Az Akadémia három nagy baja

Az akadémiai vitában programozva volt a csalódottak megszólalása. Amennyire látom, az akadémiai elitben is lehetnek egy kompromisszumkísérletnek különböző értelmezései, és természetesen sokan elégedetlenek. De ezek a csoportok még nem érzik úgy, hogy minden elveszett, egyelőre kifizetődőbbnek vélik a fegyelmezett felzárkózást a “főparancsnok”, vagyis az Akadémia elnöke mögé. 
Egyébként, gondolom, az akadémiai vezetésnek is szüksége volt e pontnál valamilyen megegyezésre, mert nem kizárt, hogy a további konfrontáció a bomlást erősítené. De ebben a közegben csak akkor borulna a bili, ha már minden elveszett volna. Épp az egybezárási reflexek pillanatnyi megmaradásából látom, hogy az akadémiai elit, teljes joggal, még nem adta fel. Nincs látható lázadás a főtisztek között. 
Az ellenzéki sajtóban közben persze megszólalnak különböző csoportok a hierarchia alsóbb grádicsairól - szakszervezetszerűségek, radikális szerveződések -, vagy a helyzetet egyszerűen különbözőképpen értelmező közlegények. A dolog érthető, és az akadémiai elit nem is akarja elhallgattatni őket, hiszen az elégedetlenséget kifelé jól jelzik, viszont a tábornoki kart (még?) nem támadják. Érdekesebb volt az ellenzéki sajtó fanyalgása. Taktikai kérdésekről nyilvánvalóan létezhetnek különböző felfogások, különösen laikusok között. Ez inkább azt jelzi, hogy az akadémiai hálózat megmentése az ellenzéki politizálás számára nem feltétlenül öncél. Aki itt politikai szempontból “idő előtt” megpróbál kiegyezni, az a szemükben kapitulál, ergo nem elég jó ellenzéki harcos.
Ugyanakkor, sajnos, csak a teljesen ostobák nem látják, hogy az akadémiai hálózat nagy bajban és háromféleképpen is veszélyeztetve van. Először az értelmiségi, sőt a kutatói közvélemény az, amelyik még mindig nem érti, elvi szinten miről van szó. Megtámadták, és nem tudja, hogyan viselkedjen. Hiszen eddig tette, amit tudott, és közben azt hitte, hogy az 1990-es években kötött Kosáry-Antall paktum a kutatói mozgásterekről Magyarországon örökre szól. Hogy a kutatói függetlenség abból következő meghatározásait még Mózes hozta le a Szinajról a Tízparancsolattal együtt. Ma már tudja, hogy tévedett, de november-decemberben még ilyesmit egyetlen kollégám sem mert magának megfogalmazni.
Másodszor: nem derült ki, mik a konkrét vádak a kutatókkal szemben, mivel kárhoztatják őket, és mit várnának tőlük. Ez nem derült ki egy fél év alatt sem, nem esett szó újabb eredménymutatókról, konkrét elvárásokról, a változtatás lehetséges útjairól, illetve arról, mi az, amire ezzel az állománnyal már nem lehetne vállalkozni. Végül is a magyar mezőnyben nincs nagyon sok Forma-1 versenyző, a magyar tudománytól senki sem vár hirtelen és tömeges áttöréseket sem Brüsszelben, sem Pesten. 
Egyébként két éve a nemzeti innovációs eredményeink inkább stagnálnak. De épeszű ember tudja, hogy az eredmények valós időtávjai itt mások, és az állami támogatáshoz az ipar nem teszi hozzá - mint Nyugat-Európában - még majdnem a dupláját. Így azután ott vagyunk, ahol: az európai innovációs rangsor középső-alsó részében. Szétválasztunk, összevonunk, de a következő néhány évben ezekben a sportágakban hirtelen egy más osztályba ugrani nem fogunk. Miután senki sem elmebajos, teljesen mást hogyan ígérhetne? 
Harmadszor, elöntött bennünket a sok szamárság az “alap” és az "alkalmazott" kutatásról. Én harminc éve kutatom a tudománypolitikát, és bízvást állíthatom, hogy bár számtalan rangsor létezik, azokat nyilvánvalóan a kutatás világát meghatározó játékosok, vagyis a kutatók és a kutatáspolitikusok manipulálják. Az egyének, csoportok, intézmények teszik, amit legjobb tehetségük szerint tehetnek. S közben úgy nevezik magukat, ahogy azt pillanatnyi érdekeik, vagy inkább az uralkodó politikai divatok, pénzosztási mechanizmusok megkövetelik tőlük. Ha a világtudományról vagy a szellemi szabadságról beszélnek a hatalom közelében, akkor ők alapkutatók: a tudást valamilyen abszolút fogalom szerinti termékként állítják elő, értékesítik. Ha ellenkezőleg, a hazát, a gazdaságot, az iskolát kell a kutatásra szánt összegeknek szolgálniuk, máris alkalmazott tudományt termelnek, hogy a potenciális felhasználókat szolgálják. 
Valamennyire is gyakorlott vezető kutató a légkör változásával változtatja a csomagolást, hiszen a tudástermelés logikája mindig belülről szabályozott. A tapasztalt kutatáspolitikus mindig készen áll a burkolóanyag változtatásra, mert tudja, hogy nem ez a lényeg. A baj akkor jelentkezik, ha ez a tudományos elit nem ismeri fel, hogy nyelvet és színeket kell a kutatás érdekében váltania, és ehelyett még mindig az előző zászlókhoz ragaszkodik. Vagy ha nem hiszi el, hogy a vádak egyszerűen kivédhetőek lennének néhány címkével, és nem veszi komolyan a fenyegetést, mert mindössze könnyen bemérhető személyi leszámolásokat, levágandó fejeket sejt a háttérben. Hiszen tudja, hogy a szóban forgó fejeket adott pillanatban úgyis levágják, akár “alap”, vagy akár “alkalmazott” kutatásról van közben szó.
Frissítve: 2019.03.29. 08:45

