Meghalt Agnes Varda, a francia újhullám meghatározó filmrendezője

Publikálás dátuma
2019.03.29. 14:06

Fotó: ALBERTO PIZZOLI / AFP
Egy nappal 91. születésnapja előtt, otthonában, családja körében hunyt el az Arany Pálma-életműdíjjal is kitüntetett művész.
Elhunyt 90 éves korában Agnes Varda, a francia újhullám egyik meghatározó rendezője, akit 2015-ben Arany Pálma-életműdíjjal tüntetettek ki a cannes-i filmfesztiválon. A rákban szenvedő rendezőnő, akinek pályafutását két éve az amerikai filmakadémia is életmű-Oscarral jutalmazta, egy nappal 91. születésnapja előtt, otthonában, családja körében hunyt el. Halálhírét a francia médiahírek után Varda Cine Tamaris produkciós cége erősítette meg pénteken.
Varda gazdag életművében olyan filmek szerepeltek, mint a Cléo 5-től 7-ig, a Sem fedél, sem törvény, amelyért 1985-ben Arany Oroszlán-díjat nyert Velencében, A nantes-i Jacquot című 1991-es dokumentumfilm, amelyben férjének állított emléket és a tavaly Oscar-díjra jelölt Arcélek, útszélek című dokumentumfilm.
"Tudom, hogy úttörő voltam"

- nyilatkozta 2017-ben a The Hollywood Repotrernek. "Radikális filmet készítettem 1955-ben a Párbeszéddel, és amit újhullámnak kezdtek nevezni, azokban az években, 1959-1960-ban kezdődött. Mikor az első filmem készült, még kívülálló voltam, senkit sem ismertem a filmvilágból és nem is néztem filmet. Csak úgy a semmiből kitaláltam a filmet, sikerült rá szereznem egy kis pénz, de ez volt az, amit csinálni akartam" - mesélte indulásáról.
Varda alkotta meg a "cinecriture" (filmírás) kifejezést, amellyel saját filmnyelvét határozta meg. Számára a filmezés alapvető szerepei nem váltak el egymástól. "A kompozíció, a mozdulatok, a nézőpont, a felvétel ritmusa és a vágás is úgy született, úgy lett kitalálva, mint ahogy egy író szavai születnek" - magyarázta 2003-ban.
Görög apától és francia anyától született a Brüsszelhez tartozó Ixelles-ben. Eredeti neve Arlette volt, ám amikor tizennyolc éves lett, keresztnevét hivatalosan is Agnesre változtatta. Irodalmat és pszichológiát hallgatott a Sorbonne-on, muzeológusnak készülve művészettörténetet tanult az École du Louvre-ban. Közben elvégzett egy esti fotóiskolát is, és 1951-től egy évtizeden át a legendás színész-rendező, Jean Vilar vezette párizsi Népszínházban dolgozott színházi fotográfusként. 1954-ben Alain Resnais biztatására készítette első dokumentum-játékfilmjét, a Párbeszédet. A film gyermekkorának kedvelt helyszínén, a dél-franciaországi Sete közelében lévő kis halászfaluban játszódott. A világhírt az 1961-ben készült Cléo 5-től 7-ig című alkotása hozta meg számára, amely a rákszűrés eredményére várakozó fiatal énekesnő délutánjának aprólékos ábrázolásával foglalkozott az élettel.
Legtöbb munkájában a női szerepekkel, a nő társadalmi helyzetével, sorskérdéseivel, a köznapi emberi léttel és a mögötte kibontakozó örök drámákkal foglalkozott. Arra törekedett, hogy filmjeivel tárgyilagosan mutassa be a körülötte zajló életet, s ebből a szempontból pályájának fontos állomásai rövidfilmjei is (Opera Mouffe, A part mentén, Távol Vietnamtól, A nő válaszol). 1965-ben készítette el első színes és teljes mértékben fikciós játékfilmjét, a Boldogságot, majd egy év múlva szürrealista filmet rendezett Teremtmények címmel.
A hatvanas évek végén férjével, a szintén rendező Jacques Demyvel Amerikába látogatott, s dokumentumfilmet készített a radikális polgárjogi szervezet, a Fekete Párducok egyik vezetőjéről. A hetvenes években nagy sikert aratott a feminista filmjei sorába illeszkedő Az egyik énekel, a másik nem, amelyben két barátnő párhuzamos sorsát követte. 1977-ben férjével létrehozták a Ciné Tamarist, amely nagyobb szabadságot biztosított művészi elképzeléseik megvalósítására. 1985-ös Sem fedél, sem törvény című filmje, amelyben a társadalmon kívül élő csavargólány, Mona életét és halálának körülményeit mutatta be, a Velencei Filmfesztiválon fődíjat kapott. 1995-ben a mozi századik születésnapjára készítette a sztárok egész sorát felvonultató 101 éjszakát. 2000-ben aratott sikert a Kukázók című dokumentumfilmje, amelynek 2002-ben elkészítette a folytatását is. 2008-ban mutatták be a Les plages d'Agnes (Agnes strandjai) című életrajzi dokumentumfilmjét, amelyért 2009-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó César-díjat vehette át.
Varda élete végéig dolgozott, 2018-ban került a mozikba az Arcélek, útszélek című dokumentumfilmje, amelyet a nála fél évszázaddal fiatalabb fotós és street artist JR társaságában készített és amelyet tavaly a legjobb dokumentumfilm kategóriában Oscarra is jelöltek, Cannes-ban pedig megkapta a kategória fődíját. A road movie-ban alkotótársával Franciaország eldugott falvaiba látogattak, elbeszélgettek a helyiekkel és portrékat készítettek róluk.

