Előfizetés

Sor(o)sjáték

Az ifjú Samuka páratlan adottságokkal született. Kéthetes korában szobatiszta volt, félévesen saslengést mutatott be a járóka korlátjába kapaszkodva, és édesanyja szerint magzat korában Mahler-dalokat dúdolt az anyaméh félhomályában (bár ez utóbbi csak anekdotikus közlésnek tekinthető).
Beszédfejlődésében sajnos némileg elmaradt. Konkrétan három éves koráig nem szólalt meg. Édesanyja egy állami cég vezetőjeként dolgozott, és korán vissza kellett térnie a munka világába, a család amúgy is Teslára gyűjtött. A pár egy közeli magán-bölcsődébe íratta a gyereket, így csak a dajka és pár pelenkás briganti lett tanúja Samuka első megszólalásának. Pedig a verbális antré egyénire sikerült: a csoport egy nap valami kétes eredetű rákmaradványt kapott ebédre, amit nehezményezve Samuka lesöpörte a tálkát az asztalról, majd szenvedélyesen felkiáltott: „SOROS”!
Az eset persze viharos tetszést aratott.
A gyermek beszédfejlődése e ponton sajnos ismét megakadt. Pedig speciális óvodába íratták, logopédus csiszolta, kranioszakrális foglalkozásokon vett részt, és hetente kétszer kilovagolt a Svábhegyre, de minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. Mivel azonban középsőtől ő volt a legerősebb az óvodában, mégsem ruházott meg mindenkit (legalábbis nem minden nap), e tapintat végül is rokonszenvre hangolta környezetét. Ha megszidták, mert nem fogyott tányérján a püré, vagy más okból ráripakodtak, csak annyit kiáltott: "Soros!", és a kérdés gyakorlatilag megoldást nyert.
Általánosban csak tovább javult a helyzet. Édesapja az ügyészségen dolgozott, ami lökést adott népszerűségének, tanárai amúgy is emlékeztek még a Soros-félék sanyargatására. Egy olyan jellegű kérdésre pedig, hogy „mennyi ánégyzet meg bénégyzet”, tulajdonképpen megfelelő válasznak bizonyul, hogy: „Soros!”. E tétel a történelem vagy fizika tanulmányozása kapcsán sem változik lényegesen. 
Samu hasonló technikával elvégezte a kiváló budai gimnáziumot, majd - pályaválasztásában az apai mintát követve – abszolválta az európai hírű jogi egyetemet is. Csak az utolsó évben támadt némi feszültség, apja az ügyészi irányt kultiválta volna, Samuka azonban úgy érezte, túlteng benne az igazságérzet, és a bírói életpálya mellett döntött. 
Némi feltűnést keltett viszont első tárgyalása. Valami ágrólszakadt migráns került széke elé, a vád tíz éves fegyházbüntetést javasolt. Szerencsétlen afgán kétségkívül, amikor szomjúsága ellen ecetes palackot kapott egy határvadásztól, azt a vigyorgó egyenruháshoz vágta, ami vitathatatlanul hatóság elleni erőszak plusz brutális terrorcselekmény. Ennek ellenére mozgolódás támadt a teremben, amikor Samu másodfokon tizenöt évre emelte a migráns büntetési tételét. 
Az ifjú jogszolgáltató fejét eltökélten magasba szegte, és érces hangon csak annyit kiáltott: „SOROS”!

