Az Akadémia három nagy baja

Az akadémiai vitában programozva volt a csalódottak megszólalása. Amennyire látom, az akadémiai elitben is lehetnek egy kompromisszumkísérletnek különböző értelmezései, és természetesen sokan elégedetlenek. De ezek a csoportok még nem érzik úgy, hogy minden elveszett, egyelőre kifizetődőbbnek vélik a fegyelmezett felzárkózást a “főparancsnok”, vagyis az Akadémia elnöke mögé.

Egyébként, gondolom, az akadémiai vezetésnek is szüksége volt e pontnál valamilyen megegyezésre, mert nem kizárt, hogy a további konfrontáció a bomlást erősítené. De ebben a közegben csak akkor borulna a bili, ha már minden elveszett volna. Épp az egybezárási reflexek pillanatnyi megmaradásából látom, hogy az akadémiai elit, teljes joggal, még nem adta fel. Nincs látható lázadás a főtisztek között.

Az ellenzéki sajtóban közben persze megszólalnak különböző csoportok a hierarchia alsóbb grádicsairól - szakszervezetszerűségek, radikális szerveződések -, vagy a helyzetet egyszerűen különbözőképpen értelmező közlegények. A dolog érthető, és az akadémiai elit nem is akarja elhallgattatni őket, hiszen az elégedetlenséget kifelé jól jelzik, viszont a tábornoki kart (még?) nem támadják. Érdekesebb volt az ellenzéki sajtó fanyalgása. Taktikai kérdésekről nyilvánvalóan létezhetnek különböző felfogások, különösen laikusok között. Ez inkább azt jelzi, hogy az akadémiai hálózat megmentése az ellenzéki politizálás számára nem feltétlenül öncél. Aki itt politikai szempontból “idő előtt” megpróbál kiegyezni, az a szemükben kapitulál, ergo nem elég jó ellenzéki harcos.

Ugyanakkor, sajnos, csak a teljesen ostobák nem látják, hogy az akadémiai hálózat nagy bajban és háromféleképpen is veszélyeztetve van. Először az értelmiségi, sőt a kutatói közvélemény az, amelyik még mindig nem érti, elvi szinten miről van szó. Megtámadták, és nem tudja, hogyan viselkedjen. Hiszen eddig tette, amit tudott, és közben azt hitte, hogy az 1990-es években kötött Kosáry-Antall paktum a kutatói mozgásterekről Magyarországon örökre szól. Hogy a kutatói függetlenség abból következő meghatározásait még Mózes hozta le a Szinajról a Tízparancsolattal együtt. Ma már tudja, hogy tévedett, de november-decemberben még ilyesmit egyetlen kollégám sem mert magának megfogalmazni.

Másodszor: nem derült ki, mik a konkrét vádak a kutatókkal szemben, mivel kárhoztatják őket, és mit várnának tőlük. Ez nem derült ki egy fél év alatt sem, nem esett szó újabb eredménymutatókról, konkrét elvárásokról, a változtatás lehetséges útjairól, illetve arról, mi az, amire ezzel az állománnyal már nem lehetne vállalkozni. Végül is a magyar mezőnyben nincs nagyon sok Forma-1 versenyző, a magyar tudománytól senki sem vár hirtelen és tömeges áttöréseket sem Brüsszelben, sem Pesten.

Egyébként két éve a nemzeti innovációs eredményeink inkább stagnálnak. De épeszű ember tudja, hogy az eredmények valós időtávjai itt mások, és az állami támogatáshoz az ipar nem teszi hozzá - mint Nyugat-Európában - még majdnem a dupláját. Így azután ott vagyunk, ahol: az európai innovációs rangsor középső-alsó részében. Szétválasztunk, összevonunk, de a következő néhány évben ezekben a sportágakban hirtelen egy más osztályba ugrani nem fogunk. Miután senki sem elmebajos, teljesen mást hogyan ígérhetne?

Harmadszor, elöntött bennünket a sok szamárság az “alap” és az "alkalmazott" kutatásról. Én harminc éve kutatom a tudománypolitikát, és bízvást állíthatom, hogy bár számtalan rangsor létezik, azokat nyilvánvalóan a kutatás világát meghatározó játékosok, vagyis a kutatók és a kutatáspolitikusok manipulálják. Az egyének, csoportok, intézmények teszik, amit legjobb tehetségük szerint tehetnek. S közben úgy nevezik magukat, ahogy azt pillanatnyi érdekeik, vagy inkább az uralkodó politikai divatok, pénzosztási mechanizmusok megkövetelik tőlük. Ha a világtudományról vagy a szellemi szabadságról beszélnek a hatalom közelében, akkor ők alapkutatók: a tudást valamilyen abszolút fogalom szerinti termékként állítják elő, értékesítik. Ha ellenkezőleg, a hazát, a gazdaságot, az iskolát kell a kutatásra szánt összegeknek szolgálniuk, máris alkalmazott tudományt termelnek, hogy a potenciális felhasználókat szolgálják.

Valamennyire is gyakorlott vezető kutató a légkör változásával változtatja a csomagolást, hiszen a tudástermelés logikája mindig belülről szabályozott. A tapasztalt kutatáspolitikus mindig készen áll a burkolóanyag változtatásra, mert tudja, hogy nem ez a lényeg. A baj akkor jelentkezik, ha ez a tudományos elit nem ismeri fel, hogy nyelvet és színeket kell a kutatás érdekében váltania, és ehelyett még mindig az előző zászlókhoz ragaszkodik. Vagy ha nem hiszi el, hogy a vádak egyszerűen kivédhetőek lennének néhány címkével, és nem veszi komolyan a fenyegetést, mert mindössze könnyen bemérhető személyi leszámolásokat, levágandó fejeket sejt a háttérben. Hiszen tudja, hogy a szóban forgó fejeket adott pillanatban úgyis levágják, akár “alap”, vagy akár “alkalmazott” kutatásról van közben szó.