Kenny Garrett, az ikonikus altszaxofonos

Publikálás dátuma
2019.03.29. 12:30

Fotó: Jimmy Katz
A Get Closer Jazz Fest meghívására Budapesten, a MOMKultban lép színpadra napjaink legkiválóbbnak tartott altszaxofonosa, az amerikai Kenny Garrett. A detroiti születésű művész írásban válaszolt néhány kérdésre.
„Charlie Parker óta a leginkább csodált altszaxofonos” – írta róla a The New York Times kritikusa. A Washington Post pedig így fogalmazott: „Kenny Garrett koncertjei előtt viharjelzést kellene fellőni”. A szerző így utalt arra a fékezhetetlen energiára, ami Garrett kompozícióiból és játékából árad. Az 58 éves Kenny Garrett most ünnepli pályafutásának negyvenedik évfordulóját. Karrierjét az 1978/79-es szezonban, a Duke Ellington zenekarban kezdte. „Duke akkor már öt éve nem volt közöttünk, mégis úgy érzem, ez az együttes maga volt az élő jazztörténelem. Ekkor még nem voltam szólista: a big band szaxofon-szekciójában játszottam, de ezekben az években tanultam a legtöbbet a zenéről és az életről” – vélekedik Garrett. Hamarosan a trombitás legenda, Miles Davis együttesébe került, ahol már szólisztikus szerephez jutott. „Miles is példakép számomra, de teljesen másképp. Nehéz természetű ember volt, sértődékeny, senkit nem engedett közel magához, viszont felfedezte bennem a tehetséget, és több kompozíciójában kifejezetten nekünk írt trombita-szaxofon duókat. Nem kell magyaráznom, hogy ez is milyen fontos iskola volt.” Garrett az 1980-as évek közepén kezdte szólókarrierjét, és hamarosan sikerült kialakítani a saját „soundját”. Egyéni stílust, hangzásképet formált, és a műfaj kedvelői már néhány ütem alapján felismerik játékát. Nem véletlen, hogy Miles Davis után olyan sztárok hívták meg vendégszólistának, mint a gitáros John McLaughlin, Pat Metheny és John Scofield, a zongorista Herbie Hancock, a basszusgitáros Marcus Miller vagy a dobos Art Blakey. Rendszeresen közreműködött Sting lemezein és turnéin, míg a Grammy-díjat a 2009-es Five Peace Band című lemez hozta meg számára, amelyen Chick Corea, John McLaughlin, Christian McBride és Vinnie Colaiuta voltak a partnerei. Szólólemezt viszonylag ritkán készít. „Csak akkor megyek stúdióba, ha tényleg eredeti gondolatokat tudok közvetíteni. Századszor eljátszani ugyanazt az örökzöldet teljesen értelmetlen” – vallja Kenny Garrett. A mostani budapesti koncerten – néhány újabb kompozíció mellett – 2016-ban megjelent, Do Your Dance című albumát mutatja be zongora-bőgő-dob-ütőhangszerek összeállítású kvintettjével.    Infó:  Get Closer Jazz Fest 2019 Március 29-31. MOMKult 

Barber és a kubaiak

A Get Closer Jazz Fest második napján, szombaton a kortárs jazz egyéni stílusú, költői ihletettségű, „különutas” énekesnője, Patricia Barber lesz a főszereplő, aki ezúttal triójával érkezik Budapestre. Vasárnap pedig két nagyszerű kubai muzsikus, a zongorista Omar Sosa és az énekes-hegedűs Yilian Canizares mutatja be Aguas című lemezét; Gustavo Ovalles venezuelai ütőhangszeres közreműködésével. Mindhárom napnak lesz egy-egy magyar fellépője is: pénteken Tóth Viktor szaxofonos és Mahasimbadavi Players nevű formációja; szombaton Mózes Tamara énekes-zongorista, vasárnap Tóth Evelyn és zenekara játszik.  