Az Akadémia három nagy baja

Az akadémiai vitában programozva volt a csalódottak megszólalása. Amennyire látom, az akadémiai elitben is lehetnek egy kompromisszumkísérletnek különböző értelmezései, és természetesen sokan elégedetlenek. De ezek a csoportok még nem érzik úgy, hogy minden elveszett, egyelőre kifizetődőbbnek vélik a fegyelmezett felzárkózást a “főparancsnok”, vagyis az Akadémia elnöke mögé. 
Egyébként, gondolom, az akadémiai vezetésnek is szüksége volt e pontnál valamilyen megegyezésre, mert nem kizárt, hogy a további konfrontáció a bomlást erősítené. De ebben a közegben csak akkor borulna a bili, ha már minden elveszett volna. Épp az egybezárási reflexek pillanatnyi megmaradásából látom, hogy az akadémiai elit, teljes joggal, még nem adta fel. Nincs látható lázadás a főtisztek között. 
Az ellenzéki sajtóban közben persze megszólalnak különböző csoportok a hierarchia alsóbb grádicsairól - szakszervezetszerűségek, radikális szerveződések -, vagy a helyzetet egyszerűen különbözőképpen értelmező közlegények. A dolog érthető, és az akadémiai elit nem is akarja elhallgattatni őket, hiszen az elégedetlenséget kifelé jól jelzik, viszont a tábornoki kart (még?) nem támadják. Érdekesebb volt az ellenzéki sajtó fanyalgása. Taktikai kérdésekről nyilvánvalóan létezhetnek különböző felfogások, különösen laikusok között. Ez inkább azt jelzi, hogy az akadémiai hálózat megmentése az ellenzéki politizálás számára nem feltétlenül öncél. Aki itt politikai szempontból “idő előtt” megpróbál kiegyezni, az a szemükben kapitulál, ergo nem elég jó ellenzéki harcos.
Ugyanakkor, sajnos, csak a teljesen ostobák nem látják, hogy az akadémiai hálózat nagy bajban és háromféleképpen is veszélyeztetve van. Először az értelmiségi, sőt a kutatói közvélemény az, amelyik még mindig nem érti, elvi szinten miről van szó. Megtámadták, és nem tudja, hogyan viselkedjen. Hiszen eddig tette, amit tudott, és közben azt hitte, hogy az 1990-es években kötött Kosáry-Antall paktum a kutatói mozgásterekről Magyarországon örökre szól. Hogy a kutatói függetlenség abból következő meghatározásait még Mózes hozta le a Szinajról a Tízparancsolattal együtt. Ma már tudja, hogy tévedett, de november-decemberben még ilyesmit egyetlen kollégám sem mert magának megfogalmazni.
Másodszor: nem derült ki, mik a konkrét vádak a kutatókkal szemben, mivel kárhoztatják őket, és mit várnának tőlük. Ez nem derült ki egy fél év alatt sem, nem esett szó újabb eredménymutatókról, konkrét elvárásokról, a változtatás lehetséges útjairól, illetve arról, mi az, amire ezzel az állománnyal már nem lehetne vállalkozni. Végül is a magyar mezőnyben nincs nagyon sok Forma-1 versenyző, a magyar tudománytól senki sem vár hirtelen és tömeges áttöréseket sem Brüsszelben, sem Pesten. 
Egyébként két éve a nemzeti innovációs eredményeink inkább stagnálnak. De épeszű ember tudja, hogy az eredmények valós időtávjai itt mások, és az állami támogatáshoz az ipar nem teszi hozzá - mint Nyugat-Európában - még majdnem a dupláját. Így azután ott vagyunk, ahol: az európai innovációs rangsor középső-alsó részében. Szétválasztunk, összevonunk, de a következő néhány évben ezekben a sportágakban hirtelen egy más osztályba ugrani nem fogunk. Miután senki sem elmebajos, teljesen mást hogyan ígérhetne? 
Harmadszor, elöntött bennünket a sok szamárság az “alap” és az "alkalmazott" kutatásról. Én harminc éve kutatom a tudománypolitikát, és bízvást állíthatom, hogy bár számtalan rangsor létezik, azokat nyilvánvalóan a kutatás világát meghatározó játékosok, vagyis a kutatók és a kutatáspolitikusok manipulálják. Az egyének, csoportok, intézmények teszik, amit legjobb tehetségük szerint tehetnek. S közben úgy nevezik magukat, ahogy azt pillanatnyi érdekeik, vagy inkább az uralkodó politikai divatok, pénzosztási mechanizmusok megkövetelik tőlük. Ha a világtudományról vagy a szellemi szabadságról beszélnek a hatalom közelében, akkor ők alapkutatók: a tudást valamilyen abszolút fogalom szerinti termékként állítják elő, értékesítik. Ha ellenkezőleg, a hazát, a gazdaságot, az iskolát kell a kutatásra szánt összegeknek szolgálniuk, máris alkalmazott tudományt termelnek, hogy a potenciális felhasználókat szolgálják. 
Valamennyire is gyakorlott vezető kutató a légkör változásával változtatja a csomagolást, hiszen a tudástermelés logikája mindig belülről szabályozott. A tapasztalt kutatáspolitikus mindig készen áll a burkolóanyag változtatásra, mert tudja, hogy nem ez a lényeg. A baj akkor jelentkezik, ha ez a tudományos elit nem ismeri fel, hogy nyelvet és színeket kell a kutatás érdekében váltania, és ehelyett még mindig az előző zászlókhoz ragaszkodik. Vagy ha nem hiszi el, hogy a vádak egyszerűen kivédhetőek lennének néhány címkével, és nem veszi komolyan a fenyegetést, mert mindössze könnyen bemérhető személyi leszámolásokat, levágandó fejeket sejt a háttérben. Hiszen tudja, hogy a szóban forgó fejeket adott pillanatban úgyis levágják, akár “alap”, vagy akár “alkalmazott” kutatásról van közben szó.

