Friss Róbert: Mi folyik itt?

Publikálás dátuma
2019.03.30. 20:00

Fotó: Marabu
Új Egészre vágytok? Akkor ne unjátok a francia forradalmat, a felvilágosodást, ne fosszátok meg trónjától az Észt, ne kezdjetek hinni a mindentudó új cézárokban, inkább azon törjétek a fejeteket, hogyan tudtok nembeli gazdasági hatalmasok után politikai hatalmasok lenni.
Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában) Ha nem látnánk semmi mást, csak az alkotmányos csőd szélén lépkedő Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, már akkor is azt mondhatnánk: Ady Endre több mint százéves sorainál nincs időszerűbb, mert mintha a világ, az Egész, s amit róla gondoltunk, darabokra tört volna a XXI. század elejére. Mit sem látunk bizonytalanabbnak, sötétebbnek, mint a jövőt, amelybe a vakság érzetével ugrunk bele. Ki hitte volna, hogy a brit demokráciát alkotmányos válsággal megroppantja a Brexit? A vakon önző, hatalmi pártpolitika, az hogy a szigetország évszázadok óta legkorlátoltabb politikai elitje elhitette: a britek újraélhetik a nosztalgikus történelmi álmaikban létező birodalmi nagyságukat, ha magára hagyják a kontinens közösségét. Látjuk a történelemben talán első esetet, amikor egy demokrácia démosza szembeszáll az őt félrevezető politikai vezetőkkel, saját korábbi döntésével, miután kezdi megtapasztalni az elszigetelt nemzetállami lét valóságos hátrányait. Megtapasztalja, hogy félrevezették. Az Egyesült Államokban még csendes a tömegtársadalom tömege, amely az elnöki székbe ültette Donald Trumpot, aki azt ígérte, kizárja a világot Amerikából. Azt bábozta el, hogy ő ki meri mondani, amit más nem, a közérthető semmit: America First. Most azt lessük, vajon korlátozni tudja-e a félnótás elnököt az amerikai demokrácia intézményrendszere. A két mintaállam sorsa jelzi: talán soha ilyen világot bomlasztó ellentétek nem feszítették a liberális demokráciát. Voltak többen, akik évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: a liberális parlamentarizmus intézményrendszere nem fog tudni ellenállni annak a kornak, amelyben az emberek véleményét a tömegmédia formálja, de amelyben a tömegmédiát azok a véleményvezérek uralják, akik el tudják hitetni magukról, hogy a nép valódi képviselői, miközben saját hatalmukért beszélnek.

Az elsiratott Egész

Mielőtt azonban reménytelenül a jövő feneketlen sötétjébe ugranánk, gondoljuk végig, mi is az az Egész, ami eltörött, s aminek darabokra hullása annyira megbénít bennünket, hogy hajlamosak vagyunk letargiába esni. Mert nem ez az első eset, hogy „a történelem viharaiba vetett” ember kétségbeesve forgolódik. Hány ilyen sorsfordító évtizedet éltek már meg a nemzetté lett népek, s miért kellene azt gondolnunk, hogy a „rend”, amely a két világháború káosza után a rövid XX. század végére kialakult, s amely most megint a „káoszba” tart, nem teremt-e újabb rendet? Nem rajtunk múlik-e, milyen lesz ez a rend?
A siratott Egész nem sok ideig volt egyben. Az Egyesült Államokról a kilencvenes évek elején a világ elhitte/el akarta hinni, hogy egyeduralkodó lesz. Senkinek nem jutottak eszébe az amerikai George F. Kennan diplomata és történész 1940-ben, Berlinben leírt szavai: „Egyetlen nép sem elég nagy ahhoz, hogy az egész világ ura legyen”. A Nyugat eufóriába esett, mert nem csak a „szocialista világrendszer” gazdasági berendezkedése omlott össze, hanem az a marxi történelemfilozófia is, amely ezeket a gazdaságokat ideológiailag megalapozta, és amelynek alapja a történelem „felismert belső logikája” volt. Az, hogy a termelési módok és az osztályharcok törvényszerűen határozzák meg a mindenkori politikai felépítményt, azt a közösséget, amit az emberek maguknak szerveznek. A „fejlődés iránya” – a szocializmus/kommunizmus győzelme - meghatározott, törvényszerű.
