A festő és a hihetetlen

Publikálás dátuma
2019.04.01. 09:24

Fotó: Lakos Gábor
Az év egyik felét budaörsi műtermében, a másikat rovinji galériájában tölti. Ha nem fest, krimiket ír. Az ihlet a kispesti kapitányságról való, ahol sok képét őrizhetik: Győrfi András bűnügyi rajzoló is volt.
„Nem írtam alá őket”, mondja arra a felvetésemre, hogy a kortárs magyar bűnüldözés nem is tudja, micsoda érték birtokában van. Még akkor is, ha az elkövetőkről készült grafikák meg sem közelítik egy eredeti Győrfi-olajfestmény igencsak borsos árát. De bizony ki ne lenne boldog tulajdonosa egy aláírás nélküli Leonardónak, lett légyen a témája akár egy korabeli bűnöző. Persze, ahhoz tényleg elég elvakultnak kellene lenni, hogy az ember szakmányban rosszarcúakat nézegessen a nappalijában. 

Egy szorgalmas lusta ember

A Győrfi-gyűjtők, -kedvelők máshoz szoktak. Meseszerű, szarkasztikus világa, eltéveszthetetlen figuralitása és sajátos technikája védjegyévé vált. Huszonnyolc év munkája van ebben a sajátosságban. Mert a festés meló, amit naponta akár öt-hat órában is csinál, mert ha csinál valamit, akkor azt nagyon csinálja. Ha nem, akkor nem. Goethe szerint lusta zseni nincs, idézi a költőt, és hozzáteszi, hogy ő márpedig lusta, viszont elég termékeny lusta. Egyszer, amikor Los Angelesben volt kiállítása, az unión kívüli bonyolult szállítási-papírozási procedúra miatt képek nélkül érkezett, s egy barátjánál három hét alatt festette meg a falra valót. A malibui kertben ez azért nem olyan elviselhetetlen, de a munka akkor is munka, meséli a budaörsi Post-Art önfenntartó kulturális és közösségi tér volt postaépületében, ahol műterme és állandó kiállítása is van. Hároméves lehetett, amikor olim­piai ezüstérmes vízilabdakapus édes­apja nyomdokán a medencét, a Holdra szállást és a képzőművészetet tűzte ki célul. A vízilabda-hálóőri ténykedéshez kamaszként elég magas volt ugyan, de máshogy képzelte el az életet, sem hogy tizenhat évesen a kaposvári létből a fővárosi pezsgésbe kerülve az OSC színeiben eddze át a monoton nyarakat. Ennél akkoriban még az űrhajózás is esélyesebbnek tűnt a művészettel kacérkodó fiatalember számára, aki hamar elérte első sikereit. Kilencévesen ötezer rajz közül nyert az indiai Shankar nemzetközi gyermekrajzversenyen, és a szintén erdélyi származású, részben somogyi gyökerű festőművész, Szász Endre is biztatta. Már húsz körül járt, amikor az édesapjával barátságot ápoló alkotó annyit mondott várdai kúriájában, látván a tehetségét: „Ez a gyerek jobban rajzol, mint én.” Talán másként alakul minden, ha hasonló lelkesítéssel Farkas Bertalan nógatta volna valami rettenetes kiképzőpörgettyű-gyakorlat után. 