A megcsalt hitelesség

Matolcsy Györgynek életelemévé vált, hogy másképpen kell cselekednie, mint ahogy azt a körülötte lévők várnák. Csak a pontosítás kedvéért: körülötte lévők alatt most nem a Fidesz elnök kormányfőt, egykori és jelenlegi feleségét, gyermekeit és jelentős számú unokatestvéreit értjük. Ők ugyanis pénzt, sok pénzt várnak el a márciusban a második hatéves jegybankelnöki ciklusát megkezdett közgazdásztól, pozíciókkal körítve. (De ha úgy jön ki a lépés, akkor a pénz akár még anélkül is megteszi.)
Matolcsy György környezetének ezúttal az egész magyar társadalmat tekintjük, beleértve azokat a mérvadó pénzügyi szakértőket is, akik már láttak egy-két szabályszerűen működő jegybankot. Formailag az MNB is lehetne ilyen, ha vezetőjét nem kísértenék olyan téveszmék, hogy  jó gazdaságstratégia csak náluk készülhet, a Pénzügyminisztériumra pedig csupán a pénztárosi a főkönyvelői szerepkört kéne bízni. Az elmúlt hat esztendőben - Varga Mihály miniszter egyre erőtlenebb morgásai közepette - működött ez a rendszer. Arról már megoszlanak a vélemények, milyen hatékonysággal. 
Mára azonban a jegybank háza táján már senki sem beszél unortodox monetáris politikáról. Egyszer-egyszer Matolcsy György még felemlegeti a szokatlan módszereket, de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy hamarosan belátja, ennek politikai éle az idők során elkopott. Az elnök nem mondja ki, de most már azért küzd görcsösen, hogy a nemzeti bankok alapkellékének tartott hitelességet elérje.  De ez a több százmilliárdos Pallas Athéné alapítványokkal, vagy a nagyzási hóbortot megtestesítő ingatlanvásárlásokkal - hogy az egyéni ambíciókat tükröző értéktár műkincsvételeiről ne is beszéljünk - nem lesz könnyű. 
De az sem fér össze a szakmai hitelességgel, hogy az elnök unokatestvére számára gründolt bank, amely az MNB egyik zászlóshajójának tekintett hitelprogram nevét viselte, kártyavárként omlott össze, annak ellenére, hogy a jegybank privilegizált helyzetbe hozta. (A feleslegesen aggódók megnyugtatása végett: Matolcsy fia és a csődgazda unokatestvér időben kimentette vagyonát, mielőtt a teljes összeomlás bekövetkezett volna.)
A szakmai hitelesség sarokköve az lehetne, ha Matolcsy György, dacolva a kormányfő konok Brüsszel-ellenességével, legalább időnként Orbán Viktor fülébe súgná, hogy ideje lenne már a felkészülést megkezdeni az euróövezetbe történő belépésünkre. És immáron három esztendeje írjuk-mondjuk azt is, hogy a forint 0,9 százalékos alapkamata nevetségessé vált, különösen a 3 fölé kúszott infláció árnyékában. De Matolcsy Györgynek az elnöki ciklusát záró és az újabbat megnyitó tájékoztatójából  egyesek kihallani vélték, hogy kamatemelés itt már aligha lesz, s talán még annak is örülhetünk, ha 2020 elejével nem köszönt be a csökkentés időszaka.  
Matolcsy György most erős embert kap maga mellé jegybanki alelnökként a Magyar Bankszövetség első emberének személyében. Kapcsolatuk eddig meghitt volt, a bankár fedelet is nyújtott a családi otthonából kitaszított MNB-elnöknek. Ő pedig most leróhatja a háláját - a közjóra hivatkozva.