1989-ben aztán a valóság megcáfolta, hogy létezne ez a belső logika, a történelem kerekét visszaforgatták a kelet-európai nemzetek, amikor visszaléptek a polgári liberális demokrácia politikai formájába. (Más kérdés, a kommunizmushoz közük nem volt.) Francis Fukuyama pedig meghirdette a történelem végét, a liberális demokrácia világgyőzelmét. A liberális demokrácia ezzel maga is belemerevedett a „kommunizmus” hitébe: a történelem belső logikája őt igazolta, a hegeli világszellem, lám, benne teljesítette ki önmagát. Az önfeledt lubickolásban elfeledkezett nem csak az atomhatalom-autoriter Oroszországról, a gazdaságilag emelkedő autoriter-félkommunista Kínáról, Ázsiáról, hanem saját belső mozgásairól is. Mindenekelőtt arról, hogy miközben éppen tort ül Marx kisajátítóin, nem gondol saját tömegtársadalmának emberére. A liberális demokrácia dinamikáját vesztette. Ma Fukuyama is álmélkodva cincálja a kiútnak tetsző nacionalista identitás-keresést, amely bomlasztja a liberális demokráciát. Pedig a lázas kutakodás nem jelez mást, mint hogy a népfelség nem érzi jól magát a liberális demokráciában, amely a már sajnálatosan megunt francia forradalom óta képtelen újat mondani, csak önmagát ismétli. Szabadság, egyenlőség, testvériség – szép, érvényes elvek, de nincs, aki megmondja, mi következik belőlük a politikai berendezkedés jövőjére nézve. Ezért nem elég kiátkozni a populizmust és vezéreit, meg kellene érteni a lényegét, s nem összekeverni a populizmust meglovagló autoritereket a tömegtársadalom hangjával - akkor sem, ha az önjelölt vezéreket visszhangozva mind hangosabban keresi a kiutat a múltban.

Feléledő szellem

A XX. század két világégése megmutatta, mi lesz abból, ha az ember csak mint egy politikai nemzetállam tagja tudja meghatározni önmagát. Szellemében újraéled Hitler nacionalista tömegforradalma, amelyben a Vezér a népet is államosította, alárendelve így a tömegembert a Führer által meghatározott kollektívumnak. (A forradalmárból gyorsan államférfivá lett Sztálin, a már említett ideológiai vezérlettel, ugyanezt tette Oroszországban.) Mégis igaza lehet Fukuyamának, amikor az antifasiszta narratíva lecserélését szorgalmazza. Mert nem csak a nép nevében tündöklő politikai autoriterek az érdekesek, hanem maga a tömeg is az. Az ipari társadalmak tömege, amely a marxi „jóslat” beérésének következtében immár egyetemesen érintkezik – „a világ összezsugorodott” -, s a XXI. század elejére már úgy gondolja, hogy megérett arra, hogy a hatalmat ne csak ellenőrizze a parlamentáris intézményeken keresztül, hanem egy közelebbről meg nem határozott, de vágyott közvetlen demokráciában maga kormányozzon. Az ilyen közhatalom-gyakorlásnak azonban nincs életképes példája, szükségképpen a nemzetállami keretek közé szorul és szorítják vissza a populista autoriterek.
Ugyanakkor volna mit megfontolni a XVIII. századi brit történész, Gibbon megjegyezéséből: ha a politikai hatalmat az „ormótlan sokaság” kezébe adják, akkor először visszaélnek vele, majd pedig odaadják az első és legalkalmasabb diktátorjelöltnek, hogy ő használja kénye-kedve szerint. Ha Gibbon szavai igazak, és ha lemondunk a történelem belső logikájának kereséséről, akkor is csak annyit mondhatunk: az arisztokratikus uralkodás évszázadai után a XXI. századra általánossá vált a népuralom, a népfelség elfogadása a világon. (A brit monarchiában is „csak” nemzetösszetartó jelképként maradt fenn a királyság.)