Rovinji bősz magyar

De bizony a véletlenek sem szertelenül jöttek-mentek Győrfi András életében. Részben ennek is köszönheti, hogy a Galaktika, a Rakéta Regényújság, az Élet és Irodalom, a Szabad Föld és a Nimród illusztrátoraként megkereste a Móra Könyvkiadó, megrajzolna-e tizenhárom illusztrációt Ingrid Edelfeldt Robin és a láthatatlanok című ifjúsági regényéhez, másnapra. Megcsinálta, és miután a 13 300 forintos gázsi éppen háromszorosa volt a KÖZTI Középület-tervezőnél kapott havi fizetésének, hamar eldőlt, hogy nem sok vizet fog zavarni az egyenes vonalak és statikai számítások világában. „Addig is csak a látványterveken szereplő fákat és embereket bízták rám”, mondja az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán végzett építész. A szerencsés atyai közreműködés a horvátországi nyarak megismerésében is szerepet játszott. Később, amikor a fővárosi galériás létből kifelé tekintett, sokat járt az Isztriára. Rovinjba azonnal beleszeretett a középkori velencei hatás, az élénk művészeti élet, a nemzetközi pezsgés miatt. És mit ad isten, egy művészetkedvelő román szállásadónál töltötte az idejét erdélyi, románul beszélő kedvesével, amikor kiderült, a dél-afrikai művésztől megkapja a földszinti galériát hetekre. Az Oratorio-kápolnával ékesített kis téren ez fantasztikus lehetőség volt. A következő években hetekre kibérelte, később megvette a csöppnyi kiállítóteret. Ebben a még édesapja által vett balatoni nyaraló eladása segítette, így él tovább az atya szelleme az isztriai létben. Idén hetedik éve, hogy a nyarat júniustól szeptemberig ott tölti feleségével, Angival, aki művészetének nemcsak értője, de avatott értékesítője is lett. Ketten fogadják az óvárosban járó művészetbarátokat, s vendégelik őket jó szóval, pálinkával, mikor minek van keletje. András Rovinjban, meséli, bősz magyar. Helyi barátaival, köztük Gorannal, a kosarassal gyakorta jár meccseket nézni nemzeti trikolórban. Ez csak a horvát–mexikói derbin okozott némi feszültséget, amikor a magyar és a latin-amerikai színek azonossága miatt egy ideig ellenfélnek nézték a háborús veteránok törzshelyén. A téren játszó gyerekekkel is összebarátkozott; nem volt mit tenni, rá kellett szoktatni őket a tollaslabdára a futball helyett. A Fájdalmas Szűz­anya-kápolna tizenhatodik századi ornamentikája és a Győrfi-galéria kortárs berendezése is túl értékes ahhoz, hogy méltatlan találatokat kapjon. Erre például mondhatná kedvenc horvát szavát nem kedves helyzetben: nevjerovetno (jelentése: hihetetlen), ahol a kiejtésben fontos a „j”, mert egy nyegle „neverovetnóval” szerb akcentus ütközne ki a beszédben. Az pedig a horvát fülek számára nem feltétlenül kívánatos. „Félévnyi otthonom csapata megverte a másik fél évem csapatát”, írta a közösségi oldalán a minapi magyar–horvát után, ahol természetesen a hazai válogatottnak szurkolt. Magyarnak lenni egyébként különös érzés a mediterráneumban András számára. Nem különösebben szíveli a magyar közéletet, ahogy mondja, hőbörgött az előző nyolc év otrombaságai miatt is, és elégedetlen a politikacsinálókkal ma is. Furcsán is érzi magát, amikor a vállát veregetik az Európa-hírű migránspolitika miatt. Ő erre nem büszke. A magyar írókra, a magyar képzőművészekre büszke, a magyar politikára nem. A hazáját nagyon szereti, mondja, de a hazája nem igazán hagyja magát mindenestül szeretni. Nemzeti identitása még ennél is bonyolultabb lehet, ha az andalúziai terveik jól alakulnak, e délspanyol közeg ugyanis megbabonázta őket. Isztriai, andalúz és budaörsi évszakok jöhetnek hamarosan. 

Hullát, azt nem

Ha nem fest, zenét hallgat, és elkezdett krimiket írni. Jo Nesbø norvég író tiszteletére Jo nyomozó bőrébe bújik, aki elmélkedő magányos zsaruként festőnek készül. A bűnüldözés fiatalon érintette meg, amikor egyszer kirabolták a kispesti lakását. „Mindent elvittek, csak a festményeket nem”, mondja a korabeli pályakezdő művész elégedetlenségét idézve; de mennyire örült, amikor a neves budapesti szállodából lopták el egy képét, fájdalomdíjként egy hétig lakott a luxushotelben. A kispesti rendőrök aztán egyszer megkérdezték, nincs-e kedve rajzolóként tevékenykedni. Három évig csinálta, rablókat, erőszaktevőket skiccelt föl, de kikötötte, hullát nem fog rajzolni. A megrázó történetek így is megviselték, s ha az áldozat sírt, akkor tudta, portréja tűpontos. Győrfi András illusztrációival száznál több könyvben találkozni, öt éve egy kilencedikes irodalomkönyv több kiadásában az Egri csillagokhoz készült grafikája szerepel. Ezt talán jövőre a diákok is megtudják, ha a szerzőt feltünteti a kiadó, ez ugyanis nem történt meg. A hazai művészlét kevésbé lírai történeteit nem igazán tudja megszokni, de arra büszke, hogy a Gárdonyi Géza-remek számos illusztrátora közül az ő munkáját választották a Nagy Könyv borítójára. Ha nem is úgy, ahogy a tisztesség „nagy könyvében” írva vagyon.
Szerző

