt a művészettel kacérkodó fiatalember számára, aki hamar elérte első sikereit. Kilencévesen ötezer rajz közül nyert az indiai Shankar nemzetközi gyermekrajzversenyen, és a szintén erdélyi származású, részben somogyi gyökerű festőművész, Szász Endre is biztatta. Már húsz körül járt, amikor az édesapjával barátságot ápoló alkotó annyit mondott várdai kúriájában, látván a tehetségét: „Ez a gyerek jobban rajzol, mint én.” Talán másként alakul minden, ha hasonló lelkesítéssel Farkas Bertalan nógatta volna valami rettenetes kiképzőpörgettyű-gyakorlat után.

Rovinji bősz magyar

De bizony a véletlenek sem szertelenül jöttek-mentek Győrfi András életében. Részben ennek is köszönheti, hogy a Galaktika, a Rakéta Regényújság, az Élet és Irodalom, a Szabad Föld és a Nimród illusztrátoraként megkereste a Móra Könyvkiadó, megrajzolna-e tizenhárom illusztrációt Ingrid Edelfeldt Robin és a láthatatlanok című ifjúsági regényéhez, másnapra. Megcsinálta, és miután a 13 300 forintos gázsi éppen háromszorosa volt a KÖZTI Középület-tervezőnél kapott havi fizetésének, hamar eldőlt, hogy nem sok vizet fog zavarni az egyenes vonalak és statikai számítások világában. „Addig is csak a látványterveken szereplő fákat és embereket bízták rám”, mondja az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán végzett építész.

A szerencsés atyai közreműködés a horvátországi nyarak megismerésében is szerepet játszott. Később, amikor a fővárosi galériás létből kifelé tekintett, sokat járt az Isztriára. Rovinjba azonnal beleszeretett a középkori velencei hatás, az élénk művészeti élet, a nemzetközi pezsgés miatt. És mit ad isten, egy művészetkedvelő román szállásadónál töltötte az idejét erdélyi, románul beszélő kedvesével, amikor kiderült, a dél-afrikai művésztől megkapja a földszinti galériát hetekre. Az Oratorio-kápolnával ékesített kis téren ez fantasztikus lehetőség volt. A következő években hetekre kibérelte, később megvette a csöppnyi kiállítóteret. Ebben a még édesapja által vett balatoni nyaraló eladása segítette, így él tovább az atya szelleme az isztriai létben. Idén hetedik éve, hogy a nyarat júniustól szeptemberig ott tölti feleségével, Angival, aki művészetének nemcsak értője, de avatott értékesítője is lett. Ketten fogadják az óvárosban járó művészetbarátokat, s vendégelik őket jó szóval, pálinkával, mikor minek van keletje.

András Rovinjban, meséli, bősz magyar. Helyi barátaival, köztük Gorannal, a kosarassal gyakorta jár meccseket nézni nemzeti trikolórban. Ez csak a horvát–mexikói derbin okozott némi feszültséget, amikor a magyar és a latin-amerikai színek azonossága miatt egy ideig ellenfélnek nézték a háborús veteránok törzshelyén. A téren játszó gyerekekkel is összebarátkozott; nem volt mit tenni, rá kellett szoktatni őket a tollaslabdára a futball helyett. A Fájdalmas Szűzanya-kápolna tizenhatodik századi ornamentikája és a Győrfi-galéria kortárs berendezése is túl értékes ahhoz, hogy méltatlan találatokat kapjon. Erre például mondhatná kedvenc horvát szavát nem kedves helyzetben: nevjerovetno (jelentése: hihetetlen), ahol a kiejtésben fontos a „j”, mert egy nyegle „neverovetnóval” szerb akcentus ütközne ki a beszédben. Az pedig a horvát fülek számára nem feltétlenül kívánatos. „Félévnyi otthonom csapata megverte a másik fél évem csapatát”, írta a közösségi oldalán a minapi magyar–horvát után, ahol természetesen a hazai válogatottnak szurkolt.

Magyarnak lenni egyébként különös érzés a mediterráneumban András számára. Nem különösebben szíveli a magyar közéletet, ahogy mondja, hőbörgött az előző nyolc év otrombaságai miatt is, és elégedetlen a politikacsinálókkal ma is. Furcsán is érzi magát, amikor a vállát veregetik az Európa-hírű migránspolitika miatt. Ő erre nem büszke. A magyar írókra, a magyar képzőművészekre büszke, a magyar politikára nem. A hazáját nagyon szereti, mondja, de a hazája nem igazán hagyja magát mindenestül szeretni. Nemzeti identitása még ennél is bonyolultabb lehet, ha az andalúziai terveik jól alakulnak, e délspanyol közeg ugyanis megbabonázta őket. Isztriai, andalúz és budaörsi évszakok jöhetnek hamarosan.

Hullát, azt nem

Ha nem fest, zenét hallgat, és elkezdett krimiket írni. Jo Nesbø norvég író tiszteletére Jo nyomozó bőrébe bújik, aki elmélkedő magányos zsaruként festőnek készül. A bűnüldözés fiatalon érintette meg, amikor egyszer kirabolták a kispesti lakását. „Mindent elvittek, csak a festményeket nem”, mondja a korabeli pályakezdő művész elégedetlenségét idézve; de mennyire örült, amikor a neves budapesti szállodából lopták el egy képét, fájdalomdíjként egy hétig lakott a luxushotelben. A kispesti rendőrök aztán egyszer megkérdezték, nincs-e kedve rajzolóként tevékenykedni. Három évig csinálta, rablókat, erőszaktevőket skiccelt föl, de kikötötte, hullát nem fog rajzolni.

A megrázó történetek így is megviselték, s ha az áldozat sírt, akkor tudta, portréja tűpontos.

Győrfi András illusztrációival száznál több könyvben találkozni, öt éve egy kilencedikes irodalomkönyv több kiadásában az Egri csillagokhoz készült grafikája szerepel. Ezt talán jövőre a diákok is megtudják, ha a szerzőt feltünteti a kiadó, ez ugyanis nem történt meg. A hazai művészlét kevésbé lírai történeteit nem igazán tudja megszokni, de arra büszke, hogy a Gárdonyi Géza-remek számos illusztrátora közül az ő munkáját választották a Nagy Könyv borítójára. Ha nem is úgy, ahogy a tisztesség „nagy könyvében” írva vagyon.