Totális gazdaság

Fukuyama azonban a liberális demokrácia mellett a - sokak szerint ábránd - szabadpiaci liberalizmus győzelméről is beszélt. Tény, hogy a gazdasági globalizáció megállíthatatlannak tűnik. Ez az ész mértékétől függően megszenvedett, vagy megélt globalizálódás önmagában is komikusan meghaladottá tehetne mindenfajta retrográd nemzetállami nacionalizmust. Amikor a politikusok és a közgazdászok világgazdasági erőkről beszélnek, általában a nemzetállamokra utalnak, és a nemzeti össztermék, a GDP alapján rangsorolnak. De az ilyen listákról lassan megfeledkezhetünk. Mind több közgazdász beszél a nagyobb városok és az agglomerációk kombinációiból álló megarégiókról. Ebben az értelemben nem Kína, hanem a sanghaji megarégió versenyez nem Ausztriával vagy Magyarországgal, hanem a Bécs-Budapest megarégióval. Furcsán párhuzamos létű a globalizált világ: a cégek nemzetállami határokon átnyúló uralma a nemzetállamok fölött, s a globális gazdaságot regionálisan működtető megarégiók. (Ma több mint kéttucatnyit tartanak nyilván: 11 Ázsiában, 10 Észak-Amerikában, 6 Európában, 1 Latin-Amerikában, 1 Afrikában, és még egy Afrika és Ázsia határán van.)
A globalitás egyensúlytalanságai és a globális kapitalizmus által teremtett mélyülő szociális egyenlőtlenség - aminek érzékelhető korrigálására a nemzetállamok már, a nemzetközi szervezetek pedig még nem képesek - azonban új életre kelti a gazdasági és politikai nacionalizmust. A hirtelen haragú baloldallal pedig feledteti, hogy az individualista kapitalizmus a Holdra segítette az emberiséget, megnövelte az átlagéletkort, a történelemben páratlan mértékben emelte az életszínvonalat, s megteremtette annak lehetőségét, hogy az emberiség globálisan, a maga totalitásában, nembeliként tekinthessen önmagára. S persze közben a kapitalizmuson nyugvó civilizáció tönkreteszi a Földet, élhetetlenné teszi az ember saját természeti közegét. A nemzetállami keretekbe szorított tömegember pedig csak lassan érti meg, hogy a globális kihívásokat a nemzetállamok nem tudják megoldani, azokra csak globális válasz lehet érvényes.  
John Stuart Mill nyomán feltehetjük a kérdést: amikor minden politikai erőfeszítés a technikai problémák megoldására, a környezetvédelmi ügyekre és a mesterkélt fogyasztói kereslet kielégítésére irányul, nem fogunk-e nosztalgiát érezni a régi vágású bátorság, képzelet és idealizmus iránt? Nem éppen ezt tesszük-e, amikor a múlt Egészében keressük a káosz teremtette jövő új Egészét? Tartsuk észben: az ember több mint esendő. A magát túl civilizáltnak képzelő ember könnyen leveti a kulturáltság szakadozott köpönyegét, és vágyni kezdi az egyszerű és nyílt barbárságot, hogy nyers erejét érvényesítse a gyengébbnek gondoltak fölött.
Képtelenül őrlődik a kapitalizmus és neki mindeddig legbujább ágyasa, a liberális demokrácia. Arra gondolunk, amire John Lukacs amerikai-magyar történész, aki 1989 augusztusában azt írta George F. Kenannnak: „Úgy látom, az intézmények és eszmék, melyek irányítása alatt a nyugati népek ma élnek, lényegileg alkalmatlanok az új problémáik megoldására.” Fogalmazhatunk erősebben is: a liberális demokráciák válságban vannak, mert a globális gazdaság kidobja ágyasát, az pedig a birodalmaktól óvakodó nemzetállami álmokkal kardozva képtelen globális intézményrendszereket megszervezni.