Heti abszurd: Hamostvasárnap

A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint, ha most vasárnap lennének a választások, akkor sokan meg­lepődnének, mert úgy tudják, hogy nem most, hanem ősszel kell majd főpolgármestert választani Buda­pesten. Ehhez képest a megkérdezettek 74 százaléka hallott már a Sétáló Budapest nevű programról – azok között, akik válaszoltak is a kérdésre, ez az arány 14 százalék. A verekedésbe már keveredett biztonsági őrök mintegy negyede szerint a fővárosban jó irányba mennek a dolgok, ez az arány a négynél több gyermeket nevelő kiskorú államtitkárok körében 34 százalék, ami szemben az előző hónapban mért 52 százalékkal, a hibahatáron túlmutató visszaesést jelez. A budapestiek hetven százaléka nem szeretné, ha a lakóhelye közelében száz méternél magasabb szökőkút létesülne, mintegy 80 százalékuk pedig kifejezetten ellenezné, hogy Soros György zsiráfokat fessen a gyalogos-átkelőhelyek közelében található házak falaira. A válaszolók csaknem kétharmada szerint nem mélyíteni, hanem betemetni kellene a zenekari árkokat, miközben közel egyötödük kifejezetten veszélyesnek tartja, ha valaki este sötétedés után csukott szemmel közlekedik. (Ez az arány a lapkiadó vállalattal, valamint határon túli futballcsapattal rendelkező gázszerelők körében végzett felmérés szerint tavaly ilyenkor még 43 százalék volt!) A kutatók a fenti mérésekből megpróbáltak következtetéseket levonni, ám ez csak az esetek egyharmadában sikerült. A fennmaradó kétharmadnyi esetben arra jutottak, hogy Budapesten az emberek nagy része azt szereti, ha gyakran jár a villamos és tiszta, és csak elenyésző azoknak a száma (0,3 százalék), akik szerint az lenne a jó, ha a 3-as metró a jövőben is rendszeresen meghibásodna. A laposföld-hívők negyede szerint jobb volna, ha semmi sem lenne rossz. A felmérés, bár nem volt teljes körű, jól reprezentálta a magyar lakosságot, így például megállapítható, hogy a mobiltelefonnal rendelkező, 12 évnél fiatalabb, tanyán élő, kétdiplomás örömlányok mintegy 60 százaléka azt válaszolta, hogy jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. (Ez utóbbi azért is elgondolkodtató, mert ugyanez az arány Norvégiában mindössze 28 százalék, miközben Burundiban és Ugandában megközelíti a 97 százalékot.) Ami a kutatás módszertanát illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a válaszadók mintegy 37 százaléka, vagyis, az összes megkérdezett hozzávetőlegesen 1 százaléka elküldte a kérdezőbiztosokat a jó anyjukba, másfél százalékuk meg is kergette őket. Örömteli viszont, hogy csupán a lakosság nulla egész négy tized százaléka érte utol a kérdezőket, ily módon testi fenyítésig fajuló kontaktra csupán elenyésző mértékben került sor.
Szerző
Föld S. Péter

Trump trambulinról - az elnök, aki nem Putyin ügynöke, csupán hasznos idiótája

Publikálás dátuma
2019.03.31. 13:18

Fotó: NICHOLAS KAMM /
Szegény hülye Nixon! Zárt ajtók mögött fenekedett kulcsembereivel, hogyan siklathatná ki a Watergate-nyomozást, s le is bukott a végén, amikor ki kellett adnia a szavait rögzítő hangszalagokat. Két évbe telt, mire előkerült a füstölgő pisztoly. Lélegzetét visszafojtva várta a múlt hétvégén Amerika, hogy a (szintén majd’ kétéves vizsgálódás nyomán) Robert Mueller különleges ügyész bemutassa Trump orosz kapcsolatainak füstölgő pisztolyát, s rábizonyítsa az elnökre az igazságszolgáltatás akadályozását. Miközben ő egész idő alatt a szemünk láttára lóbálta a kezében.
Egy mondás szerint mindenki belepisil az uszoda vizébe, de tilos a trambulinról. Korunk demagógjai (tőlük már Platón is féltette a demokráciát) viszont pontosan ezt teszik: a nyílt színen a legnagyobb nyugalommal a közélet trambulinjáról vizelnek sérthetetlennek hitt írott és íratlan szabályokra.

