Kóstolja meg, ne kéresse magát! – kínált az ötven körüli asszony, elém tolva a vászonkendőből kicsomagolt étvágygerjesztő rántott csirkecombokat. A vonat már egy órája robogott, na jó, inkább zötyögött velünk Budapest felé. Az ablaknál ültem, útitársam velem szemben fészkelte be magát.
Feje búbjára tornyozott hajába már itt- ott ősz szálak vegyültek, arca azonban meglepően sima volt, csak szeme sarkából indultak szarkalábak a halántéka felé. A tavaszi nap már lefelé készülődött azon az 1971-es tavaszi délutánon. Kőszegről igyekeztem hazafelé. Szerencsére nem volt tele a fülke, így az asszony maga mellé tehette az „ozsonnás” kosarat, ahogy mondta.
Azokban a régi, történelem előtti időkben az emberek könnyen szóba elegyedtek egymással. Különösen a hosszú vonatozás alatt születtek alkalmi ismeretségek. A személyvonatokon, vicinálisokon nemigen volt büfékocsi, sokan vittek magukkal útravalót, hogy jobban teljen az idő a 4-5, átszállással akár 8 órás utazás alatt. Persze a nyugat-dunántúli faluból a lányához látogatóba igyekvő asszonnyal már az indulásra várva beszélgetni kezdtünk. Pontosabban ő kezdte. Mire kigördült a szerelvény a szombathelyi pályaudvarról, már tudta rólam, hogy pesti srác vagyok, de bizonyos tanulmányi s egyéb okok miatt Kőszegre száműzettem.
Az indulás után tehát egy órácskával, már mint jó ismerőst kínálgatott. Ez nem tápos, gyári csirke fiatalember! Egy másikat is levágtam, mert a lányom imádja a rántott csirkét és Pesten ilyet nem ehet. Ez reggel még az udvaron kapirgált. Azután elővett egy kis demizsont és egy pohárka borral leöblítettük az ozsonnát.
Tudja, most van egy kis háztájink, de az apámnak valamikor 50 holdja volt. Szép nagy házunk is volt, istállóval, lovakkal, tehenekkel. Igyekvő ember volt az apám, neki volt a faluban először cséplőgépe. Azután jött a front. A németek elvitték a marhákat, a lovakat, az oroszok, a baromfit és az apámat „málenkij robotra”. Utólag azt mondom, talán még így járt jobban. Huszár volt az I. világháborúban, s a kardját hazahozta. Elrakta a katonaládájába, meg is feledkezett róla, az oroszok viszont megtalálták, amikor mindent felforgattak. Agyon is lőhették volna fegyver rejtegetés miatt - hallottunk efféléket.
Évek múlva jött meg, de addigra már a nép ellensége, kulák lett. Én nem tanulhattam tovább, pedig a tanító úr szerint jó fejem volt, de a falu tanácstitkára, egy volt suszter megakadályozta, mert hogy egy kulák lánya ne vegye el a dolgozó nép gyermekei elől a helyet. Tudom, hogy akkoriban Pesten sem volt könnyű, de azt el sem tudják képzelni, hogy milyen hatalma volt a helyi párttitkárnak, tanácselnöknek. Élet-halál urai voltak.
Így hát most a tsz-ben dolgozom a kertészetben. A háztájiból szépen pénzelünk, lakásra gyűjtünk a lányomnak. Az apám sajnos korán meghalt. Szerintem az vitte a sírba, hogy az élete munkáját úgy vették el tőle, hogy ő közben 2000 kilométerre robotolt. De erről csak a halála előtt és nagyon szűkszavúan mesélt. Érdekes, hogy nem gyűlölte az oroszokat, az egyszerű embereket. Találkozott jóval, gonosszal is. Azt mondta, én legalább hazajöhettem, de sok szerencsétlen fogolytársam kénytelen ott leélni az életét. De a lányom már gimnáziumot végezhetett és most Pesten dolgozik egy irodában.
Nem volt sem keserűség, sem gyűlölet a hangjában. Elfogadta az életet olyannak, amilyen. Ha jól emlékszem a Déli pályaudvarra érkeztünk. Segítettem neki lekászálódni a bőröndjével, meg a kosarával. Elbúcsúztunk egymástól és ki erre, ki arra indult a dolgára.
Persze nem csak vonatokon utaztak a rántott csirkék. Az emberek gyakran jártak kirándulni a budai hegyekbe, a Dunakanyarba. Mi is. Ünnepnap, illetve vasárnap vágtunk neki a Papa P 70-esével, az NDK autóipar „remekével”, Visegrádra mentünk kedvenc vízesésünkhöz. Akkor nekünk Gyuri bátyámmal valóságos Niagarának tűnt, természetes kőmedencéjében nyáron boldogan lubickoltunk. Amikor 20 év múlva visszamentem, először azt hittem, eltévesztettem a „házszámot”, mert egy kis bukó volt a patakon, amit csak jóindulattal lehetett vízesésnek nevezni.
A kirándulás előtt a mama rántott csirkecombot, szárnyat sütött. Elővette a fém uzsonnás dobozt, aminek felül fogantyúja volt és két csattal lehetett lezárni. A szellőzésről apró lyukak gondoskodtak. A csirke mellé kenyér, paprika, paradicsom, sószóró, szalvéta került. Termoszban teát is vittünk. Amikor a bratyóval elfáradtunk és megéheztünk, a Mama kinyitotta a dobozt és a pokrócra terített vászonkendőre kipakolta az uzsonnát. Olyan jól étteremben sem esett az étel.
A balatoni strandokra is sok család vitt magával elemózsiát. Kamaszként irigykedve néztem, ahogy az ódivatú fürdődresszekben a parton üldögélő parasztasszonyok gargantuai ebéddel kínálták családjukat. Előkerültek a felfújt teherautó-belsőkben a vízen lebegő klottgatyás atyafiak, és kezdődött a lakoma. A rántott hús mellett egyéb sültek, házi savanyúságok, sütemények halmai tűntek el az éhes szájakban.
Mi pedig, csóró pesti srácok főtt kukoricát vettünk az árustól. A nyakába akasztott, kendővel letakart kosárban sokáig forró maradt a kukorica. Azzal is jól lehetett lakni és különben sem zabálni mentünk a strandra.
Azután egyre több lett a fizetős strand és a büfé a tó körül és szép lassan eltűntek az elemózsiás kosarak, a fémdobozok. És velük együtt egy korszak is.