Az „új problémák” azzal kezdődtek, hogy a II. világháború után, tőke és közösség közötti egyezséggel létrehozott európai jóléti állam kereteit kinőtte a gazdaság és a tömegtársadalom embere. A társadalmi békét fenntartó egyezség alapja az volt, hogy a közjó szolgálatában kiegyezett a tőke és a politikai berendezkedés. Ez a társadalmi béke azonban legalább már a múlt század 60-as-70-es éveiben megbomlott. A mélységi mozgást a felszínen jelezte a ’68-as forradalmi hullám, az életforma teljes átalakulása, ami siettette, hogy a valódi szerkezeti ellentmondások élesen megfogalmazódjanak. De aztán a kelet-európai rendszerváltozások elfedtették az eufóriába esett Nyugattal saját rejtőző gondjait, hátráltatták abban, hogy a társadalmi elégedetlenség valódi okait kezelje. A demokrácia-hiátusban szenvedő Kelet-Közép-Európa hirtelen a Nyugat része lett: gazdaságilag nagy hasznot hozó, tápláló köldökzsinór-piac, politikai intézményekben pedig partner, miközben a Kelet exportálta Brüsszelbe minden történelmi hordalékát, amit a felkészületlen Nyugat nem tudott kezelni, s talán meg sem értett.
Ez a fejlettségében vegyes tömegdemokrácia – a félig egyesült Európa - feszíti szét a liberális parlamentarizmus kereteit annyira, hogy elgondolkodhatunk Arisztotelész állításán: egyetlen totális rendszer sem lehet jó. A totális népfelség sem. Akkor meg mi? A választ kereső, s a Nyugat hanyatlását hirdető keleti diktátor-önjelölteket segíti a technikai forradalom által felpörgetett kisajátított nyilvánosság, a valóság árnyjátéka, amelyet a nyilvánosságnak szánt média mutat, s az a hit, amelynek egyik ősforrása talán az első világháború utáni Oswald Spengler. A Nyugat alkonya, amely a Nyugat általános hanyatlásáról beszél. Amiből mára annyit biztosan látni: az inga visszaleng, a Nyugat elveszíti a világban a felvilágosodás óta betöltött vezető szerepét, Ázsia felemelkedésével valamiféle új egyensúly jön létre. Kapkodni nem érdemes: e felemelkedést egyelőre csupán a növekedést és kevésbé az élet minőségét figyelő rangsorok, a hagyományos nyugati koordináta-rendszer jelzi. Nincs ok rá, hogy a Kelet akár gazdasági, akár társadalmi mintaként szolgáljon, hiszen egyelőre a Nyugat technológiájából növekszik. Nincs ok rá, hogy Spenglert kövessük, aki azt állítja: a Nyugat pusztulásra van ítélve, ha csak egy új Cézár nem jelenik meg, egy nagy megváltó alak, aki majd megváltja a Nyugatot a fáradtságtól, a dekadenciától, az elfinomodástól.
Inkább kérdezzünk: új Egészre vágytok? Akkor ne unjátok a francia forradalmat, a felvilágosodást, ne fosszátok meg trónjától az Észt, ne kezdjetek hinni a mindentudó új cézárokban, inkább azon törjétek a fejeteket, hogyan tudtok nembeli gazdasági hatalmasok után politikai hatalmasok lenni. Megtalálni azt a társadalmi formát, amely felválthatja a Földet felzabáló kapitalizmust egy lakható bolygóval, az élet minőségével, a minőségi élettel. Mert, ha elfogadjuk Arisztotelésztől, hogy az ember közösségi lény, és azt sem feledjük, hogy az individuum a történelem teljesítménye, akkor nem tehetünk mást, mint bízunk ebben az individuumban, hogy ismét megtalálja a harmóniát, a közösség, az önigazgatás Egészét.
Szerző

N. Kósa Judit: Szűz Mária repülőgépe

Publikálás dátuma
2019.03.30. 16:16

Szloboda Antónia már 1899-ben kért és kapott építési engedélyt egy háromemeletes bérházra, de a Kertész utca folytatásának megnyitása hosszú évekre útját állta az építkezésnek. Az új közterület mélyen beleharapott a magánzónő telkébe, és évekig tartott, míg kialkudta a fővárossal a megegyezést.