Egy vizsgálat buktatói

A főnökét – Mueller jelentését a maga módján értelmezve – felmentő igazságügy-miniszter egyik utalása szerint az elnök vizsgálatgátló tetteinek jó része nyilvános volt, a sajtó beszámolt róla. Ha tehát Trump elébb az orosz szálakat letagadó nemzetbiztonsági tanácsadója kímélését kérte az akkori FBI-igazgatótól és „lojalitási esküt”, s kirúgta ennek megtagadásakor, el is dicsekedve vele moszkvai vendégeinek, akkor ezek szerint minden rendben, hiszen nem a víz alatt tette, hanem trambulinon… Ha az oroszok ismétlődő megkereséseit a Trump-kampány nem jelentette az elhárításnak, amire a törvény kötelezné; ha pódiumról szólítja fel Moszkva hackereit Hillary e-mailjeinek kiszivárogtatására és csapata azokról előbb tud; ha a fia kér tőlük a vetélytársra terhelő anyagot, akkor nem ezek számítanak, hanem csakis a – vajmi nehezen bizonyítható – tudatos együttműködési szándék kinyilvánítása. S ha a nyomozás akadályozásánál a miniszter nem látja bizonyítva a rosszhiszeműséget (ugyan mi egyéb lehetne?!), akkor Barr Mueller helyett dönt. Ámde Trumpot nem hallgatták ki szándékairól, ellentétben a nagyesküdtszék előtt vallatott Bill Clintonnal ő nem élőben, hanem csak írásban, vagyis ügyvédi segítséggel tett tanúvallomást (a jogászok tudták, hogy öt perc alatt belekeveredne hazugságokba). Az pedig külön gond Barr ítélkezésével, hogy őt alighanem pont azért szemelte ki e posztra Trump, mert tavaly tanulmányban hirdette: egy elnök eleve nem gátolhatja az igazságszolgáltatást, lévén annak ő a feje. E sajátos jogfelfogást hamar ízekre szedték, ám most miniszterként érvényesítette. S szeme sem rebbent, amikor – a közéletnek adott első és meghatározó – tájékoztató levelében maga említi, hogy Mueller nyitva hagyta a kérdést, nem emelt vádat, de nem is mentette fel Trumpot. Ezt bizony nyilván el kell magyaráznia a demokrata vezetésű képviselőházi testületeknek, amelyek elébb a teljes ügyészi jelentést akarják tanulmányozni. Mit sem törődve Trambulin Trump szokásos fenyegetőzésével, amibe rögvest belekezdett, persze „teljes felmentését” harsogva.

Nem bűnös, nem ártatlan

Vagyis a vizsgálat lezárult, felejtsük el?! Ez már csak azért is nehéz lenne, mert Trump sietett ellentámadásba lendülni. Már nem csupán „boszorkányüldözésnek” nevezi a vizsgálatot, hanem „összeesküvők” és hazaárulók bűnének. Magát Muellert viszont már nem támadja, noha eddig ki akarta rúgatni (nyilván nem szeretné, ha az ügyész kinyitná a száját). Politikailag persze az ügy háttérbe szorul, mivel a demokraták nem kaptak fegyvert az alkotmányos eljárás elindítására, bár ezt tekinthetik jó ürügynek is, hiszen a szenátusi republikánus többséggel amúgy sem volt esély az elnök elmozdítására. Viszont Trump alighanem korán örül és fenyegetőzése azt próbálja lehetetlenné tenni, ami ezután vár reá. Hiszen több büntetőügyben továbbra is folyik ellene eljárás a New York-i állami ügyészségeken. Nőügyeiről (kampánysértő hallgatási pénzek és zaklatások miatt) éppúgy, mint cégének kusza módszereiről és (történetesen orosz) kapcsolatairól. S utóbbiban főkönyvelője kötött vádalkut, ami nem sok jót ígér. S ekként érthetőbbé válik, miért ágált Trump hosszan és hevesen ­Mueller kutakodása ellen, ha egyszer nem volt titkolni való koordinációja az oroszokkal: a vizsgálat óhatatlanul felderített jó néhányat a milliárdos zűrös dolgaiból. Ellentétben valamennyi modern elődjével, az elnök konokul megtagadta adóbevallásai bemutatását, hiszen azokból kiderülhetnek korrupt vagy akár kompromittált üzleti ügyei. Például kedvenc terve a moszkvai felhőkarcoló építésére, amire (vádalkut kötött ügyvédje szerint) még a választási kampányban is törekedett. Amivel kétségtelenül „kiadta magát” Putyinnak. Persze az ügyvédtől azt is tudjuk, amire már több bennfen­tes könyv is utalt, hogy nem számított győzelemre, csupán a Trump-márka páratlan terjesztésének tekintette a választási kampányt, s döbbenten fogadta az eredményt. Barr szerint Trump nem működött együtt az oroszokkal, „tudatosan” bizonyosan nem. És tudatlanul? Akkor immár papírja van arról, hogy nem Putyin ügynöke, csupán hasznos idiótája. Maga Barr is utal az elnöki kampányba való számtalan „kéretlen” orosz besegítésre, ami ha nem bűnvádi, de alighanem elhárítási fogas kérdés (Mueller meg is vádolt két tucat oroszt, akiknek persze bottal üthetik a nyomát). S ne feledjük: ha nem is Trump ellen, vádat „csak” kampányfőnöke, annak helyettese, személyes ügyvédje, első nemzetbiztonsági tanácsadója, külpolitikai tanácsadója és (a WikiLeaksszel kapcsolatot tartó) régi bizalmasa ellen emeltek. Hány politikus úszná meg ezt egy nyugati demokráciában? Vádat csak a minden kétséget kizáró elítélés esélyével érdemes emelni. De az elegendő bizonyíték hiánya még nem zárja ki a kétségeket.

