Az elnyomott keresztények hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (a Zöldfoki Szigeteken tett látogatásán), hogy ritka a mai világban, ha egy ország magát nyíltan kereszténynek vallja. „Ez Európában be is van tiltva, ott identitáskérdésekről nem lehet ilyen nyíltan beszélni, más világ van.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nincs betiltva. Európa legszekularizáltabb államában, Franciaországban például a legutóbbi elnökválasztás republikánus jelöltje, Francois Fillon büszkén vállalta, hogy ő keresztény, és nem ezért bukott meg. De Macron elnök sem tagadja le, hogy jezsuita középiskolába járt, és 12 éves korában maga határozta el, hogy megkeresztelkedik. Vagy itt egy idézet egy másik neves európai politikustól: „Az evangélikus egyház tagja vagyok, hiszek Istenben, és a vallás állandó társam volt egész életemben.” Ezt Angela Merkel üzente. Úgy látszik, nem jutott el Orbánhoz. 
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (ugyancsak a Zöldfoki Köztársaságban), hogy Afrika a jövő kontinense, a következő időszakban ott megy végbe a globális növekedés jelentős része.
Ezzel szemben a tény az, hogy néhány hónapja Szijjártó még arról beszélt, hogy az ENSZ migrációs csomagjának „egyértelmű haszonélvezője Afrika, és egyértelmű elszenvedője Európa”, a kormány egyik államtitkára pedig a napokban azzal ijesztgetett, hogy Afrikában több mint 700 millióan fontolgatják a kivándorlást Európába. Talán el kellene dönteni, hogy Afrika a jövő Kínája lesz-e, vagy elnéptelenedő kontinens. Vagy nem kellene pillanatnyi politikai érdekekből összehordani annyi zagyvaságot.
Azt állította Schmidt Mária történész (Manfred Webert és az Európai Néppártot bírálva Látószög című blogjában, amely az úgynevezett közmédiában jelenik meg), hogy „ez a néppárt a népet az elitre, a kereszténységet az ateizmusra, régi értékeit pedig liberálisakra cserélte le, hogy ezzel nagykoalíció-kompatibilissé tegye magát.”
Ezzel szemben a tény az, hogy akármire cserélte vagy nem cserélte az értékeit az EPP, nem mostanában tette, hiszen sosem volt többsége az Európai Parlamentben, és mindig együttműködésre kényszerült a mindeddig második számú erővel, a szociáldemokratákkal. Ezért volt például a parlament elnöke 2012-től 2017-ig a német szociáldemokrata Martin Schulz. A különbség most mindössze annyi, hogy a szocialistáktól jobbra álló istentelen zöldekkel és liberálisokkal is valószínűleg meg kell majd állapodniuk. Árulók.
Azt állította Fricz Tamás politológus (a Magyar Nemzetben), hogy Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője együttműködést ajánl a szociáldemokratáknak, liberálisoknak és a zöldeknek, tehát mindenkinek, „aki nem jobboldali, kereszténydemokrata vagy konzervatív. Zseniális!”
Ezzel szemben a tény az, hogy a liberális pártcsoportban ott van például a német Szabaddemokrata Párt, amely nyugodtan jobbközépnek minősíthető, de a legnagyobb ír ellenzéki párt, a Fianna Fáil is legalább annyira konzervatív, sőt nacionalista, mint liberális. Bár egyik sem olyan, mint a Fidesz. Ha van isten.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.03.30. 08:27

Hajózni muszáj?

Ha alkalmam lenne interjút készíteni a miniszterelnökkel (remélem, a közmédiában veszik az adást), biztosan föltenném neki azt a kérdést, miért tartotta jó ötletnek, hogy a cafeteria sajátos formájaként a kormány jachtvezetői jogosítványra fizessen be minisztériumi vezetőket. Azért kérdezném meg tőle, mert úgy rémlik nekem, hogy puritán kormányzást ígért, és az én puritanizmus-képembe már a nemrég durván megemelt államtitkári, helyettes államtitkári stb. fizetések sem férnek bele, nehogy az ilyesfajta túlzó pluszjuttatások. És azért pont tőle kérdezném (mondjuk az illetékes miniszter helyett), mert nemrég a Táncsics- meg a Munkácsy-díjak ügyében világosan kiderült, hogy mindenről a kormányfő dönt, ami az udvarnál szolgálók javadalmazását érinti.
A kérdés lényege pedig az lenne: miféle hivatalnok az, akit éppen egy kisméretű luxushajók vezetésére feljogosító papírral lehet a legjobban megjutalmazni? Szükséges és hasznos-e egy ilyen ajándék olyasvalaki számára, akinek nincs, és az életben soha nem is lesz jachtja? És valóban úgy gondolja-e, hogy Magyarország immár annyira gazdag hely, ahol az állami középvezetőknek – a mi adóforintjainkból eltartott köztisztviselőknek – olyan életszínvonalon kell élniük, amihez dukál a jacht?
Ha kialakulna erről közöttünk valamiféle beszélgetés (és miért ne alakulhatna ki: Orbán Viktor közlése szerint az interjú nem bikaviadal), biztosan elmondanám neki, hogy én magam nem gondolom így, és nem veszem jó néven, ha az adómat ilyesmire költik. Nem tarom indokoltnak, hiszen biztosan lenne jobb helye a pénzemnek a költségvetésben, ráadásul számomra az Orbán-stáb egyetlen tagjának a munkája sem ér annyit, hogy a jachtját, meg a jachtvezetéshez szükséges vizsgáját is én finanszírozzam. El tudom képzelni, hogy majd egyszer, amikor már utolértük Ausztriát – bár nem hiszem, hogy ott ez jár mondjuk a kirúgott államtitkár-helyetteseknek –, de addig, ha kérhetem, hajókázzon mindenki a saját költségén.
A választ akár a ma reggeli rádióinterjúban is szívesen meghallgatom.
Frissítve: 2019.03.29. 08:43

