Kiosztották az állami zenei ösztöndíjakat

Publikálás dátuma
2019.04.02. 14:40
Békéssy Lili Veronika muzikológus (b) átveszi a Kodály Zoltán zenei alkotói ösztöndíjat Fekete Péter kultúráért felelős államtit
Fotó: Soós Lajos / MTI
Három kategóriában huszonnégy fiatal vehetett át hétfőn állami zenei ösztöndíjat, amely amellett, hogy fellépésekhez segíti az ifjú tehetségeket, anyagi támogatást is biztosít karrierjük építéséhez.
A korábbi évekhez hasonlóan az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. 2019-re is meghirdette a fiatal reménységeket felkaroló állami zenei ösztöndíjakat. Három különböző kategóriában pályázhattak az egyéves, havi 200 000 forintos támogatásra, a nyertesek a pénzjuttatás mellett kötelezettséget vállaltak arra, hogy tíz koncerten működnek közre az év folyamán. A Fischer Annie-ösztöndíjat idén tizennégy művésznek ítélték, ők Balogh Ádám, Csabay Domonkos József, Kovács Gergely zongoristák, Devich Benedek nagybőgős, Farkas Ferenc kürtös, Hartmann Domonkos Péter és Tomasz Máté Milán csellós, Király Boldizsár harsonás, Korossy-Khayll Csongor hegedűs, Mészáros Zsolt Máté és Tóka Ágoston orgonisták, Papp Tímea hárfás, Scheuring Kata fuvolás, Zemlényi Eszter koloratúrszoprán. A Lakatos Ablakos Dezső szaxofon művész nevét viselő dzsesszelőadóművészeti ösztöndíj az idén három muzsikus, Bartók Vince basszusgitáros, Hidász Tamás dobos, Jónás Rezső zongorista számára nyújt segítséget a karrierje beindításában. A Kodály Zoltánról elnevezett alkotói ösztöndíjat három muzikológus, Békéssy Lili Veronika, Kekkné Horváth Adél, Németh Zsombor Tamás, és négy zeneszerző, Baqais Ádám, Emszt András Gyula, Virágh András Gábor és Zámbó Jonatán kapta. A díjak átadására kis hangverseny keretében került sor, amelyen fellépett Kiss Péter zongorista, korábbi ösztöndíjas, valamint többen az újonnan díjazottak közül.   
Balogh Ádám zongoraművész (b) átveszi a Fischer Annie zenei előadóművészeti ösztöndíjat Fekete Péter kultúráért felelős államtit
Fotó: Soós Lajos / MTI
Szerző
Témák
tehetség zene