A megcsalt hitelesség

Matolcsy Györgynek életelemévé vált, hogy másképpen kell cselekednie, mint ahogy azt a körülötte lévők várnák. Csak a pontosítás kedvéért: körülötte lévők alatt most nem a Fidesz elnök kormányfőt, egykori és jelenlegi feleségét, gyermekeit és jelentős számú unokatestvéreit értjük. Ők ugyanis pénzt, sok pénzt várnak el a márciusban a második hatéves jegybankelnöki ciklusát megkezdett közgazdásztól, pozíciókkal körítve. (De ha úgy jön ki a lépés, akkor a pénz akár még anélkül is megteszi.)
Matolcsy György környezetének ezúttal az egész magyar társadalmat tekintjük, beleértve azokat a mérvadó pénzügyi szakértőket is, akik már láttak egy-két szabályszerűen működő jegybankot. Formailag az MNB is lehetne ilyen, ha vezetőjét nem kísértenék olyan téveszmék, hogy  jó gazdaságstratégia csak náluk készülhet, a Pénzügyminisztériumra pedig csupán a pénztárosi a főkönyvelői szerepkört kéne bízni. Az elmúlt hat esztendőben - Varga Mihály miniszter egyre erőtlenebb morgásai közepette - működött ez a rendszer. Arról már megoszlanak a vélemények, milyen hatékonysággal. 
Mára azonban a jegybank háza táján már senki sem beszél unortodox monetáris politikáról. Egyszer-egyszer Matolcsy György még felemlegeti a szokatlan módszereket, de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy hamarosan belátja, ennek politikai éle az idők során elkopott. Az elnök nem mondja ki, de most már azért küzd görcsösen, hogy a nemzeti bankok alapkellékének tartott hitelességet elérje.  De ez a több százmilliárdos Pallas Athéné alapítványokkal, vagy a nagyzási hóbortot megtestesítő ingatlanvásárlásokkal - hogy az egyéni ambíciókat tükröző értéktár műkincsvételeiről ne is beszéljünk - nem lesz könnyű. 
De az sem fér össze a szakmai hitelességgel, hogy az elnök unokatestvére számára gründolt bank, amely az MNB egyik zászlóshajójának tekintett hitelprogram nevét viselte, kártyavárként omlott össze, annak ellenére, hogy a jegybank privilegizált helyzetbe hozta. (A feleslegesen aggódók megnyugtatása végett: Matolcsy fia és a csődgazda unokatestvér időben kimentette vagyonát, mielőtt a teljes összeomlás bekövetkezett volna.)
A szakmai hitelesség sarokköve az lehetne, ha Matolcsy György, dacolva a kormányfő konok Brüsszel-ellenességével, legalább időnként Orbán Viktor fülébe súgná, hogy ideje lenne már a felkészülést megkezdeni az euróövezetbe történő belépésünkre. És immáron három esztendeje írjuk-mondjuk azt is, hogy a forint 0,9 százalékos alapkamata nevetségessé vált, különösen a 3 fölé kúszott infláció árnyékában. De Matolcsy Györgynek az elnöki ciklusát záró és az újabbat megnyitó tájékoztatójából  egyesek kihallani vélték, hogy kamatemelés itt már aligha lesz, s talán még annak is örülhetünk, ha 2020 elejével nem köszönt be a csökkentés időszaka.  
Matolcsy György most erős embert kap maga mellé jegybanki alelnökként a Magyar Bankszövetség első emberének személyében. Kapcsolatuk eddig meghitt volt, a bankár fedelet is nyújtott a családi otthonából kitaszított MNB-elnöknek. Ő pedig most leróhatja a háláját - a közjóra hivatkozva.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.03.28. 09:44