A Kertész utca 38-40. padlásán megbúvó rejtélyes szobáról a nyolcvanas évek elején azt tartotta a házban öröklődő szóbeszéd, hogy egykoron kápolna volt. Nem is lett volna ezen semmi csodálnivaló, hiszen a Dob utcai sarokház hosszú, Kertész utcai homlokzatán, a második és a harmadik emelet között hatalmas Mária a kisdeddel-szobor uralkodik, mellette kétoldalt pedig fohász olvasható: „Magyarok Nagyasszonya, kérj áldást országodra!”
Mindezek alapján tényként közli a városvédők által 1983-ban kiadott erzsébetvárosi adattár: „egyházi alapítványból épült a ház egyházi célra”. Valóban, leginkább zárdának tűnik a tömb, amelybe az ünnepélyes külsőhöz kevéssé illő, szűk kapubejáraton át lehet belépni. És az igazi meglepetés itt éri a látogatót: a kétháznyi, roppant homlokzat mögött alig pár lépésnyi csak az aprócska udvart övező épülettest. Ha egyház, hát egyház, gondolja az ember, még ha egyetlen adattár sem közöl semmit a hajdani építtetőről vagy a házat tervező építészről. De épp itt kezd érdekessé válni a történet, amikor – köszönjük, Arcanum! – a régi újságok, címtárak és iratok soknapos dögönyözése árán kiderítjük, ki volt a megrendelő. (Szloboda Antónia.) Sőt már azt is tudjuk, ki tervezte a sarokházat. (Knötgen Gusztáv és Bach János.) Na de könyörgöm, kik voltak ezek az emberek?!
Elmesélem, jó?
Kezdjük Szloboda Antóniával. Amióta csak vezették a pesti címtárakat, azaz az 1880-as évektől, az övé volt ez a – Külső Dob utca 10., majd Dob utca 54. címen jegyzett - telek. Persze nem ilyen csálénak kell elképzelni, mint amilyen ma, hiszen akkor a Kertész utca vakon futott bele a sokkal keskenyebb Dob utcába, illetve az egykori Valero selyemgyár hűlt helyébe. Nem volt itt átjárás Pest akkori főutcája, a Király utca felé, nem volt még Nagykörút sem, és egyáltalán, csak kicsiny, klasszicista házak álltak itt nagy, huzatos, vidékies kertek közepén. Szloboda Antónia, úgy képzelem, örökölte a jó négyháznyi telket – elvégre a rokonaié, a Luczenbacher családé volt a fél Kertész utca.
Az ősatyaként tisztelt Luczenbacher állítólag a Németalföldről érkezett a keresztény hadakkal felszabadítani a töröktől Magyarországot, aztán Szobon telepedett le, leszármazottai pedig kitartó szorgalommal egyszerű halászból egész Pestet ellátó fakereskedővé, illetve gőzhajó-tulajdonossá váltak. A valódi családalapító Luczenbacher János, akinek 1812-ben született lánya volt Antónia - később az esztergomi káptalani tiszttartó neje, a korán özvegységre jutott Szloboda Jánosné. Leánya, Antónia 1836. október 2-án jött a világra, Dömösön.
Luczenbacher Antónia öccse, Pál igazán sokra vitte: az anyagi érvényesülés jutalmaként szobi előnévvel nemesi címet is kapott, tagja lett a főrendiháznak és a székesfővárosi törvényhatóságnak, illetve a Fővárosi Közmunkák Tanácsának. Leszármazottai Wekerlékkel és Csáky-Pallavicinikkel keveredtek atyafiságba. Özvegy Szloboda Jánosné még fel-feltűnt a családi krónikaként szolgáló, bőbeszédű gyászjelentéseken mint együttérző rokon, de miután 1893-ban elhunyt, leánya már nem került rá az unokatestvérek partecéduláira. A címtárak „háztulajdonos”-ként, illetve „magánzónő”-ként jegyezték – de úgy tűnik, a Dob utcai telken és házon kívül más tulajdonnal nem számolhatott. Láthatóan kikopott a fényes rokonságból.