Egy évtized kavalkádja - A '90-es évek magyar képzőművészete Szentendrén

Publikálás dátuma
2019.04.02. 13:00
Nagy Kriszta Tereskova 1998-as óriásplakátja a Lövölde téren keltett óriási figyelmet
Fotó: Tóth Gergő
Nagyívű kiállítás mutatja be a kilencvenes évek magyar képzőművészetét a szentendrei MűvészetMalomban.
Méretét tekintve nagy vállalkozás a kilencvenes évek művészetét bemutató Publikus Magánügyek című kiállítás, mely harminc magyarországi magángyűjtemény kétszáznál is több művét mutatja be Szentendrén, a Művészetmalomban. A tárlat azonban nemcsak a mérete, de a tematikája miatt is unikális, ugyanis nem pusztán a magángyűjtők festményeit, nyomatait, grafikáit prezentálja, hanem egy egész korszakot vesz górcső alá. – Ez eléggé sajátos és szokatlan nézőpont, melyre korábban még nem volt példa – állítja Muladi Brigitta és Schneller János művészettörténész, a kiállítás két kurátora. Hisz bár korábban a Műcsarnok rendezett már műgyűjtők kollekcióit bemutató kiállítás, valamint a Budapest Galériában is volt már hasonló tárlat, de egy egész évtizedet átfogó anyagot még nem mutattak be. Nem is volt könnyű a Publikus magánügyeket összehozni, hiszen nemcsak számos műből kellett válogatni – ebben a két kurátor segítségére voltak a kilencvenes évek múzeumi katalógusai és a velencei biennálék kiadványai –, de számos gyűjtővel kellett felvenni a kapcsolatot, a képeket pedig nemcsak Budapestről, de Pécsről, Győrből és Miskolcról is el kellett szállítani. Az igazi nehézséget mégis a művek tematikai elrendezése jelentette, amit a két kurátor három téma köré csoportosítva oldott meg. Az első csoportba olyan művek kerültek, melyek a mediális robbanásra reflektáltak, vagyis arra a folyamatra, ahogy a kilencvenes években megjelenő személyi számítógép, a digitális fotó, a videójátékok és az internet hatott a képzőművészetre. A másik fő téma a társadalmi és politikai szempontból reflektív művészet lett, azok az alkotások, melyek kritikus-ironikus hangvétellel közelítettek a rendszerváltás utáni változásokhoz. A harmadik csoport pedig egy teljesen új témára, a női testre, a nőiség megélésére és a nőművészek szerepére reagált.  – A kilencvenes években a magyar alkotók előtt kinyílt a világ – mondja Muladi, hiszen a reklámok, a divat és az egyre szélesedő fogyasztási kínálat idővel egy másik valóságot hoztak létre. A nyolcvanas évekkel ellentétben így a művészek már nem feltétlenül egy-egy magánmitológia létrehozásában voltak érdekeltek, hanem számos téma, kifejezetten a hétköznapi élet apró történései felé fordultak, miközben a reklámok, a kereskedelmi televíziózás és a számítástechnika gyökeresen átformálták a képek vizualitását. Az alkotás során így hangsúly a mondanivalóra esett, miképpen a műfajok is átjárhatóvá váltak: egy szintre került a festészet, a grafika és a fotó. A sokszínű művészi hozzáállást remekül szemlélteti a jelen kiállítás is. A MűvészetMalom tíz termét végigjárva a látogató úgy érezheti mintha az egyik világból csöppenne a másikba. Az első teremben a reklámok és az „olcsó” valóság közti feszültségre reflektálnak az alkotások, melyek közül kiemelkedik Nagy Kriszta Tereskova Kortárs festőművész vagyok című óriásplakátjáról készült nyomata, mely ironikus módon egy pózoló modellként mutatja be a művésznőt. A számítástechnika és internet térnyerésére remek példa az egyik emeleti kiállítótérben Kósa János Hackerek című képe, melyen két, ősemberre hajazó figura ismerkedik a személyi számítógép világával. A politikai témájú alkotások közül az egyik legradikálisabb St. Auby Tamás projektje, melynek során a művész egy ejtőernyővászonből készült, két helyen kilyukasztott leplet húzott a Szabadságszoborra, és hagyott rajta négy napig – a rendhagyó performansz a Malomban videón és fotókon tekinthető meg.  A kiállításon azonban nemcsak a témák, de a művészgenerációk közti különbségek is érzékelhetők: a kilencvenes években feltörekvő alkotók mellett helyet kapnak a hatvanas évek végén bemutatkozó művészek, úgymint az Iparterv generációból Nádler István, Bak Imre és Hencze Tamás, majd a hetvenes években érkező Fehér László, Bukta Imre és El Kazovszkij is. De nemcsak a fősodor képviselteti magát, egy folyosón már a nyolcvanas évek alternatív alkotói jelennek meg, úgymint a szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészei közül Wahorn András, efZámbó István vagy feLugossy László, akik a kilencvenes évekre betagozódtak a galériás világba, majd végül kanonizálódtak. Igazságtalan lenne azonban csak néhány nevet kiemelni, a kiállításon ugyanis összesen százharminchét művész képviselteti magát. A május 12-ei zárásig még biztosan együtt lesznek, érdemes hát elnézni Szentendrére.       Infó: Publikus magánügyek   MűvészetMalom, Szentendre Nyitva: május 12-ig 