Témák
Jazz

Weininger, az utolsó magyar bauhausos

Publikálás dátuma
2019.03.29. 11:00

Fotó: Mónus Márton / MTI
Sokan még mindig nincsenek tisztában azzal, hogy a Bauhaus mesterei és tanítványai között milyen nagy számban voltak magyarok − Hubertus Gassner művészettörténész, a hamburgi Kunsthalle vezetője csütörtökön ekképp dohogott a Magyar Nemzeti Galéria új kamaratárlata, az Absztrakt Revü megnyitója előtt. Világhírnevének köszönhetően Moholy-Nagy László és Breuer Marcell munkásságát persze el tudjuk helyezni, ám Walter Gropius éppen száz éve alapított iskolájának, a Bauhausnak legalább húsz magyar oszlopos tagja volt. Mint azt a 2010-es pécsi nagy Bauhaus-kiállítás is bemutatta: mintegy a felük Baranyából érkezett Weimarba, majd Dessauba. Pécsi volt a kicsit német, kicsit horvát, kicsit magyar építész-festő-formatervező, Weininger Andor is, aki osztálytársa, Martyn Ferenc révén került kapcsolatba Rippl-Rónai Józseffel és a festészettel, majd egy másik, későbbi bauhäsler festőművész barátját, Molnár Farkast követve Budapesten tanult építészetet. Molnárral, Stefán Henrik és Johan Hugó festőművésszel együtt 1921-ben nyert felvételt a weimari Bauhausba, Vaszilij Kandinszkijnál és Carl Schlemmernél tanult falfestészetet. A Bauhaus nemcsak a modern képzőművészet, formatervezés és építészet egyik bölcsője volt, hanem a színházé is: így nem vették rossz néven Weiningertől, hogy 1923-ban a hamburgi Die Jungfrau (A szűz) kabarénak tervezett színpadképeket, jelmezeket. És csinált még sok mást is. „Weininger zongorázott, énekelt, konferált, szerelmi üzenetek közvetítője volt és szívtipró gavallér. De közben − elsősorban − festett, festett és festett. Meg, ha lehet, még ennél is többet álmodozott. Nemigen lehet ma olyan színházi és filmes kísérletekkel foglalkozó igényes könyvet találni, amelyikben ne foglalkozna Weininger Mechanikus revüjével önálló bekezdés vagy fejezet” – írta halálának évében, 1986-ban „az utolsó magyar bauhausosról” Antal István Juszuf, aki annak idején még portréfilmbe is belefogott Weininger Andorról. A Bauhaus talán legsokoldalúbb művésze a totális színház jegyében többek között azon gondolkodott, miként lehetne újfajta optikai, akusztikai és pszichológiai kapcsolatok teremteni a színházban: így gömbszínházat tervezett. (Az elképzelés szerint a nézők a gömb belső felületén foglalnak helyet, hogy mindenki át tudja tekinteni a tér egészét.) Másik terve a Mechanikus színpad – absztrakt revü, amelynek lényege egy mozgó absztrakt formákkal benépesített színpad. Ez a terve a bauhausos kasseli főiskolán csak 1986-ban valósult meg, Hubertus Gassner szorgalmazására. Gassner és Bajkay Éva művészettörténész az 1980-as évek közepe óta fáradozik a kissé elfelejtett, ám remek Bauhaus-művészek, így Weininger Andor munkásságának a bemutatásán. Több magyarországi kiállítás is volt már, ám most a Magyar Nemzeti Galéria tárlatán látható először az a film, amely az absztrakt revü kasseli bemutatását rögzítette. De van itt még sok minden, ami a Németországból Hollandiába, Kanadába, majd New Yorkba települt művész hagyatékából fennmaradt és látni érdemes. Tanulságos: Weininger a tiszta színek és az egyszerű geometriai formák tiszta rendjének utópiájából élete végéig nem ábrándult ki.    Infó: Bauhaus100. Absztrakt Revü − Válogatott művek Weininger Andor hagyatékából Kurátor: Bajkay Éva Magyar Nemzeti Galéria, július 28-ig