Ő maga persze nem lakott a rozzant öreg házban – a Kerepesiből Rákóczivá váló úton élt, a Rókus kápolnánál -, azt inkább kiadta. 1896 nyarán például itt működött Joanovits János vendéglős A Zöld Békához címzett népkertje, ahol a vállalkozó „jó magyar konyha és valódi magyar borok által” igyekezett a közönség bizalmát megnyerni, miközben minden nap „Rácz József magyar zenekara működött”. Díjtalanul fogadott „egyleteket, gyűléseket, mulatságokat” is, mígnem augusztus végén a szocialisták Rády Sándor vezetésével ide vonultak tiltakozni a cár bécsi látogatása és az „orosz antisemitizmus” ellen. A rendőrség a gyűlést betiltotta, a munkások végül „nyugodtan széjjel oszlottak”.
Szloboda Antónia már 1899-ben kért és kapott építési engedélyt egy háromemeletes bérházra, de a Kertész utca folytatásának megnyitása hosszú évekre útját állta az építkezésnek. Az új közterület mélyen beleharapott a magánzónő telkébe, és évekig tartott, míg kialkudta a fővárossal a megegyezést, amelynek értelmében méltányos áron végül is négy építési telekre tett szert, azzal a kötelezettséggel, hogy három éven belül építse fel a tervbe vett, dupla homlokzatú sarokházat.
Amit parádés gyorsasággal teljesített is. 1903-ban még ott roskadozott a régi ház fele a telken, 1904 őszén pedig már arról adtak hírt a lapok, hogy „Kotlár Pál szőregi 52 éves asztalos-mester, elmésen kieszelt s ügyesen összeállított nagy repülőgép-mintát mutatott be a Dob-utca és Kertész-utca sarkán épült pompás bérpalota egyik tágas termében. (…) A szép palota jószívű tulajdonosnője: Szloboda Antónia úrhölgy, szívességből bocsátotta eme célra a megfelelő nagy termet a derék föltaláló rendelkezésére”.
Knötgen és Bach ez idő szerint a József körút 29-ben tartott fenn irodát, s habár az ő munkájuk volt Országh Sándor orgonagyára Rákospalotán, az építészpáros együttműködésük röpke évei alatt ezt leszámítva nem foglalkozott mással, mint bérházak építésével. Több házuk áll a Ferenc körúton és a József utcában, csupa komor, robusztus, eklektikus monstrum.
Viszont nincs még egy, amelyiken a Szűzanya trónolna a gyermek Jézussal. Ez ugyanis egyértelműen Szloboda Antónia kívánsága volt, és nem véletlenül: a Luczenbacherek már évszázada a fáradhatatlan jótékonykodásukról voltak nevezetesek, ő maga pedig éppen 1898-ban tett alapítványt elhunyt édesanyja emlékére, a dömösi kálvária javára. Elhelyezett 500 forintot a Pesti Hazai Első Takarékban, amelyet aztán megtöbbszörözött, míg végül 1917-ben – zömmel az ő költségén – a régi helyén megépült az új keresztút.
A háztulajdonosnő négy évvel később hunyt el. 1921 júliusában bekövetkezett haláláról egyedül a Vasárnapi Újság adott hírt, két és fél sorban. Gyászjelentés sem készült. Ingóságai szobalányára szálltak, mert négy ember tanúsította, hogy korábban, egy uzsonnán szóban így rendelkezett. A sarokházat Brüll Jenő, a mellette lévő dupla telket a Gépkocsi Garage Rt. vásárolta meg az előttünk ismeretlen örököstől – hamarosan arra is nagy épület került. Negyedszázad sem telt el aztán, és a szűzmáriással együtt ezt is csillagos háznak nyilvánították.