Félelemben is szabadon - Az Orosz napló a Fidesz felfüggesztésének árnyékában

Publikálás dátuma
2019.04.02. 10:00
JELKÉPPÉ VÁLT - Moszkvai tüntetők Anna Politkovszkaja fotójával az újságíró halála után hat évvel
Fotó: EVGENY FELDMAN / AFP
A 2006-ban meggyilkolt Anna Politovszkaját semmi sem akadályozta a tisztességes újságírásban.
Vártuk már nagyon, hogy legalább időlegesen eldőljön, mi lesz a Fidesz sorsa az Európai Néppártban. Elhatároztuk ugyanis, hogy történjen bármi – kizárás, felfüggesztés vagy valami egészen más – újra elővesszük Anna Politkovszkaja újságíró pár hónap óta végre magyarul is hozzáférhető könyvét, az Orosz naplót, abból fogunk idézni. „Azoknak, akik a Nyugat segítségében reménykednek, végre rá kellene döbbenniük, hogy demokratikus szabadságjogaink visszanyerése rajtunk áll: a népünk minőségén múlik, és nem következhet be külső nyomásra”. Mások is mondtak ilyesmit, de Anna Politkovszkajánál hitelesebben senki se mondhatta. Az Oroszországban uralkodó állapotokat ismerve borzongató belegondolni, hogy a figyelmeztetés 2005 februárjából való. Alig több mint másfél év múlva Politkovszkaja már nem élt. Putyin hatalma ma is megdönthetetlennek látszik. A Novaja Gazeta újságíróját moszkvai lakása közvetlen közelében, a lépcsőházban ölték meg 2006. október 7-én. A gyilkosság körülményei máig nem tisztázottak. Innen még azt se tudhatjuk biztosan, hányszor lőttek rá. A híradások négy, hat vagy hét golyóról szólnak. Később merényletet kíséreltek meg a merénylet elkövetésével vádolt egyik csecsen férfi ellen is. Ő túlélte. Ha viszont már újra kezünkben van az Orosz napló, ne elégedjünk meg egyetlen idézettel. A könyv feljegyzések, interjúk, riportok, dokumentumok, kommentárokkal ellátott hírek, szikár tényközlések, politikai elemzések és eszmefuttatások szövevényéből áll össze. Megjelenésekor szép terjedelemben foglalkozott vele a magyar sajtó (így tett a Népszava is: Orosz napló magyar szemmel – Anna Politkovszkaja utolsó munkája, 2018. december 1.). A recenziók, valamint a szerkesztővel, Filippov Gáborral készült beszélgetések főleg az orosz és a magyar helyzet közötti ijesztő hasonlóságokra fókuszáltak. Pedig nem kellene sem túlzottan meglepődni, sem erre a két országra szűkíteni a kört. A diktatúrák, vagy a diktatúrába többé-kevésbé hajló rendszerek vezetői szerte a világon egymást lesik, egymástól – és történelmi előképeiktől – lopják az ötleteket, hogy milyen módszerekkel lehet még tovább szűkíteni a szabadság megnyomorított tereit. Egyikük sem szereti az autonóm gondolkodókat, a tőlük függetlenül létező szerveződéseket és intézményeket. Természetes ellenségként kezelik a hivatásukat komolyan vevő újságírókat, bírókat, jogvédőket, tudósokat, művészeket. Hűbéri rendszert és aljas propagandagépezetet működtetnek, fürödnek a korrupcióban. Politikai ellenfeleiket is uralni akarják: akiket nem képesek megtörni vagy megvásárolni, azokat megpróbálják kiiktatni. Ezzel együtt nem helyes, ha engedjük, hogy a hasonlóságok elhomályosítsák a különbségeket. Anna Politkovszkaja másik magyarul megjelent könyve, A második csecsen háború is arról tanúskodik, hogy az orosz és a magyar viszonyokat nem szabad egypetéjű ikrekként kezelni. Már csak Oroszország mérete, befolyása, etnikai és vallási összetétele, de a területén zajló fegyveres konfliktusok, a véres leszámolások, a rengeteg áldozatot követelő terrortámadások miatt sem. Bőségesen elég nekünk az unokatestvéri kapcsolat is. Tavaly év végén arról írtunk, hogy 1992 óta Oroszországban 54 újságírót gyilkoltak meg, az esetek többségében nem derült fény a megbízó, sokszor a végrehajtó személyére sem. Keringenek más adatok is. Az Index 2012-es – nemzetközi kimutatásokat szemléző – cikke szerint az elmúlt húsz évben (nem természetes halállal) meghalt 300 orosz újságíró közül 178-an estek nyílt gyilkosság áldozatául, 82-en balesetben, 28-an háborús szituációban, 8-an terrortámadásban vesztették életüket. További 44 kolléga eltűnt, vagy nem tisztázott körülmények halt meg. Anna Politkovszkaja folyamatos fenyegetettségben, állandó életveszélyben dolgozott. Előfordult, hogy mérget kevertek a teájába. Az Orosz naplót érdemes azzal a szemmel is olvasni, hogy a félelem mennyire járja át az írásokat. A vaskos, közel 400 oldalas könyvben Anna Politkovszkaja egyetlen alkalommal számol be saját halálfélelméről. Amikor ellátogatott Ramzan Kadirov csecsen hadúr főhadiszállására, egy katonai bázisként berendezett faluba, arra gondolt, hogy visszafelé, a „sötétben, a sűrűn sorjázó ellenőrző pontok közt bizonyára megölnek”. Akkor elsírta magát. A halálfélelme azonban nem gátolta meg abban, hogy nevezett csecsen vezetőről leírja, amit kellő megalapozottsággal róla gondol: „pszichopata, egyben végtelen hülye”, „üresfejű”. Az Orosz naplót különösen ajánljuk azoknak a magyar sajtópropagandistáknak, akik újságíró létükre behódoltak a hatalomnak. Velük szemben Anna Politkovszkaja – ahogyan a könyv előszavában olvasható – egyfajta zsinórmérték, amely a tisztesség, a bátorság, az elkötelezettség mércéjeként szolgál. Info:  Anna Poltivoszkaja: Orosz napló Athenaeum, 2018.
Szerző