A tizedik

Vannak dolgok, amelyeknek egyszerűen nincs értelme. A minap például egy férfi meztelenül próbált felszállni Moszkvában egy repülőgépre, mert meg volt győződve arról, hogy így gyorsabban repülnek majd, hiszen kisebb lesz a légellenállás. Tettére nincs épeszű magyarázat, ahogy arra sem, amit a tranzitzónába kényszerített menedékkérőkkel tesz a hatalom Magyarországon.
A héten ismét a strasbourgi emberi jogi bíróságnak kellett közbeavatkoznia, mert a magyar hatóságok nem adtak enni egy afgán férfinak, aki veszélyeztetett terhes feleségével és három gyermekével együtt érkezett a határhoz. Az előző eset alig egy héttel korábban volt. Augusztus óta ez már a tizedik. Nem véletlenről van szó, itt nem erősíti a kivétel a szabályt. Ez ma a „normális” menetrend, öncélú és kegyetlen.
Aligha kell indokolni, hogy a menedékkérők éheztetése miért nem felel meg semmilyen nemzetközi normának, emberiességi szempontnak vagy a józan észnek. Nemhogy egy uniós országban, hanem háborús körülmények között sem. Miért kell éheztetni valakit, ha utána úgyis kiutasítják? Hogy inkább önként távozzon Szerbia felé? Ez a nagy terv, ami mindent felülír? A röszkei (és tompai) tranzitzóna nem valami törvényen kívüli, illegális terület, hanem olyan hely, ahová a hatóságok irányítják a bejutni akarókat, hogy rendezett legyen a menekültügyi eljárásuk. A 2015-ös migránshullám után épp a Fideszben érveltek azzal, hogy nem embercsempészek furgonjaiban kell bejutni az országba, hanem ott a két tranzitzóna, tessék ott beadni a kérelmet, ez az európai út.
A kormány tavalyelőtt 1300 menekültet engedett be, tavaly 367-et. Azoknak, akik mondjuk Afganisztánból, Irakból vagy Szíriából jönnek, ez az egyik első találkozásuk Európával. De ami egészen Röszkéig az ígéret földje, az ott könnyen a teljesen értelmetlen éhezés terepévé válhat.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.03.28. 09:46