lomisok;

Kincset érő szemét - avagy a nagy lomtalanításbiznisz

Sokak számára komoly bevételi forrást jelent a lomtalanításkor kirakott hulladék, az igazán profik pedig még akár Ausztriába is átjárnak az értékes darabokért.

- Lajos, el ne mozdulj innen! – hallatszik az egész lakótelepen az ukáz, s a megszólított férfi engedelmesen odaáll a kukák mellé felhalmozott ócskaságok közé. Társa visszaül a leharcolt kisbuszba, amelyben még négyen nézelődnek, gázt ad, s indul tovább.

Lajos egy darabig ácsorog, majd egy kiszuperált, kék műbőr fotelhez ballag és leül. Lábát felteszi egy ajtajáét veszített mosógépre, majd rágyújt – ha egy újság és egy sör is lenne a kezében, azt hihetnénk, sziesztázik kicsinykét a kellemes, márciusi napsütésben.

- Tévét nézek – neveti el magát, amikor megkérdezzük, miért hagyták itt a többiek? És vigyorogva a halom felé mutat, ahol egy viharvert, kisképernyős Grundig sejlik fel.

Hamarost kiderül, őrködik, Kaposváron ugyanis ezekben nemrég ért véget a lomtalanítás, ami sokak számára komoly kereseti lehetőséget jelent. Nem véletlen, hogy utánfutós kocsik tömkelege járja a várost, s a konkurenciaharcot jól mutatja, hogy az egyes helyekért komoly a versengés. Lajosék az én láttam meg előbb, tehát az enyém elv alapján dolgoznak: autóznak körbe-körbe a somogyi megyeszékhelyen, s ha látnak egy ígéretes lomhegyet, egyikük ott marad őrizni a zsákmányt. Amint mindenki talált magának posztot, a kisbusz visszaindul az első helyre, s az ott hagyott őrrel módszeresen átnézik a zsákmányt.

- Na, húzzá’ el innen! – dörren Lajos, szerencsére nem nekünk, hanem egy özönvíz előtti Zsiguliból kikönyöklő ifjúnak címezve. A szájkaratét követően a togliatti VAZ-gyár hajdani büszkesége tovább gurul, Lajos pedig nekiáll feltérképezni frissen megvédett kincseit.

Külön halomba kerülnek a hulladékfémként hasznosítható dolgok, így ide sorolja a mosógépet is, de talál vagy tíz méter rozsdás drótot, zsaluvasakat, fél gyerekbiciklit és két autófelnit is. A bútorokból csak a faanyag érdekli, lefeszegeti a kopott rekamié lábait, négybe tördel két hokedlit, aztán egyszer csak vadul belegázol a szeméthalom közepébe. Értetlenül nézzük, amint röpke kotorászás után előhúz egy rettenetesen koszos, zöldes valamit.

- G. I. Joe, jó lesz a gyereknek – mondja, s vélhetően látja rajtunk a meglepettséget, ugyanis hozzáteszi: - Megsikálom otthon hypóval, aztán megkapja húsvétra.

Ezzel elhal a beszélgetés, Lajos tovább szöszmötöl, mi pedig indulunk egy másik utcába. Kertvárosi környezet, gazdagabb városrész, mint a panelek, s ez a házak elé kitett holmin is látszik. Itt már nincsenek késő Kádár-kori bútorok és háztartási eszközök, rengeteg viszont a törött kerti bútor és hiányos gyerekjáték. Bézs kisteherautóból kiszálló páros válogat közöttük, s az egyik ház előtt gyorsan lecsapnak egy kerámialapos tűzhelyre.

- Kizárt, hogy működjön – próbálunk kapcsolatot kialakítani velük, de nem szólnak semmit, csak rakodnak. Aztán úgy két perc múlva egyikük válaszol: - Meg tudjuk bütykölni.

Hamarost kiderül, Cingár becenévre hallgat, ami jelentős túlzás, hiszen úgy 175 centis magassága cirka 120 kilóval párosul. Azt is megtudjuk, nem kaposváriak, de még csak nem is környékbeliek: az Ormánságból, Gilvánfáról jöttek, s profi lomizók.

- A Dél-Dunántúl a felségterületünk – állítja Cingár –, de rendszeresen járunk Ausztriába is. Az ehhez képest Kánaán. Ott más a szint, kidobják a három-négy éves tévét, mosógépet, alig használt ruhákat. De jó állapotú biciklit is simán találni, az ősszel két, 27 sebességest hoztunk. Még csak lepucolni sem kellett, beadtuk bizományiba, s elvitték mindkettőt ötvenezerért.

Közben végig érünk a kis utcán, Cingár visszaül a kisteherbe, s elpöfögnek. Alig fordulnak ki a főútra, máris feltűnik a Zsiguli, melyet Lajos futamított meg a lakótelepről. Nehéz eldönteni, mi zörög jobban, a simán oldtimer korban munkára fogott szovjet kocsi, a KRESZ szabályainak ugyan nem, ám a célnak annál jobban megfelelő utánfutó, vagy a hordeszközre hajigált méretes lomhalom. Ez hamarost továbbnövekszik, ugyanis csak mi, laikusok hisszük, hogy egy korábban mások által leválogatott utcában már nem találni semmit. Az utánfutóra kerül egy elszabadult epedarugóktól óriás sündisznóra emlékeztető matrac, egy egykerekű tricikli és négy kerti szék. Utóbbiak szépséghibája, hogy összesen csak 11 lábbal rendelkeznek, így majdani funkciójuk igencsak kérdéses. Legalábbis számunkra, mert a zsigulisok nem is gondolkodnak pakolás közben. Hasonló magabiztossággal repül az utánfutóra egy félbe tört függönykarnis, s egy bútorlapból készült, polcait vesztett szekrény.

S hogy felkapott a környék, jól mutatja, a Zsiguli távozása után két biciklis érkezik. Szállítóeszközük miatt csak korlátozott méretig válogathatnak, bár így is elismeréssel adózunk, mi mindent rá lehet erősíteni egy kerékpárra. Illetve kettőre:

- Ezt ne hagyjuk itt! – jegyzi meg egyikük egy élénkpiros, plüss fotelre mutatva. Társa hümmög, majd káromkodik, s ezt a kettőt ismételgeti felváltva, míg nem sikerül ráeszkábálni a fotelt az egymás mellé állított bringákra.

- Szép munka – bukik ki belőlünk önkéntelenül, mire az addig káromkodó elmosolyodik: - Pont befér a kunyhómba. A kiserdőben lakunk, s már csak ez hiányzott: tavaly találtam jó ágyat meg asztalt két székkel, most pedig ez a fotel. Hát nem tiszta összkomfort?