Nem, nem és nem

Nem került fel a brit slágerlistára, de a Beatrice régi dala még sosem volt ilyen időszerű: "Nem kell / Hányszor mondjam nem kell / Akkor sem kell semmi / Semmi nem kell, nem kell / Tőled nem kell, nem kell / Mégha nem kell sem kell semmi / Semmi nem kell / Nem nem, nem, nem kell!"
Na, a brit parlament pont így van a Brexitre vonatkozó összes javaslattal. Szerdán nyolcat szavaztak le belőle, így egyetlen dolog biztos, hogy a tervezett időpontban, péntek este (londoni) 11 órakor nem ér véget az Egyesült Királyság tagsága az Európai Unióban. Hogy aztán egyáltalán véget ér-e, s ha igen, mikor és milyen feltételekkel, az teljes talány. "Rég nem leszünk életben, amikor erről az estéről még mindig beszélni fognak!" - lelkendezett a BBC riportere, és tényleg, az események történelmiek. Az egymást követő szavazások azonban, valljuk be, már kicsit unalmasak. "Maradjunk vagy menjünk, csak döntsék el végre!" - mondta egy járókelő a tudósításban, és innen, Budapestről meg tudjuk érteni: egyetlen nemzetet sem lehet a végtelenségig alázni. Még akkor sem, ha maga teszi önmagával. Mindennek van határa!
És pont ez a probléma. Hogy az EU-tag Írország határos Észak-Írországgal. Ezt a határt az írek nem engedik lezárni, de nem maradhat nyitva sem, csak ha az Egyesült Királyság vámunióban marad a másik 27 EU-taggal. No de akkor nem köthet külön szabadkereskedelmi megállapodásokat harmadik országokkal, ami pedig a Brexit talán egyetlen hozadéka lehetne.
A minden oldalról ostromolt Theresa May meghozta a legnagyobb áldozatot, ami politikustól egyáltalán elvárható: felajánlotta a saját fejét. Lemond a miniszterelnökségről, ha a parlament elfogadja az ő tervét. Arra bazírozott, hogy pártbeli ellenfelei, például a nyíltan a pozíciójára pályázó Boris Johnson élnek a lehetőséggel, hogy megszabaduljanak tőle, és - harmadszori szavazásra - végre világra segítik a kis Brexitet. Vézna és deformált, talán nem is életképes, de hát mégiscsak az ő gyerekük lett volna. Miniszterelnököt úgy még nem aláztak meg, mint Theresa Mayt, amikor a többség ezt is leszavazta. Ha ismerték volna, a honatyák alighanem rá is zendítenek a polgárpukkasztó magyar baboskendősök örökbecsűjére.
Na jó, de akkor mi kell? Idő, de az nincs. Még két hétig, április 12-ig lehet bohóckodni, aztán jön a mindenkinek legrosszabb megoldás, a megállapodás nélküli kizuhanás. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, aki már sokadszor a józan ész leghatékonyabb képviselője, most ismét segítő kezet nyújt: hosszabb, akár kétéves halasztást ajánl, és az új népszavazást kérő hatmillió (!) brit alattvaló véleményének megfontolását.
A londoni parlament végeláthatatlan, meddő vitája másrészt persze a demokrácia lényegéről is szól. Mint ilyen, egyszerre igazolja Orbán Viktort, aki szerint a sok felesleges alkudozás csak gátolja a hatékony kormányzást, illetve a tévesen Churchillnek tulajdonított tételt, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma az összes többi kivételével. 
Anglia, mi ilyennek szeretünk. Még akkor is, ha nem és nem.
Frissítve: 2019.03.29. 08:43