Államérdek és elkenés

Sokat elárul ez arról, mivé lett mára Amerika. Nixon lemondása után a demokraták ujjongtak és a republikánusok – elnöküket védve az utolsó pillanatig – mosakodtak (ha a vérmesebbje titokban revansot tervezett is, amire majd Clinton ellen keríthettek sort). De még voltak közös normák, ama írott és íratlan szabályok. Ha nem kell kiadnia a magnószalagokat és azokon Nixon nem vall önmagára terhelően (aminek tudatában mondott le), akkor politikailag ugyan „béna kacsa” lesz, de kihúzhatta volna ciklusa végéig. Ám amikor tábora tapsol a trambulinon fenekedő elnökének, akit a saját kinevezettje rohant felmenteni, s nyíltan lehet bosszút lihegni a Mueller-jelentés megismerése előtt, akkor már nincs közös nevező. Sőt! Furcsa kapcsolatai ellenére az elnök nem „béna kacsa”, hanem ő próbál offenzívába lendülni. Tovább hergelve kitartó és a politikát, benne a republikánus pártot túszként tartó hithű táborát. De muszáj is ezt tennie, hiszen a január óta a képviselőházi bizottságokat vezető demokraták nem tántorodtak el a további vizsgálatoktól, s akár még muníciót lelhetnek a miniszter által elfogultan értelmezett Mueller-jelentésben. Szórakoztató és jellemző trumpista ellentmondás, hogy miközben az elnök „nem bánja” a jelentés közzétételét, csak rábízza (halogató) miniszterére, ügybuzgó hívei tiltakoznak ez ellen, egyikük sietve elégetné… De miért is, ha tényleg felmenti Trumpot?! Ráadásul ez a 22-es csapdája. Sok jogász vallja, s nyilván maga Mueller is, hogy egy elnök ellen nem is lehet vádat emelni, csak a törvényhozás alkotmányos eljárásával. Viszont az is minisztériumi alapelv, hogy ha nem emel az ügyész vádat, akkor az egyén érdekében a részleteket titokban kell tartani. Barr tehát meg is tagadhatná a közzétételt, hiába követelik a demokraták. A Watergate-ügyben minden fekete-fehéren kiderült, de a többi „-gate” jószerivel maradt politikai megítélés tárgyának. Reaganről például el kellett hinni, hogy tényleg nem tudott az Irán-kontra botrány során törvényt sértő emberei tettéről… A trumpisták most szokásos konteóikkal a „mély állam” aknamunkájának tartják a vizsgálatot és az elnök elleni puccskísérletnek. De lehet ez fordítva is: igazi államérdek elkenni, hogy a Kreml jelöltje „együttműködően” került a Fehér Házba. Ha tehát mégis lenne alkotmányos eljárás Trump ellen, az csakis egyéb vétkei kapcsán legyen. Csak még az a kérdés maradt nyitva, hogy miért is kedveli Amerika elnöke olyannyira orosz kollégáját, és tesz folyton a kedvére, támadva éppen Putyin célpontjait, kezdve a ­NATO-val, folytatva az EU-val? Most új csatamezőre kell vonulni. A demokraták nekiveselkedett bizottsági elnökei Barr-ral óhajtanak csatázni és jelentésszöveget értelmezni, idézéseket küldeni a Fehér Háznak. A párt vezetői, élükön a tapasztalt (most 79 éves) házelnök asszonnyal, viszont látják, hogy az emberek többsége belefáradt a kétéves hadakozásba, s már a tavaly őszi demokrata sikereket sem Trump elítélésének reménye hozta, hanem az amerikaiak valódi gondjai. És hát látva a társadalom végzetes kettészakadását, a trumpista tábor tényeket tagadó túsztartó beállítottságát, bölcsebb is lenne a jelentős többség által alkalmatlannak tartott elnököt szavazatokkal eltávolítani.
Szerző
Témák
Trump USA