Szerző

Tömeghisztéria - A salemi boszorkányok Alföldi Róbert rendezésében

Publikálás dátuma
2019.03.30. 14:44
PROCTOR ÉS FELESÉGE - Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna
Fotó: MÉSZÁROS ZSOLT / WEÖRES SÁNDOR SZÍNHÁZ
Az Alföldi Róbert által rendezett A salemi boszorkányok a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában, fejbe kólintó, elementáris élmény. Eszembe jut róla az a többszöri eufória, amikor az átkosban az erősen társadalomkritikus, fénykorában lévő kaposvári teátrum Budapestre jött vendégszerepelni. Most szinte ugyanakkora volt a várakozás, és hasonlóan nagy az ünneplés, pedig az ugyancsak kiváló, remek összteljesítményre és nagyszerű egyéni teljesítményekre képes szombathelyi csapat öt alkalommal is előadta a Katona József Színház zsúfolt nézőterén Arthur Miller darabját. Alföldi pedig most nem aktualizál, egyáltalán nem plakátszínházat csinál napi be- és kiszólásokkal, hanem érzékenyen, mívesen, aprólékos gondossággal, a színészek irigylésre méltó játékkedvét táplálva, kibontja, elemzi, tovább gondolja a hidegháború idején írt, klasszikussá nemesedett darabot, amiben egy 1692-ben megesett boszorkányüldözési pert vesz alapul, miközben persze az akkori jelenről beszél. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elvakultságát, gyűlöletkeltő borzadályosságát, feljelentésre buzdító ármányát tűzi tollhegyre. Azt a légkört festi le, amiben félni kell a barátok, jó ismerősök, netán a közeli hozzátartozók előtt kimondott őszinte szótól is. Amikor egy gesztus, szempilla rezdülés is árulkodó lehet. A félelem, az általános rettegés az úr, és a hatalom rútul belerondít a magánéletbe is, totális létbizonytalanságot teremt. Alföldi tényleg nem aktualizál, csak a történelem, a kelet-európai és a hazai helyzet megy alá újból a darabnak, teszi hátborzongatóan lidércessé azt, amiről már-már azt próbáltuk hinni, hogy a nem túl dicsőséges múlté. Kálmán Eszter díszlete a viszonylag közelmúltat formázza, vidéki kultúrhodály nagytermére hajaz, ami ócska furnérlemez borítású, ridegen lepukkant, rissz-rossz konfekcióbútorokat tartalmazó, szomorúan jellegtelen tér. Egy sivár kor lenyomata. Csakúgy, mint a szintén Kálmán által tervezett ruhák zöme, bóvli piacon is csak fityingeket adnának értük. Persze a hatalom képviselői között azért akad, ingerlően jól vasalt piperkőc. A történet szerint fiatal lányok kedvükre pucérkodnak kicsit az éj leple alatt a szabadban, kilesik és boszorkánysággal vádolják meg őket, a fene mód prűd környezettben. Miután mind jobban fenyegetik őket, egyre inkább belelovalják magukat a hazugságáradatba, és az ehhez szükségesnek vélt tüneteket érzékletesen produkálják. Velőt rázó sikongatás, teátrális földön fetrengés, harsány gesztusok, eltúlzott grimaszok borzolják a fölhergelt kedélyeket. A vak is látja, ez fals színjáték. A Mertz Tibor által kiválóan játszott Parris tiszteletes, akinek unokahúga is részt vesz a vérre menő ocsmány komédiában, legyinteni próbál a boszorkányságra, eléggé egyértelművé teszi, hogy hiába az egyház embere, nem hisz az ilyesmiben. De hát aztán annak a folyamatát látjuk, hogyan lehet szörnyűséges rettegést kelteni azzal, ami nincs is. Terjed a métely házról házra, járványhoz hasonlóan jóformán kivédhetetlenül fertőz. Eléri Proctornak, egy becsületesen gazdálkodó férfinak a házát, ennek is megfelel Kálmán szemléletes díszlete, ahogy majd tárgyalóteremként is szolgál. Látjuk a Bányai Kelemen Barna által játszott tagbaszakadt, nyers arcú, józan paraszti ésszel gondolkodó férfit, akitől nyilvánvalóan távol áll minden ilyen boszorkányt kiáltó őrültség. Legyint az egészre, azt hiszi, neki ilyen baromságot könnyű távol tartania magától. Azzal azonban nem számol, hogy az a hatalom, amelyik elvadulóban van, igyekszik a józan gondolkodásúakat is a rabigája alá hajtani, nem kímél magánéletet és, ha úgy adódik, magántulajdont sem, megy előre ádázul, tör, zúz, pusztít. Bányai Kelemen Barna pedig elsőrangúan eljátszik egy olyan embert, aki jól elvolt azzal, hogy gazdálkodik a kis földjén, neveli a gyerekeit, szereti a feleségét, de azért csalja is, mert ennyi még neki simán belefér, némi lelkiismeret-furdalással párosítva. Amikor a feleségét is megvádolja a szolgálólányuk, aki titokban szerelmes a férfiba, és az asszonyt szeretné házon kívül látni, Proctor villámcsapásszerűen eszmél, bevállalja a feleségért, az igazságért, a végveszélyt jelentő Canossa-járást, majd a mártírhalált. A színész lúdbőröztetően, zsigeri fájdalommal mutatja meg, hogyan jön ki a béketűrésből, kezd átlátni a szitán, már észlelve az aljas ármányt. Meg-meg inog akkor, amikor az élete a tét, és az, hogy özvegyen marad-e az őt megcsalás, ádáz nehézségek dacára imádó felesége, és árván maradnak-e a gyerekei. Proctornak esze ágában sincs hősnek lenni, a közügyekbe beleártani magát. Ő csak simán, a maga hétköznapi módján szeretne élni. Nem hagyják, mert ezen a fertályon újra és újra otrombán belegyalogolnak a magánéletbe is. Ő pedig megmakacsolja magát, nem engedi, hogy nyilvánosan bemocskolják a nevét, a keservesen szerzett tapasztalatok után a gerincesség neki mindennél többet ér. Látjuk eltört lábbal, véresen bevert arccal ezt a kisembert naggyá nőni. A feleségét megformáló Bánfalvi Eszter szintén parádés, nézném a kettősüket naphosszat. A sokat senyvedő asszony, aki soha nem tudja felejteni a megcsalatását, pöröl is miatta, de lerí róla a szeretet, valamennyi gesztusa óvó, igazi társ, hiába veszekednek, hiába a szemrehányás, ők nyilvánvalóan összetartoznak mindhalálig, sőt még utána is. Apró részletességgel lenne ildomos méltatni a teljes lenyűgöző szereplőgárdát, de ennek gátat szab a fránya helyhiány. Hartai Petra, Proctorék szolgálólánya, a beijedt kis csajtól a gazdájáért minden bátorságát összeszedve kiálló merész nőig, és az ismét megrémülő, csecsemő pózba összegörnyedő, lemeztelenedett, riasztóan kiszolgáltatott szerencsétlen páráig, aki összeomlásával lényegében a halálba küldi azt, akinek eddig a megélhetését köszönhette, hatalmas utat jár be. Fekete Linda adja, a szintén vádaskodó Abigailt, akivel Proctor a feleségét csalta. Kálmánchelyi Zoltán Hale tiszteletese próbálja menteni a menthetőt, ami amúgy nem menthető. Szerémi Zoltán önelégült kormányzóhelyettese egy tucat embert igaztalanul a halálba küld, mire azért szemernyit ő is eltöpreng, hogy jól van-e ez így? Jordán Tamás öregembere, hiába kínozzák agyon, nem hajlandó senki árulójává válni. A már rozzantul járókeretes Rebecca, akit Kiss Mari alakít, is a karakánság megtestesülése. Az előadás hideglelősen rajzolja meg a tömeghisztéria természetrajzát. Szemléletesen mutatja be a szándékos hisztériakeltőket, és azokat, akik hajlamosak a tébolyítóan veszélyes maszlagok „bevételére.”
FOTÓK: MÉSZÁROS ZSOLT/WEÖRES SÁNDOR SZÍNHÁZ
Szerző
Frissítve: 2019.03.30. 21:05